Mikor volt Robert De Niro a legviccesebb?

Hervasztó érzés látni, hogy néhány fellángolástól eltekintve Robert De Niro az utóbbi években átment gagyiba. A héten mozikba került Nagyfater elszabadul új mélypont a sztár amúgy is megtépázott karrierjében. A világ egyik legjobb színészéről van szó, mégis egymás után ugrik be gyatra vígjátékokba. Ez azért is fájó, mert tudható, hogy kitűnő érzéke van a komédiázáshoz. A legendás színész tíz legviccesebb szerepét mutatjuk most be: remek poént csinált a gengszterénjéből, a bizalom körével stresszelte Ben Stillert, Tarantino kedvéért pedig még azt is eljátszotta, hogy menthetetlenül ostoba. 

10. A pánikbeteg maffiózó – Csak egy kis pánik (1999)

A filmművészet egyik nagy megválaszolatlan kérdése, hogy Robert De Niro figyelme miért fordult az elmúlt két évtizedben a vígjátékok felé, és ezzel párhuzamosan miért vállalt be számos silány munkát. Tényleg a pénzről lenne szó? Nem tudjuk. Egy biztos, hogy ha az amerikai összbevétel szerint rendezzük sorba a filmjeit, akkor az első hat helyen csupa komédiát találunk. A Csak egy kis pánik negyvenmillió dollárral hozott több pénzt a tengerentúlon, mint a 67 milliót összeszedő Szemtől szemben című klasszikus bűndráma.

Robert De Niro és Billy Crystal a Csak egy kis pánik című filmben Forrás: InterCom

A vígjáték persze nem csak egy jól menő üzlet De Nirónak, a jobban sikerült darabokból kitűnt, hogy kitűnő érzéke van hozzá, és szereti is csinálni. A Csak egy kis pánik-ban ügyesen épített a gengszterfilmes múltjára. Megtanultuk, hogy De Nirótól félni kell, De Nirót tisztelni kell, erre most sírva fakad, pánikrohamot gyötrik a maffiafőnököt játszó színészt. 1999-ben nem várt, üde fuvallatként hatott, hogy sebezhetőnek mutatta magát, és hogy hajlandó volt belemenni a viccelődésbe a műfaj két mesterével, a Harry és Sally-ben is remeklő Billy Cristallel és az Idétlen időkig rendezőjével, Harold Ramisszel. A folytatás már felesleges volt.

9. A kibírhatatlan családapa – Joy (2015)

David O. Russell rendező imádja a zűrzavart, a káoszt, az önmagát felemésztő, majd felemelő családot, és hogy mindezt a filmvásznon megvalósítsa, már háromszor kérte fel közös munkára De Nirót. A színész legutóbb a Joy-ban nyitott be a családjához, és hiába volt kényelmetlen helyzetben, vissza akart ugyanis kéredzkedni az elhagyott felesége és lányai házába, percek alatt sikerült mindenkivel összevesznie a házban.

Robert De Niro a Joy című filmben Forrás: InterCom

A Joy első nagyjelenetében De Niro váratlan feltűnése indítja be a veszekedést: a kamera nyughatatlan, mindenki szajkózza a magáét, és ahogy egyre idegesebbé válik mindenki, úgy lesz egyre mókásabb a családi életkép. Russell remekül használja fel De Nirót a védjegyévé vált, dinamikus káosz megteremtésében, De Nirónak hasonlóan markáns látásmódú rendezőkkel kellene dolgoznia, és máris kevesebb kritika érné a mostani filmjeit.

8. A hős légkondiszerelő – Brazil (1985)

Robert De Niro sosem játszott makulátlan hősöket. Ehhez talán a Brazil című, szatírába hajló sci-fi klasszikusban jutott a legközelebb, de itt is egy komoly csavarral. Hős ellenállónak volt beállítva, akinek a hetyke bajsza, vagány szövegelése ugyan megidézte a klasszikus hőstípust, de a mód, ahogy szembeszállt a rendszerrel, komikussá tette. Elege lett a papírmunkából, a jövő társadalmát megbénító bürokráciából, így a saját szakállára javítja meg az elromlott lakossági hűtő- és fűtőrendszereket.

Robert De Niro a Brazil című filmben Forrás: Mokép

A film fekete humorát jelzi, hogy már ez is elég ahhoz, hogy terroristának bélyegezzék a szerelőt. De Niro eredetileg a romantikus álmokat kergető hivatalnok munkatársát, későbbi kínzóját akarta eljátszani, de az a szerep már foglalt volt, Terry Gilliam rendező odaígérte Michael Palinnek. Nagyon szerethette a forgatókönyvet, ha ezek után a lázadó szerelő kisebb szerepével is beérte.

