Sam “Ace” Rothman, a Casino című film főhőse (akit a csúcsformában lévő Robert De Niro játszott) egy üzleti tárgyalása alkalmával kirendel a kaszinója konyhájáról egy áfonyás muffint. Megérkezik a süti, beleharap, és azonnal feldúlva küldi vissza, hogy soha többé nem akar a kaszinójában olyan muffint látni, aminek nem jut minden harapására egy áfonya. Legalább egy, de inkább több. Minden harapásra.
Ez Amerika: minden pillanatban kimaxolt hatás.
És ilyen az Alice Tükörországban is, csak itt minden egyes falatra nemhogy egy áfonya, de csokiforgács, színes cukorka, mogyoródarabka és kókuszreszelék is jut, plusz az egész le van öntve karamellszósszal. És mi az eredménye? Tömény unalom.
Tim Burtont már sehol nem látjuk, feloldódott a produceri szempontokban, mint mosóporban a piszokfolt. Valaha egy eredeti rendező volt, sajátos történetekkel és vízióval, ma ugyanolyan szórakoztatóipari szakmunkás, mint azok, akiknek a nevére sem emlékszünk. Az Alice Tükörországban ugyan már nem rendezői munkája, mégis az ő nevével próbálják eladni, pedig a film már csak halovány nyomokban őrzi az egyéniségét, és
Lewis Carrol világa is elsüllyedt a Disney fémjelezte cukormázas ízlés-, hang- és látványorgiában.
Direkt figyeltem: nemhogy az eddig létező összes nagyszabású, számítógépes animációval generált sikerfilm elemeit összelopkodták (a Jurassic park dinoszauruszaitól a Transformers robotgépein át A leleményes Hugo óratornyáig), de nem múlhatott el tíz másodperc hangeffekt nélkül sem – ami többnyire nyúlós gumicukorzenében, vagy túltolt zörejekben öltött testet.
Nem volt egy perc nyugalom és elmélyülés sem, és akkor hol vagyunk még attól, hogy a történet mögötti filozófiát merjük számon kérni? Egyelőre csak a történetmesélés ezeréves hagyományaira apellálunk, arra, hogy hogyan lehet befogadni és átélni egy mesét, a főhőssel tartani, a motivációit megérteni, a dilemmáival, harcaival azonosulni, szurkolni neki.
Habár az Alice-t alakító Mia Wasikowska az egyetlen teremtett lény a vásznon, akiben még pislákol valami emberi, akinek az arcát nem fedi sem maszk, sem szépítő effektek hada, és akinek a játéka természetes, a körítés miatt esélye sincs arra, hogy a szívünkbe lopja magát. Ahol minden mondat egy üzenet, minden érzelem egy pálcikaembereken modellezett séma, ott nem születhet meg egyetlen igaz pillanat sem.
Míg az Alice Csodaországban esetében még érzékelhető volt a két világ (a valóság a képzelet) közti különbség – és persze az áthallások is -, itt már nincs semmi jelentősége annak, hogy épp hol van a főhősünk. Az első kockáktól kezdve (amelyekben Alice emancipált hajóskapitányként navigálja ki hajóját az ellenség túlereje, valamint egy szörnyű vihar karmaiból) minden túlzás, szinte paródia, így a Tükörországba való átlépésnek sincs semmiféle tétje. És mivel
az egész film képi világára a túlburjánzás jellemző, látványban sem válik el, mikor csöppenünk a képzelet birodalmába, és mikor térünk vissza onnan.
A karakterek is hasonlóképp karikatúraszerűek mindkét helyen, jó, a tükrön túl még torzszülöttek is. Apropó, itt hívnám fel Nicole Kidman figyelmét arra, hogy nincs értelme többé vagyonokat költeni a plasztikai beavatkozásokra: sokkal szebben és természetesebben képes a számítógép megfiatalítani, hamvas bőrűvé varázsolni bárkit, mint a világ legjobb orvosa. Helena Bonham Carter arca akár az őszibarack (még ha génkezelt barack is, olyan hatalmas), de Johnny Depp sem épp úgy fest, mint az utóbbi évek vörös szőnyeges felvételein.
Az előző részhez hasonlóan, most is egyedül Bonham Carter képes egy-egy indulatos pillanatot belső erővel megtölteni, Lewis Carrol és Tim Burton valahai stílusából valamit visszaadni.
Johnny Depp és Sacha Baron Cohen viszont kiherélve vesznek részt a bohóckodásban, semmi nem maradt valaha volt eredetiségükből,
Anne Hathaway pedig pont olyan halovány, amilyenre sminkelték.
A legrosszabb, ami egy filmmel történhet, ha minden befektetett energia, halom pénz, és kreatív szellem ellenére a néző végül fel kell tegye magának a kérdést: mivégre ez az egész? Nem szórakozom, nem ámulok, nem kapok tőle semmit. Minek forgatták le, mit akartak eléri vele? Szóval csak pénzt.
A Disney abból indulhatott ki, hogy mindig rá kell licitálni az előző sikerre. Az Alice Csodaországban jó befektetés volt, muszáj még egy bőrt lehúzni róla, hál’ istennek az irodalmi alapanyag is okot ad rá, tökéletes ürügy. A nép pedig mindig többet akar: legyen hát ez még csillogóbb, még harsányabb, még díszesebb. Hogy Tim Burton miért adta hozzá a nevét - és a tehetségét miért nem -, rejtély. De most mindannyian buktak, mert úgy látszik, van, ami a népnek is túl sok a jóból.