Mindenekelőtt vegyük át gyorsan, mik is az összetevői a Die Hard-receptnek.
A magányos hős: Az átlagember, akit még az ág is húz, és rossz időben rossz helyen találja magát. Esendő, elnyűhetetlen, vág az agya, mint a beretva, egyedül ő képes túljárni a rosszfiúk eszén. A film egy pontján rendszerint túszul ejtik valamelyik szerettét. Mindig lapul a tarsolyában egy gyilkos szarkasztikus egysoros.
Az aljas főgonosz: Hidegvérű, könyörtelen, körmönfont gazember. Vagy brit színész játssza, vagy amerikai színész brit akcentussal, esetleg ugyanez oroszokkal. A terve látszólag egyszerű, ám általában van benne egy csavar, mások a céljai, mint sejtenénk. (Az esetek többségében: pénz.) Válogatott bűnözőkkel veszi magát körül: csapatának összeállításakor fokozottan ügyel a diverzitásra (legyen benne afroamerikai, ázsiai stb.), és mindig van köztük egy szemüveges geek.
Egy ostrom alá vett, zárt helyszín, ahol a film java része játszódik. Ez lehet egy épület, közlekedési jármű, vagy akár egy telefonfülke is, a lényeg, hogy minél több túszt lehessen ejteni.
A hős igénybe vehet külső segítséget, aki információkkal tud szolgálni, esetleg tartja a lelket a hősben. Nem egy életbiztosítás segíteni a főhősnek: előfordul, hogy fűbe harap, de az sem ritka, hogy árulónak bizonyul.
A cinikus beszólások, alkalmasint egy örökbecsű szállóigével.
És akkor most nézzük meg, melyik filmek tudták a legsikeresebben alkalmazni ezt a formulát.
Drágán add az életed… egy utasszállító repülőn.
A hős: John Cutter (Wesley Snipes), a légibiztonsági szakember, aki fél a repüléstől, és mindenkit egy jól irányzott karaterúgással terít le. A karaktert a kliségyárban szerelték össze. Tragikus múlt? Pipa. Bomlanak érte a csajok (kivéve azt az egyet, aki eleinte utálja, de a végén összejön vele)? Pipa. Akció közben is pöpecül áll rajta a bőrkabát? Pipa.
A gonosz: Charles Rane (Bruce Payne), az elmebeteg terrorista, akinek nem volt gyerekszobája, ezért vasútállomásokon robbantgat. Nem az a típus, akinek duplafenekű tervei vannak: meg akar szökni, mert villamosszék vár rá, ezért elköt egy repcsit. Megkülönböztető személyiségjegye a metsző, jeges tekintet, még a főcím is erre épül.
Jól koppint-e? Az 57-es utas sztorija ezer sebből vérzik, érdemi meglepetést nem tartogat, a rágógumi-jazz soundtrack pedig az őrületbe kergetett. Bruce Payne viszont egymaga megmenti a filmet: szőke hajzuhatagával, sima modorával, arisztokratikus brit akcentusával, szadista humorával vérbeli B filmes főgonosz, és még a nők terén is remek az ízlése: a csapata egyik tagja Elizabeth Hurley.
A nagyjelenet: Wesley Snipes száguldó kocsiból szökken át a felszállni készülő repülő futóművére.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „Szokott rulettezni? Adok egy tanácsot: mindig a feketére tegyen!”
Drágán add az életed… egy űrbörtönben.
A hős: Snow (Guy Pearce). Exkommandós, aki sötét összeesküvésbe keveredett, és rá akarják húzni a vizes lepedőt egy gyilkosságért, amit nem ő követett el. Egyedül úgy úszhatja meg a börtönt, ha megmenti az elnök lányát, akit egy börtönlázadás során túszul ejtettek. Az űrben.
A gonoszok: A rabokat kivételesen nem brit, hanem skót akcentusú bűnözők irányítják. A higgadt, intelligens vezér (Vincent Regan) nem egy túl izgalmas ellenlábas, öccse (Joseph Gilgun), a tőrőlmetszett pszichopata - szétvarrt, ezüstfogú, tarajos, sebhelyes és üvegszemű - azonban veszettül szórakoztató.
