Hollywood, 1998. Shane Black, a filmipar egyik legkelendőbb forgatókönyvírója egy barátja ösztökélésére jelentkezik az Oscar-díjakról szavazó Amerikai Filmakadémiába. Az első számú felvételi követelmény: letett-e legalább két játékfilmet az asztalra, amelyek értéket hordoznak. Black az alábbi filmeket veheti fel a rezüméjére: Halálos fegyver 1-2., The Monster Squad, Az utolsó cserkész, Az utolsó akcióhős, Utánunk a tűzözön.
Az Akadémia visszautasítja a jelentkezést. A válaszban úgy fogalmaznak, hogy ez egyelőre kevés a tagsághoz, de ha majd bővül a filmográfiája, próbálkozzon nyugodtan újra. A kikosarazás megerősíti Blacket gyanújában, hogy a szakma jelentős része felkapaszkodott, túlfizetett kontárnak tartja, aki egy személyben felelős a mainstream filmek lebutításáért.
Mit várunk a vagány írótól, akinek a fejéből kipattant Martin Riggs zabolázhatatlan figurája? Azt, hogy beint a középső ujjával a sznob barmoknak, ugye? Nem így történik. A szívére veszi a dolgot, megpróbál az Akadémia ízléséhez igazodni, és elhatározza, hogy ír egy „klasszikus” romantikus komédiát. Addig szenved vele, amíg rájön, hogy valami hiányzik belőle. Mi más: egy gyilkosság. Így születik meg legjobb filmje, a Durr, durr és csók.
Shane Black nagy nehezen kimászik a gödörből – nem először, és nem utoljára.
Black neve egyet jelent a buddy akcióvígjátékok műfajával, amelyekben eltérő habitusú, fokozatosan összecsiszolódó párosok (zsaruk, magánnyomozók, rabló-pandúr duók) kerülnek abszurd módon erőszakos csávába. Nem ő teremtette a zsánert – Eddie Murphy és Nick Nolte öt évvel megelőzte a 48 órá-val –, mégis első filmjét, az 1987-es Halálos fegyver-t tekintjük a megkerülhetetlen alapműnek. Az öngyilkos hajlamú pszichopata és a nyugdíjazás előtt álló, konzervatív családapa minden idők egyik legkedveltebb nyomozópárosa, az ő dinamikájukat másolja minden második zsarus haverfilm.
A formula olyannyira bevált, hogy maga Black sem rugaszkodott el tőle: nincs olyan története, amely ne egy hasonló páros körül forogna. Persze mindig variál rajtuk egy keveset. Az Utánunk a tűzözön-ben a méltatlankodó Samuel L. Jackson útját keresztezi egy amnéziás szuperkém, aki történetesen nőnemű: egy kertvárosi háziasszony, akiből elő-előbújik a vérprofi orgyilkos.
Az utolsó cserkész két főszereplője, a magánhekus (Bruce Willis) és az exfocista (Damon Wayans) a felszínen hasonlítanak Mel Gibsonra és Danny Gloverre (fehér-fekete páros), ám egyikük sem józan vérmérsékletű, mindketten önpusztító, szétcsúszott alakok. (A kör bezárul: idén ősszel debütál a Foxon a Halálos fegyver sorozatadaptációja, amelyben Wayans alakítja Murtaugh-t.)
Black hősei különböznek tehát, de az mindegyikükről elmondható, hogy meggyepálta őket az élet, és ha nem is dugják egy pisztoly csövét mindennap a szájukba, valamilyen múltbéli trauma vagy önhibájuk folytán a padlóra kerültek. De csak azért is feltápászkodnak, nem engedik el a csontot, és morális meggyőződésből, gyakran életösztönük ellenében tesznek irdatlan erőfeszítéseket a bűnözők által felborított világrend helyreállításáért.
Nincs köztük gáncs nélküli hős – mocskos szájú, hímsoviniszta, homofób, tesztoszterontól duzzadó macsók, impulzív seggfejek. Vesztesek. De Black rajong értük, és irtó könnyű szurkolni nekik, mert ott lebeg a szemünk előtt, hogy a film végén megváltást nyerhetnek. „Megtépázott páncélú lovagok, akik szeretnék betölteni a legendás hős szerepét, de nem megy nekik” – fogalmaz Black. „Azt a pillanatot igyekszem megragadni, amikor mégis sikerül.”
Shane Black sztáríró. Ez egy ritka állatfaj: egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik a forgatókönyveikről híresek, meg arról, hogy messziről fel lehet ismerni a stílusukat (Aaron Sorkin, Charlie Kaufman, Diablo Cody, kábé ennyi). Black történeteit más-más rendezők vitték filmre, de mind magán viseli a keze nyomát, a rá jellemző visszatérő motívumokat.