7. A problémamegoldó – Amikor a farok a csóválja (1997)

A kilencvenes évek leghíresebb filmes problémamegoldója Harvey Keitel volt a Ponyvaregény-ben. Egy hozzá némileg hasonló karaktert játszik De Niro az Amikor a farok csóválja című politikai szatírában: Conrad Breant akkor hívják, amikor nagy a baj, mivel az a hír járja, hogy bármilyen ügyet képes elsimítani. Az amerikai elnök a lehető legrosszabbkor, két héttel a választások előtt keveredett szexbotrányba. Brean azzal próbálja elterelni a média és a lakosság figyelmét az ügyről, hogy egy kamu háború robbant ki USA és Albánia között.

Anne Heche és Robert De Niro az Amikor a farok csóválja című filmben Forrás: Flamex

A történet már az elején hajmeresztő, és később még meredekebb fordulatok következnek, különc, karikatúrába hajló fickók egész csoportja fontoskodik De Niro körül, ő azonban elkülönül tőlük, úgy viselkedik, mintha egy véresen komoly drámában szerepelne, és ettől válik csak igazán viccessé a film. A két sztár gyönyörűen leosztotta egymást közt a szerepeket: amíg Dustin Hoffman megalomán producerként mindent alkalmat megragad, hogy hollywoodi történetekkel saját nagyságát bizonygassa, addig De Niro szerényen a háttérből igazgatja az események folyását.

6. A fogadásmániás apa – Napos oldal (2010)

A Dühöngő bika kétségkívül fantasztikus film, De Niro átalakulása láttán elakad az ember szava, de csak nagyon ritkán érzem azt, hogy újra meg kellene néznem. A Napos oldal elé viszont bármikor le tudok ülni a vibráló humora, életigenlése és a felvonultatott szereplők miatt, akik egytől egyig sajátos fénytörésben látják a világot. A film szinte összes fontosabb szereplője sérült, és saját meggyőződéseinek a foglya. De Niro családapája például beleragadt a fotelbe, megrögzött szerencsejátékos és idegileg labilis.

Bradley Cooper, Jacki Weaver és Robert De Niro a Napos oldal című filmben Forrás: Fórum Hungary

De Niro mellékszerepe a Napos oldal-ban fontos állomás a színész karrierjében, és messze nem csupán azért, mert huszonegy évvel A Rettegés foka után ismét Oscarra jelölték. Ezzel a filmmel kezdődött el a színész és David O. Russell rendező gyümölcsöző munkakapcsolata, illetve De Niro ismét mindent beleadott egy szerepbe. Magához a filmhez hasonlóan ő is remekül egyensúlyozik a drámai alakítás és a nevettetés között, nem mismásolja el, hogy a férfinak komoly problémái vannak, de nyomasztás helyett inkább engedi, hadd mosolyogjunk megejtő tökéletlenségén.

5. A bamba sittes – Jackie Brown (1997)

A legtöbb rendező látványos, nagy átalakulással vagy legalábbis nagy drámával járó szerepajánlatokkal ostromolhatta De Nirót. Tarantino azonban pont az ellenkezőjét tette. A bamba sittes Louisnál – papíron legalábbis – csak izgalmasabb szereplő van a Jackie Brown-ban, ő mégis a börtönből pár napja szabadult, mamlasz piti bűnözőt játszatta el korunk egyik legtehetségesebb színészével.

És bejött a húzása. Azzal, hogy De Niro formálja meg a lassú észjárású Louist, hirtelen minden mozdulata rettenetesen viccessé válik. Ahogy elveszetten bámul ki a fejéből, ahogy vágyakozva stíröli Bridget Fondát, ahogy idegeskedik, ahogy próbálja felfogni, hogy mi folyik körülötte.

4. A nyugdíjas gyakornok – A kezdő (2015)

Az elmúlt évek arról győztek meg minket, hogy a színészóriás immáron megelégszik azzal, hogy gyatra minőségű vígjátékokban bohóckodjon. Ezért ért minket nagy meglepetésként, hogy tavaly egy bensőséges, szívet melengető, a nézőt intelligens lényként kezelő komédiában vállalt szerepet. A kezdő azért is dicséretet érdemel, mert nem használja fel a De Nirót körbelengő félelmetes aurát, mint a Csak egy kis pánik vagy az Apádra ütök. Egyetlen jól sikerült poént leszámítva nem a színész múltjára építkezik, megbízik benne annyira, hogy egy önmagában is értelmezhető karakter eljátszását bízza rá.

De Niro pedig élt ezzel a lehetőséggel. Felüdülés látni, hogy ismét komolyan vette a színészi munkát, és nem csupán a már ezerszer látott, kelletlen, bosszús arcokat vágta, hanem belebújt egy tettre kész nyugdíjas bőrébe, aki még hetvenévesen is új kihívásokat keres az életben. De Niro egy startup cég lelkiismeretes gyakornokaként próbálja felvenni a gyors tempót, de eközben arra is megtanítja a fiatalabb generációkat, hogy van mit ellesni az öregektől. Varázslatos alakítás egy varázslatos filmben.