Jól koppint-e? A Lockout leginkább a Menekülés New York-ból, az Alien 3 és a Drágán add az életed! szerelemgyerekének tekinthető, és akár kultfilm is lehetett volna belőle, ha nem rontja el az olcsó megvalósítás, Luc Besson összecsapott szkriptje, és minden idők egyik legbutább Makrancos Katája. Guy Pearce-t viszont az isten is arra teremtette, hogy mocskos trikóban, önelégült vigyorral szórja az egysoros-bombákat.
A nagyjelenet: A főcím, amelyben a kreditek kiírását olyan ütemben adagolják, ahogy Guy Pearce-nek bemos egyet-egyet a beszólásai után a kihallgatója.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „Akciós hétvége volt, ezért ott dugtam az anyádat.”
Drágán add az életed… az elnök repülőjén.
A hős: Harrison Ford alkatát tekintve nem egy sztenderd akciósztár, ám űzött tekintetével ideális színésznek bizonyult a kilencvenes évek agyas thrillereinek szorult helyzetbe került átlagemberhőseihez. James Sawyer viszont nem átlagember: ő az Egyesült Államok elnöke, aki egymaga veszi fel a harcot a gépét megszálló, családját túszul ejtő terroristákkal.
A gonosz: Gary Oldman annyi emlékezetes gonosztevőt formált meg karrierje során, hogy napestig sorolhatnánk; a szeparatista Korsunov szerepében orosz akcentussal monologizál. Azon ritka gonoszok egyike, akit valóban az elvei vezérelnek: a parancsnokát akarja kiszabadítani a börtönből.
Jól koppint-e? Mai szemmel nézve akadnak benne bőséggel megmosolyogtatóan hazafias momentumok, és elhibázott döntés jóval a finálé előtt kiírni Gary Oldmant, de Wolfgang Petersen rendező kihozza a maximumot a gép gyomrában való kommandózásból. Ám hiába nézte meg kétszer Bill Clinton is, végül ez lett az utolsó fecske a Die Hard-koppintások nagy hullámából.
A nagyjelenet: Amikor a túlélők átsiklanak egy kábelen két repülő között. Akárhányszor újranézem, mindig szorítok William H. Macynek, de persze nem is ő lenne, ha nem szívná meg a végén.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „Szálljon le a gépemről!”
Repülni tud, leszállni nem
Harrison Ford filmes alteregói rendszeresen ostromolják az eget. A Millennium Falconnal a legcifrább kunsztokat hajtotta végre, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban nácik fogták célkeresztbe a gépét, Az elnök különgépében pedig orosz rakéták elől tért ki. Az igazi álommeló azonban a Hat nap, hét éjszaka volt a repülésmániás színésznek, abban a filmben már tényleg ő vezette a gépet.Drágán add az életed… egy elit gimiben.
A hősök: Öt cimbora szembeszáll a bentlakásos iskolájukat megszálló terroristákkal. Rebellis csibészek, akik nem tisztelik a tekintélyt (azok kerülnek ebbe a suliba, akiket máshonnan kiebrudaltak), másrészt gazdag családból származnak, hogy legyen értelme túszul ejteni őket. Sean Astin (A Gyűrűk Ura) a főcsibész, Wil Wheaton (Star Trek - Az új nemzedék) meg egy maffiafőnök csemetéje, aki annyira szégyelli az apját, hogy akkor sem megy haza, amikor elengedik. Ja, és egy srácot Joghurtnak hívnak.
A gonosz: A kolumbiai terroristát alakító lófarkas, hímlőheges Andrew Divoff elsőrangú rosszarcú színész, akinek saját állítása szerint ez volt az egyik kedvenc szerepe (hat évvel később egyébként már csak Gary Oldman csatlósát játszhatta Az elnök különgépé-ben). A film valódi gonosztevői azonban a vérciki jelmezek, a Bundesliga-frizurák, és Wil Wheaton fülbevalója, amely megsért minden létező hágai és genfi egyezményt.
Jól koppint-e? Látszik, hogy 1991-ben még ártatlan idők jártak; az olyan iskolai mészárlások után, mint a Columbine vagy Sandy Hook tragédiája, ma már elképzelhetetlen, hogy valaki egy laza kalandfilmet forgasson, amiben gyerekeket lőnek szitává. A filmben nem spórolnak a golyókkal és a vérrel, mégis van egyfajta nosztalgikus bája, ahogy a túszul ejtett kamaszok pornómagazinokról vitatkoznak. Meg annak is, hogy a jók táborát erősíti a filmtörténet két legendás kiképzőőrmestere, Louis Gossett, Jr. (Egy tiszt és egy úriember) és R. Lee Ermey (Acéllövedék).