A noir és a kemény krimi szerelmese: könyvespolcán több ezer ponyva sorakozik. A Durr, durr és csók fejezetcímeit Raymond Chandlertől kölcsönözte, ugyanakkor obskúrus szerzőktől is előszeretettel vesz át ötleteket.
Hősei összeesküvésekre bukkannak, a szálak a legfelső körökig vezetnek, rendszerint egy öltönyös főmuftihoz, aki az intézményes korrupciót testesíti meg. Kézenfekvő példa az Utánunk a tűzözön, stílszerűen született is róla egy összeesküvés-elmélet, miszerint a film megjósolta a szeptember 11-ei terrortámadást.
A főgonosz a piszkos munkát egy ezerszer emlékezetesebb csatlóssal végezteti el: az üvegszemű Charles Dance-szel Az utolsó akcióhős-ből, a hidegvérű Gary Busey-vel a Halálos fegyver-ből, az enyhe Anton Chigurh beütésű Taylor Negannel Az utolsó cserkész-ből.
A helyszín csakis Los Angeles lehet, a dugába dőlt álmok városa, ahonnan még nem veszett ki a romantika, de a csillogás azt leplezi, hogy valami rohad.
Az áldozatok gyönyörű, majdnem mindig meztelen nők. Szőke szépségek, akik drogmámorban levetik magukat az erkélyről, halálos balesetet szenvedő pornószínésznők, vagy épp a fiatal Halle Berry mint sztriptíztáncos.
A bonyodalmak egy grandiózus fináléban csúcsosodnak ki.
Egy kiemelt téma: az apák Black életművében rendre cserben hagyják gyerekeiket. Jó esetben csak elhanyagolják őket, de Black olyankor sem kendőzi el, hogy ezek a lecsúszott alakok aligha alkalmasak a szülői szerepre, egyikük sem az apák gyöngye. Rossz esetben fájdalmat és szenvedést okoznak, mint Murtaugh vietnami bajtársa vagy a gyerekmolesztáló szülő a Durr, durr és csók-ból. Előbbi csoportba a hőseink, utóbbiba a rosszfiúk tartoznak, de néha aggasztóan vékony határ húzódik köztük.
Cserébe mindig feltűnik egy életrevaló gyerek, aki belekeveredik az akciókba; sokszor csak túszjelöltek, néha főszereplővé növik ki magukat. Az 1987-es The Monster Squad-ban, amit Black egy barátjával közösen írt, egy csapat gézengúz száll szembe Drakulával és a Farkasemberrel. Az utolsó akcióhős egy filmőrült srácról szól, aki bekerül a kedvenc akciófilmjébe, ahol Arnold Schwarzenegger kitalált karakterének társa lesz. A Rendes fickók-ban pedig Ryan Gosling lánya lekörözi a botcsinálta nyomozókat, és kvázi egymaga oldja meg a bűnügyet.
A Rendes fickók meglepő módon alig fektetett hangsúlyt arra a hagyományra, amit Shane Blackkel kapcsolatban leggyakrabban szokás emlegetni: fel sem tűnt, hogy karácsonykor játszódik. Black nem csak azért kedveli a szentestét, mert szépen mutat a vértócsa a havon.
„Karácsonykor az ember magába száll, számot vet az életével” – véli Black. „Azon rágódunk, mi mindent kellett volna máshogy csinálnunk. Aki magányos típus, az ilyenkor egy fokkal magányosabb. A társadalom számkivetettjeiről beszélek, akik az ablakon kívül bámulják a házban ünneplő, boldog családot. De még ők is békére lelhetnek. A karácsony fojtott csendjében megáll az idő, és megtörténhet a varázslat.”
Shane Black sosem fukarkodik az erőszakkal. Korai filmjeit éjfekete tónus és morbid humor jellemzi; a sötét témák iránti vonzalmát tükrözi az az anekdota, hogy egy ízben órákig bámult egy középkori pestisjárványt ábrázoló festményt a Louvre-ban. A cinikus világkép, ami Tony Scott videoklipes rendezésével párosulva Az utolsó cserkész-ben csúcsosodott ki, mára lágyabb, napfényesebb, melankolikus jelleget öltött. De a szereplői hullanak, mint a legyek.
Az erőszak gyakran fergeteges, de sosem komolytalan, azon egyszerű oknál fogva, hogy Black valós félelmeit, frusztrációit dolgozza fel általuk. „A világ kurvára ijesztő. Felháborít és őrületbe kerget a sok szörnyűség. Szóval egyfajta katarzist élek át, amikor olyan szereplőket teremtek, akik szembenéznek az erőszakkal.” Filmjeiben a veszteségnek bizony súlya van. A Durr, durr és csók sokáig csak bolondozik, ám amikor Robert Downey Jr. szemtanúja lesz, ahogy egy fiatal lány szemében kialszik az élet, mellbevág, mélyen átérezzük a gyászt.