3. A félénk zsaru – Veszett kutya és Glória (1993)

Ha egy filmben Veszett Kutyának hívnak egy zsarut, ráadásul még Robert De Niro is játssza, az csak egy szociopata igazságosztó lehet, ugye? Pontosan ezzel az évtizedek alatt rögzült várakozással játszik el ügyesen ez a kilencvenes elején készült, a rendőrdrámát romantikával és finom humorral keverő műfaji egyveleg. De Niro megtehette volna, hogy a maffiafőnököt játssza el, azt a szerepet ajánlották fel neki, de ő inkább a félénk, művészi ambícióiról lemondó, a tetthelyek fényképezésébe beleszürkülő zsarut választotta, aki egy hétre ajándékba kapja maga mellé Uma Thurmant.

A film abszurditását tovább fokozta, hogy a standupos babérokra törő maffiafőnököt Bill Murray formálta meg. A Veszett kutya és Glóriá-ban úgy összemosódnak a különböző hangulatok, hogy soha nem lehetünk abban biztosak, hogy most éppen nevetni, szomorkodni vagy ámulni kellene. Az itt beágyazott bájosan ügyetlen szexjelenet is ezt példázza. Egyedülálló film ez a színész karrierjében: az amúgy tekintélyt parancsoló De Niro soha máskor nem mutatta magát ennyire szelídnek. És ami ennél is nagyobb teljesítmény: mindezt még el is lehet neki hinni.

2. A bizalmatlan após – Apádra ütök (2000)

Ha vígjáték és Robert De Niro, akkor a legtöbb embernek alighanem a vejével bizalmatlan, visszavonult CIA-s szerepe jut az eszébe. Az Apádra ütök-ben még frissnek hatott, hogy viccet csinál önmagából, vagyis a háborgó lelkű, mogorva színpadi énjéből. A közönség vette a lapot, és a folytatást nem számítva De Nirónak ez a filmje kaszált a legtöbbet. Ettől a színész úgy felbátorodott, hogy a kétezres évektől kezdve egyre inkább átnyergelt a komédiákra.

Az Éjjeli rohanás óta a De Niróval felálló vígjátékok többsége a következő receptet követi: a hajdani dühöngő bika mellé egy teljesen eltérő személyiségű karaktert társítanak, aztán hagyják, hadd menjenek egymás agyára. Lényegében ez történik az Apádra ütök-ben is, csak itt mindezt a leginkább közönségcsalogató műfajba, romantikus vígjátékba csomagolva adták el. A film sikerében persze az is segített, hogy tele volt emlékezetes jelenetekkel, dumákkal. A mai napig nem tudok leszokni „a bizalom köre” emlegetéséről. Kár, hogy azóta egy felejthető második és egy kínos harmadik rész is készült.

1. A mogorva fejvadász – Éjszakai rohanás (1988)

Az Éjszakai rohanás első pillantásra a 48 óra fantáziátlan másolatának tűnhet: a törvény szigorú őre és egy simlis bűnöző egymáshoz bilincselve tölt pár kalandos napot. Sok ilyen filmet láttunk már: a két főszereplő egy ideig azon versenyez, ki tudja többször átverni, jobban felidegesíteni a másikat, a végére azonban barátokká válnak. Az Éjszakai rohanás azonban a lehető legtöbbet hozza ki a formulából, köszönhetően a soha meg nem bicsakló tempónak, az akcióvígjátékoktól szokatlan érzelmi mélységnek, a road movie-k irányába kacsingató forgatókönyvnek és persze Robert De Niro és Charles Grodin párosának.

Robert De Niro és Charles Grodin az Éjszakai rohanás című filmben Forrás: Universal

Két teljesen eltérő jellem, két teljesen eltérő színészi stílus csap össze, felerősítve egymás erényeit. Grodin rátalált arra a minimalista, hűvös játékra, amivel a való életben is rekordidő alatt ki lehetne hozni a sodrukból az Éjszakai rohanás mogorva fejvadászához hasonlatos fickókat. Tele van a film fergeteges dumákkal, de igazán zseniálissá a reakciók teszik az Éjszakai rohanás-t. De Niro várakozó, csodálkozó arckifejezése például felejthetetlen, miközben Grodin egy új oldalát villantja meg a könyvelőnek, és hamis pénz után kutató FBI-ügynöknek adja ki magát egy vidéki kocsmában.

Ez a két színész tökéletes volt együtt. Sokkal kevesebbet beszélnek róla, találkozásuk mégis legalább akkora csúcspontja De Niro karrierjének, mint a pár évvel későbbi kávézós beszélgetése Al Pacinóval.