A nagyjelenet: Sean Astin nagy akciója során az iskola szellőzőaknájában kúszik végig. Nem is tudom, honnan szedte az ötletet.
Yippee-ki-yay, motherfucker: "Szájvíz, ízre-bűzre, mindenre. Ezentúl lesz alkohol a szobánkban, skacok."
Drágán add az életed… egy hadihajón, a hegyekben, egy hokimeccsen.
A hősök: A kilencvenes évek elején minden valamirevaló izomkolosszus és/vagy harcművész akciósztár bejelentkezett a maga John McClane-szerepére (csodálkozom, hogy Schwarzenegger kimaradt a szórásból). Steven Seagal exkommandós szakács, aki rezzenéstelen arccal gyakja le a hajóját elfoglaló terroristákat, Jean-Claude Van Damme elvált apuka, akinek a kislányát ejti túszul a stadiont elfoglaló főgonosz, Sylvester Stallone meg egy hegyimentő, aki két képtelen hegymászós kunszt között egy múltbéli tragédiáért vezekel.
A gonoszok: Közös a listán szereplő filmekben, hogy a gonosztevők nagyságrendekkel növelik a szórakoztatófaktort, és ez különösen igaz erre a triumvirátusra. A levitézlett Axl Rose-nak öltöző Tommy Lee Jones és a női ruhában gyilkolászó Gary Busey azon vetélkednek, melyikük a nagyobb pszichopata; Powers Boothe szmokingban fagyasztja belénk a vért; John Lithgow pedig olyan kegyetlen, hogy még teuton kedvesét sem rest kivégezni. És kivétel nélkül mindegyikük a bankszámláját akarja feltölteni.
Jól koppintanak-e? Azért is vettem egybe ezt a három B-filmes alapvetést, mert abszolút egy kaptafára készülnek: a cselekmény, a fordulatok jóformán felcserélhetők, a különbség, hogy késsel vagy jégcsákánnyal megy-e a közelharc. Ráadásul John McClane-nel szemben, akivel azért könnyű azonosulni, mert emberi léptékű figura – szenved, ha üvegcserepekbe lép –, Seagal, Van Damme és Stallone sebezhetetlen szuperemberek, akiken nem fog sem a penge, sem a golyó. Ám ettől még könnyű leragadni előttük: a Hirtelen halál a leggyengébb, de még az is kellemes időtöltés lehet egy unalmas vasárnap délutánon.
A nagyjelenet: Egyet kéne a választani a három filmből? Ez nem tisztességes. Hiába filmtörténeti mérföldkő, ahogy az Úszó erőd-ben a Playboy-nyuszi Erika Eleniak előbújik a tortából, nálam egy orrhosszal nyer a Hirtelen halál azon jelenete, amikor Van Damme a hokicsapat kabalafigurájával bunyózik.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „Én csak a szakács vagyok.”
Kamaszkorunk legszebb mellei - Erika Eleniak
Az Úszó erőd legemlékezetesebb jelenetében Erika Eleniak kiugrott egy tortából, és vadító táncmozdulatok kíséretében szétnyitotta a tengerészkabátját. Az ő esetében már ennyi is elég volt ahhoz, hogy örökre beleégjen az emlékezetünkbe. Nézze meg a szőke kebelcsoda összes pucérkodását!Drágán add az életed… a Fehér Házban.
A hősök: Szűk húsz év alatt mennyit változott a világ! 2013-ban már egy Obama-hasonmás, sportcsukás amerikai elnök (Jamie Foxx) ragad fegyvert, amikor a galád terroristák megrohamozzák a Fehér Házat. Társa a titkosszolgálati melóra ácsingózó John Cale (Channing Tatum), elvált apuka, aki tizenegy éves lányával ragad bent az épületben.
A gonoszok: Van itt minden, ami szem-szájnak ingere, ugyanis a támadás szellemi atyja, az elnök testőrségének vezetője (James Woods) valóságos szupercsapatot verbuvál az Egyesült Államok legfőbb közellenségeiből. A kigyúrt zsoldos (Jason Clarke), a szemüveges hacker (Jimmi Simpson), a rasszista seggfej (Kevin Rankin) – mind külön mozgatórugóval.