„Öreg vagyok én már ehhez.” Murtaugh panaszának bérelt helye van a klasszikus filmes szállóigék listáján, de a többi filmből is napestig lehet idézgetni a szellemes szópárbajokat, velős káromkodásokat. (A szinkronszövegek is remekbe szabottak.) Black azzal szerzett magának legendás hírnevet, hogy a párbeszédeken túl a leíró részek is pofátlanul stílusosak, a kemény krimik szikár prózájában íródtak, hemzsegnek a poénoktól, kikacsintásoktól.
Néhány szemelvény, ízelítő gyanánt.
Shane Black volt olyan pofátlan, hogy egy egyszerű helyszínrajzon keresztül saját macsó vágyálmait fogalmazta meg a Halálos fegyver forgatókönyvén belül:
"KÜLSŐ: PUCCOS BEVERLY HILLS-I HÁZ. ALKONYAT.
Ilyen kérót fogok venni, ha ez a film kasszasiker lesz. Króm. Üveg. Faragott fa. Meg a külső szolárium: csupa üveg, mint egy melegház, megspékelve egy szabadtéri medencével. Csodás lehet itt kefélni."
Számtalan poén szerepel a leírásokban, amelyek nem kerülnek a vászonra, viszont nagyban emelik a szöveg élvezeti értékét. Egy példa Az utolsó cserkész-ből:
„Emlékszel Jimmy barátjára, Henryre, aki egy villanásra tűnt fel még a film legelején? Miket beszélek, naná, hogy emlékszel! Hisz a forgatókönyv-fejlesztő csapat tagja vagy, azért kapod a sok lóvét, hogy szkripteket olvass.”
Az Utánunk a tűzözön-ben géppuskaritmusban, pattogós mondatokkal skicceli fel, ahogy hőse kiiktat egy őrszemet:
„CHARLY, derült égből villámcsapás. Kéz tapad a szájra. Kés hatol a húsba. Tövig. A pasas vért gurgulázik. Összecsuklik. Mire földet ér, Charly már pisztolyra váltott, halad tovább.”
És helyenként bombasztikus metaforákba csomagolja az akciót:
„Képzeld el, ahogy Isten kockázik Monte Carlóban. Elveti a kockát a játékasztal fölött. Most képzeld azt, hogy a dobókockák LÁNGOLÓ KOCSIK.”
Ahhoz képest, hogy milyen eredeti és kiforrott szkriptek kerültek ki már pályakezdőként is a keze alól, meglepő információ, hogy Black soha nem tanult forgatókönyvírást. Négy évig járt dráma tagozatra a Kaliforniai Egyetemen, és eredetileg színésznek készült. De talán épp ezzel magyarázható, hogy lépten-nyomon megszegi az íratlan törvényeket, és kiforgatja a műfaji konvenciókat: nem is tudta, hogy vannak szabályok, amiket nem szabad áthágni.
Élmény, ahogy Black a nézői elvárásokkal játszik. Hosszú idő után először néztem újra a Halálos fegyver-t, és megint nem számítottam rá, hogy a sivatagi túszmentés teljes kudarccal végződik. Hasonlóan zseniális, ahogy a Durr, durr és csók csavarint egyet az orosz rulettes vallatás kliséjén – az ördögien gonosz csattanót nem lövöm le, inkább nézzék meg a fenti videót.
A kedvencem azonban a 2013-as Vasember 3-hoz, Shane Black szuperhősös kirándulásához kötődik. A rejtélyes terrorista, a Mandarin (Ben Kingsley) kiléte ez idáig az egyetlen olyan fordulat a Marvel moziverzumában, ami valódi meglepetéssel szolgált; az ortodox képregényrajongók speciel úgy kiakadtak rajta, hogy halálos fenyegetésekkel bombázták utána Blacket.
Black karrierje repülőrajttal indult, és mára legtöbb filmje kultstátuszt élvez, ám sokat kellett harcolnia a producerekkel és stúdiókkal. A Halálos fegyver 2-re beadott forgatókönyvét átírták, mert az általuk vizionált, könnyedebb folytatásba nem fért bele, hogy Riggs meghal a végén. Az utolsó cserkész forgatása kész rémálom volt: a rendező utálta a producert, Willis utálta Wayanst, a zeneszerző meg az egészet. A szövegkönyvet szétcincálták, és a vágónak köszönhetjük, hogy meglepően élvezetes filmet eredményezett.
