Nem csoda, hogy a világ legrangosabb filmfesztiválja harmadjára kezd Woody Allen-filmmel, elvégre a cannes-i nyitófilmek éppolyan váltakozó minőségűek, mint a 80 éves mester éves rendszerességgel bemutatott munkái. Nagyjából minden harmadik jó, de becsúszik néha egy-egy katasztrófa, mint legutóbb a Woody Allen filmográfiába a Káprázatos holdvilág, a cannes-i nyitófilmek közé pedig a Grace, Monaco csillaga. Ilyen fiaskóról idén szó sincs, a Café Society tökéletes kezdés, és ha a Blue Jasmine szintjét nem is üti meg, az Éjfélkor Párizsban kedves, játékosan bölcselkedő hangulatát simán hozza.
Érdekes, hogy idén a berlini filmfesztivál a Coen testvérek Ave, Cézár!-ja után Cannes-ban is Hollywood aranykorát idéző nosztalgikus filmmel nyitnak, noha a versenyprogramban alig képviselteti magát hollywoodi stúdiófilm, és Spielberg, Ryan Gosling és George Clooney újdonságaiból csak versenyen kívüli promóciós vetítést tartanak.
Woody Allen ráadásul a sajtótájékoztatón kritizálta a filmek versenyeztetését („ellentmond a józan észnek…, soha nem vennék részt egy ilyen zsűrizésben”), bár ez a kisebb botrány ahhoz képest, hogy a Hollywood Reporter pont a premierre időzítve jelentette meg a rendező fiának, Ronan Farrownak az esszéjét arról, hogy hogyan próbálják eltussolni a vádakat, hogy a rendező gyerekkorukban szexuálisan zaklatta nővérét, Dylant.
Szóval a felfokozott hangulat adott, és még szerencse, hogy
a Café Society végül a 47 filmből álló Woody Allen-filmográfia felső-középmezőnyében helyezhető el,
mert a nyolcvanéves legendát senkinek sem lett volna kedve a fesztivál első napján kifütyülni.
Új karriercsúcsról ugyan nem beszélhetünk, de az azért fontos háttér-információ a filmmel kapcsolatban, hogy ez Allen és az Amazon első együttműködése (a következő egy sorozat lesz), és a filmpiac meghódítására készülő online áruház nem sajnálta a pénzt Woodytól.
Az évi egy filmet magabiztosan szállító veterán pedig nem egy bombabiztos befektetés, tekintve, hogy filmjei többször nem hozzák be a gyártási költségeket, mint igen.
Amikor pedig nem fizet Barcelona vagy Párizs a városimázsért, akkor Allen filmjei inkább csak pár helyszínen játszódó, alacsony költségvetésű kamaradarabok.
A Café Society viszont pompás fényűzés az életmű legutóbbi darabjaihoz képest. Vittorio Storario (Apokalipszis most, Utolsó tangó Párizsban) képei álomszerű, buja Hollywoodot, majd New Yorkot varázsolnak a vászonra, amit öröm nézni, benne a színészeket nemkülönben. Jesse Eisenberg a tökéletes Woody Allen-klón, Steve Carell és Jeannie Berlin igazi jelenettolvajok,
a díszletcsajoknak szánt Blake Lively és Anna Camp pedig pár pillanatra egész sokat kihoznak a nem túl hálás szerepükből.
A film sztárja viszont nem más, mint Kristen Stewart, aki az idei cannes-i filmfesztivál után számít majd végre igazán felnőtt színésznek, hiszen a César-díj elnyerése után (Sils Maria felhői) újra versenyben van Olivier Assayas Personal Shopper-jének főszereplőjeként, és úgy tűnik, Scarlett Johansson, Penélope Cruz és Emma Stone nyomdokain haladva most Woody Allent is magába bolondította.
Ahogy Allen nyilatkozta is, klasszikus hollywoodi istennők örökösét látta meg az eddig inkább félszeg kamaszlányként megismert színésznőben, és a kamera szinte bepárásodik, amikor ráközelít. A történet egy viszonylag egyszerű szerelmi háromszög,
de Stewartnak sikerül elhitetnie a nézővel, hogy valóban ő lehet az a nő, akit a főhős egész életében bánni fog, hogy futni hagyott.
Ja, hogy az Annie Hall is erről szólt? Woody Allen igazából most sem fárasztja magát új utak keresésével. Sőt a Café Society igazán emlékezetes, helyenként varázslatos pillanatai mind a Kristen Stewart–Jesse Eisenberg románchoz (összeszokott páros; az Adventureland és a BeSZERvezve után harmadjára alakítanak szerelmespárt) kapcsolódnak, de mivel ez nem töltött volna ki egy egész estés filmet, Woody fogott egy másik félkész ötletet a fiókjából, és hozzácsapta. Legyen a főhős bátyja (Corey Stoll zseniális volt az Éjfélkor Párizsban Hemingwayeként, de itt teljesen felejthető) valami maffiózó, aki megöl valakiket, és ez majd kalamajkába keveri a tipikus New York-i zsidó családot.
Ez a szál is tartogat ugyan pár mókás pillanatot és idézhető aranyköpést (főleg Jeannie Berlin sziporkázik az anyuka szerepében, pl. „Nem elég, hogy gyilkos lett, most még áttért a kereszténységre is!”), de összességében semmit nem ad a fő szerelmi történethez, és lehetett volna inkább Woody Allen soron következő, kevésbé sikerült gengszterkomédiája. Itt most inkább csak arra kíváncsi a néző, hogy 80 év, 47 rendezés, 3 házasság, Diane Keaton és Mia Farrow, illetve számtalan múzsa és egy viharoktól és botrányoktól hemzsegő magánélet fényében
ki lehetett az a nő, aki ezt a keserédes visszatekintést inspirálta.