Jól koppintanak-e? Bevallom, nem számítottam rá, hogy Roland Emmerich-be szorult némi önirónia, de Az elnök végveszélyben legfőbb érdeme, hogy nem veszi túl komolyan magát. Előkerül persze a csillagos-sávos lobogó, és rém bugyuta a forgatókönyv (egy idő után már nem is tartottam számon a logikai bakikat meg a karakterek nonszensz viselkedését), de Tatum és Foxx buddy comedy-párosa megnyerő, és még a bajba jutott kislány sem idegesítő (azt most hagyjuk, hogy nincs olyan tizenegy éves lány, aki ennyire rajongana a politikáért).
A nagyjelenet: Nehéz autós üldözést csempészni egy filmbe, ahol az akció a Fehér Ház területére szorítkozik, de Emmerich-ék megoldották: fergetegesen bárgyú, ahogy a páncélozott elnöki limó és a terroristák furgonjai a Fehér Ház gyepén szlalomoznak, miközben rakétákkal lövik őket.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „A tollat választom!”
Drágán add az életed… egy jövőbeli toronyházban.
A hősök: Karl Urban Dredd bírója marcona, megalkuvásmentes igazságosztó; a sisak alól csak megfeszített állkapcsa ugrik elő, de nincs is szüksége másra. Társa összetettebb jellem: a telepatikus képességekkel megáldott zöldfülű újonc, Anderson (Olivia Thirlby) talpraesett, nem szorul megmentésre.
A gonosz: Hébe-hóba előfordul, hogy a csatlósok között nők is helyet kapnak (emlékezzünk csak Az élet mindig drága sarlót lengető szőke amazonjára), az viszont ritka, hogy a főgonosz is a gyengébbik nem képviselője. A Trónok harca Cersei Lannistere, a halk szavú Lena Heady minden, csak nem gyenge: a sebhelyes Ma-Ma hátborzongató kiskirály, akiről elhisszük, hogy rettegésben tart egy egész lakótömböt.
Jól koppintanak-e? A Dredd-nek nem használt, hogy vele szinte egy időben került a mozikba az indonéz akcióorgia, A rajtaütés, amelyben szintén egy kis csapat esik csapdába egy gengszterektől hemzsegő toronyházban. Kár érte, mert Pete Travis filmje szikár, tökös, nyílegyenes akciófilm, mely ügyesen belakja azt a keveset, amit Mega Cityből láthatunk.
A nagyjelenet: Ma-Ma emberei három gépfegyverrel szitává lövik a toronyház fele lakosságát.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „Nem fogok egyezkedni. Az ítélet: halál.”
Drágán add az életed… egy csónakban.
A hős: Ha a főgonosz lehet nő, miért ne lehetne John McClane egyik klónja is az? Nem fogják kitalálni, melyik színésznő ölti magára a trikót. Nem Emily Blunt, nem Michelle Rodriguez, de még csak nem is Sigourney Weaver, hanem Hollywood nagyasszonya, Meryl Streep alakítja a családanyát, aki pipogya férjével (David Strathairn) és fiával (Joseph Mazello a Jurassic Park-ból) csöppen egy túszdrámába vadvízi evezés közben.
A gonoszok: Az idilli csónakázást Kevin Bacon és John C. Reilly borítja fel, két piti rabló, akik a zsaruk elől menekülnek a szajréval, és fegyverrel kényszerítik a hajdani túravezető Meryl Streepet, hogy vezesse őket a folyón. Reilly hozza a tipikus ügyefogyott karakterét, míg Kevin Bacon a sármját veti be fegyverként.
Jól koppintanak-e? A Veszélyes vizeken annyiban kilóg az összeállításból, hogy kisebbek a tétek, hétköznapi a veszély, itt tényleg átlagemberek néznek szembe egymással: Kevin Baconék egy állatvásárt raboltak ki; Strathairn olyan mulya, hogy még a kutyája sem hallgat rá; Meryl Streep remegő kézzel szegezi előre a pisztolyt. A film első felében azt is hihetnénk, hogy egy Kramer kontra Kramer típusú családi drámára kapcsoltunk, mely észrevétlenül vált át thrillerre.
A nagyjelenet: A film visszafogott jellegéből adódóan adós marad nagyszabású vagy arcpirítóan túlpörgetett jelenetekkel, viszont Curtis Hanson rendező (Szigorúan bizalmas) biztos kézzel vezényli le az átkelést az életveszélyes katlanon.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „Szarok a csökött agyú barátodra és a hülye életfilozófiádra.”