Black még így is szereti, szemben Az utolsó akcióhős-sel, amire nem szívesen emlékszik vissza: szinte minden hollywoodi író ment rajta egy kört, Black alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a saját munkásságát parodizálja. Az Utánunk a tűzözön-nél a stúdió sokáig erőltette, hogy változtassa meg a főszereplő nemét: „Nővel ez nem adható el. Van négy színésznő, akire a szerepet oszthatjuk, vagy még annyi sem. Legyen inkább férfi. Úgy bárki eljátszhatja.” Black akkor keresztülverte az akaratát. Tizenhét évvel később a Marvel már nem adta be a derekát, nem engedte, hogy női gonosztevőt szerepeltessen a Vasember 3-ban.
Black csillagászati pénzekért értékesítette a forgatókönyveit: Az utolsó cserkész-t 1,75 millió dollárért, az Utánunk a tűzözön-t rekordösszegért, 4 millióért vásárolták meg. „Joe Eszterhas versengett velem, éjszakánként hívogatott, hogy eldicsekedjen, bibibí, ő többért adta el az egyik könyvét. Mondtam neki, Joe, hagyjál már, én ezt magasról leszarom.”
A filmjei azonban elhasaltak a mozipénztáraknál, az újságírók a földbe döngölték, a pályatársai ott fúrták, ahol tudták. A kudarcok miatt szabadságolta magát, ám nem számított rá, milyen nehéz lesz visszatérni. „Átestem a ló túloldalára” – emlékszik vissza erre az időszakra. „Egy idő után már hiába kalimpáltam, hogy hahó, én nem akartam ennyire kikopni a köztudatból.”
Öt évig kilincselt a stúdióknál a Durr, durr és csók-kal, de senki sem tartott rá igényt, főleg mivel Black ragaszkodott hozzá, hogy ő rendezze a filmet. Végül első számú pártfogója, Joel Silver karolta fel a projektet, Black pedig két, szebb napokat látott sztárra osztotta a főszerepeket: Robert Downey Jr. alig pár éve tért vissza saját poklából, Val Kilmer pedig már csúszott lefelé a lejtőn. Az önironikus, metakiszólásokkal teli neonoir kapcsán nem nehéz felfedezni a párhuzamokat a színészek, a szereplők és az író-rendező élete között.
A nagy visszatérés nem egészen úgy sült el, ahogy Black tervezte: újabb nyolcéves szünet következett, még durvábban megcsúszott. Notórius partiarc lett, a drogok és az alkohol rabja, botrányhős, akit a volt barátnői beperelnek bántalmazásért. Mire 2008-ban kijózanodott, pechjére Mel Gibson került a gödörbe, akivel két projektet is tervezett: a Halálos fegyver 5 hatvanoldalas treatmentje és a Cold Warrior című hidegháborús thriller így a kukában végezte.
Az időközben szupersztár magasságokba emelkedett Downey Jr. 2013-ban visszafizette az adósságot: beajánlotta a Marvelnek, akik írót és rendezőt kerestek a Vasember 3-hoz. Tipikus védjegyei közül meglepően sokat sikerült átmentenie a franchise uniformizált világába: a sztori karácsonykor játszódik, Tony Stark tipikus megfáradt főhős, előkerül egy koraérett kissrác, és a film utolsó harmada egy buddy comedy Don Cheadle-lel.
Furcsa belegondolni, hogy Shane Black immár harmincegy éve a pályán van, a róla alkotott képemmel nem egyezik, hogy már az ötvenes éveit tapossa. Hajdani pályatársai – Joe Eszterhas vagy Black példaképe, William Goldman – nyugdíjba vonultak, a vele egykorúak felszívódtak. Black átvészelte a viharokat, sőt, rákapott a rendezés ízére: „Írás közben azt éreztem, eszem a zöldséget, de a végén nem kapok édességet. A rendezés nekem a desszert.”
Sok vasat tart a tűzben, de most sincs könnyű dolga. A Rendes fickók-kal tizenöt évig házalt – több stúdió és két tévécsatorna is visszadobta –, és a nyitóhétvége alapján nem találta meg a közönségét. Csinált egy pilotot az Amazonnak, de a szolgáltató nem rendelte be a sorozatot. Black azonban felhajtja a gallérját, és konokul megy előre. „Nem fogok örökké élni. Vajon hány évig adnak még nekem munkát? Max húsz. Ha mázlim van, belefér hat-hét film. Okosan kell gazdálkodnom az időmmel.”
Az már biztos, hogy ő fogja írni és rendezni az új Ragadozó-t. A kör bezárul: az 1987-es eredetiben Shane Black játszotta Hawkinst, a szemüveges rádióst. Akkor titkon abban a reményben castingolták, hátha a forgatás szüneteiben felturbózza nekik a szkriptet. Nem tette; úgy vélte, semmi szükség rá. Most övé a teljes felelősség. „Újítani akarok, de azt szeretném, ha a rajongók elégedetten távoznának a moziból. Szóval nem fogok tütüszoknyát adni a Predátorra.”