Drágán add az életed… egy buszon.
A hős: A John Wick után jöttem rá, hogy nem értékelem kellőképpen Keanu Reevest mint akcióhőst, amire Jack Travers terrorelhárító ügynök nagyszerű példa: mesteri fokon bánik a fegyverekkel, intenzív összpontosításával feszültséget kölcsönöz a filmnek, közben nyugalmat áraszt, és végtelenül empatikus. Hány akcióhős mondhatja el magáról mindezt?
A gonosz: Dennis Hopper őrült kisugárzását már David Lynch is kiaknázta a Kék bársony-ban, ám a nagyközönség a bombamániás pszichopata, Howard Payne szerepében ismerhette meg. Gnómszerű szörnyeteg, mintha Hókuszpók szerelne össze távirányítású bombákat; a pénz is fontos a számára, de tetteit személyes bosszúvágy fűti, mivel Travers csorbát ejtett a büszkeségén.
Jól koppintanak-e? A lista egyik-másik helyezettjénél nagyvonalúan szemet kell hunyni bizonyos csacskaságok fölött, a Féktelenül esetében viszont semmi szükség efféle stratégiákra. Ez, kérem szépen, hibátlan blockbuster: adott egy frappáns alapötlet, amit szellemes, fordulatos, izgalmas történetté bontottak ki (a párbeszédek 99 százalékát Joss Whedon átírásainak tulajdonítják). A csodafegyver azonban Keanu Reeves és Sandra Bullock imádnivaló párosa, sűrűbben röpködnek köztük a szikrák, mint a bomba gyújtószerkezetében.
A nagyjelenet: A végső menekülés a busz szerelőnyílásán keresztül, amit Leslie Nielsen is kifigurázott egy kevésbé sikerült paródiájában, a Drágám, add az életed!-ben.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „– Azért megyek busszal, mert elvették a jogosítványom. – Miért? – Gyorshajtásért.”
Ötvenéves Amerika kedvenc szomszéd lánya
Sandra Bullocknak se az arcán, se a testén, se a karrierjén nem látszik, hogy betöltötte ötvenedik életévét. Míg Hollywoodban a legtöbb színésznő negyven fölött vért izzad egy normális szerepért, ő negyvenöt évesen kapta meg első Oscar-díját. Születésnapja alkalmából összeszedtünk egy csomó kevésbé ismert érdekességet a színésznőről.Drágán add az életed… az Alcatrazban.
A hős: Nicolas Cage, mint az FBI vegyifegyver-szakértője, dr. Stanley Goodspeed (csodálatos név) szövetkezik az egyetlen rabbal, aki valaha megszökött az Alcatrazból (Sean Connery), miután a börtönszigeten túszokat ejtett egy renegát katonai osztag. A párosítás már ’96-ban is főnyeremény volt, pedig akkor még csak szinkronnal láttam a filmet, Connery skót dörmögése nélkül.
A gonosz: Ed Harris alakítja Francis X. Hummel tábornokot (még egy díjnyertes név!), az igazságérzettől vezérelt, többszörösen kitüntetett háborús hőst, aki megfogadja, hogy móresre tanítja a kormányt, amely cserben hagyta elesett katonáit. Harris azelőtt szinte mindig nyílt tekintetű, szimpatikus hősöket játszott, így nehéz nem rokonszenvezni vele.
Jól koppintanak-e? Össze kéne számolnom, hányszor néztem újra a Drágán add az életed!-et, és hányszor A sziklá-t; könnyen lehet, hogy utóbbi egy hajszállal megelőzné Bruce Willis klasszikusát. Michael Bay ebben a filmben tudta a legjobban összeházasítani abszurd premisszáit bombasztikus rendezői stílusával és az alfahímes pózolással, amelyhez világszínvonalú színészek asszisztáltak teljes beleéléssel. A szkript többek között Aaron Sorkin és Quentin Tarantino kezén is átment, Hans Zimmer zenéjének pulzáló taktusaira pedig mindmáig hevesebben ver a pulzusom.
A nagyjelenet: Az elképesztően feszült patthelyzet, amikor a Michael Biehn vezette kommandósok az Alcatraz zuhanyzójába érve beleszaladnak a terroristák csapdájába.
Yippee-ki-yay, motherfucker: „Ezt kapd be, szarházi!”