Már Jason Bourne is csak önmagát másolja

A Jason Bourne sem a Matt Damon által játszott amnéziás gyilkológép személyes történetét nem tudja érdekfeszítő módon folytatni, sem a még inkább zűrzavarossá váló világpolitikai helyzetre nem képes érdemben reflektálni. Az athéni hajszában még megmutatkozik, miért tartjuk műfaji mérföldkőnek a Bourne-filmeket, viszont valódi tét híján a film végi autós üldözés alatt már csak ásítozni tudunk. Az előzmények ismeretében a nyár legnagyobb durranása is lehetett volna, helyette az akciófilmek sűrű középmezőnyét célozza meg.

A Bourne-ultimátum-ban sikerrel zárult az amnéziás ügynök nyomozása, fény derült a múltjára, illetve a belőle gyilkológépet nevelő CIA-program is lelepleződött. Teljesen igaza volt a címszerepet játszó Matt Damonnak, amikor annak idején azt nyilatkozta, hogy a teljes történetet elmesélték, innen nincs hova továbblépni.

Matt Damon a Jason Bourne című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Azóta eltelt azonban kilenc év, és a színész, illetve Paul Greengrass rendező helyesen ismerte fel, hogy a világpolitikai helyzetben alapvető változások álltak be – a film készítői Edward Snowden szivárogtatását jelölték meg korszakhatárként –, és ezek ábrázolására kiváló eszköz lehet egy újabb Bourne-film.

A műfajt megújító akciójeleneteken és a meghasonlott főhős identitásválságának érzékletes bemutatásán túl azért is tartozik a dupla nullás évek legjobb filmjei közé a trilógia mindhárom darabja, mert tetten érhető bennük a múlt évtizedet jellemző, az emberek magánszférájára fittyet hányó, globális szintű megfigyeléssel járó paranoia.

Elég rásütni valakire, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent, és máris minden személyes adat egy állami szervezet kezében összpontosul, ami játszi könnyedséggel méri be a célpont tartózkodási helyét. Joggal érezhettük azt, hogy ez a valóságban is pont így történhet, és aggódhattunk amiatt, hogy mi van, ha ezzel az óriási hatalommal visszaélnek. Az elmúlt évek történéseinek fényében az is nyilvánvaló, hogy a biztonsági szervek információhalmozása, az általuk végzett megfigyelés nem eredményezte a terrorizmus visszaszorulását.

Alicia Vikander a Jason Bourne című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A nemes egyszerűséggel Jason Bourne-ra elkeresztelt legújabb rész az eddigieknél is kaotikusabb, elégedetlenebb és erőszakosabb helynek festi meg Európát. A Bourne-csapdá-ban még egy békés antiglobalista tüntetés tömegében vegyült el a főhős, most viszont már maszkos, Molotov-koktélokkal felszerelt tüntetők csapnak össze a rendőrökkel Athén lángoló utcáin, miközben Bourne és a rendszer ellen munkálkodó Nicky Parsons (Julia Stiles) egymást keresi, majd próbál a CIA emberei elől egérutat nyerni a forgatagban.

Edward Snowden emlegetésével, a görög válság megidézésével, illetve a zavargások közepébe helyezett motoros hajszával ígéretes kezdetet vesz a Jason Bourne. Érezhető a szándék, hogy ez a film itt és most játszódjon, a híradókból ismerős képsorok rekonstruálásával fessen riasztó képet, illetve világosan kiderül az is, hogy Paul Greengrass még mindig mestere az adrenalinbombaként ható akciójelenetek levezénylésének.

Matt Damon a Jason Bourne című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A későbbiekben viszont egyre többször a dèja vu kellemetlen érzése fogott el. Ahelyett, hogy valóban új fejezetet nyitna a kiugrott ügynök életében a film, komplett fordulatokat és karaktervázakat hasznosít újra az előző részekből. Ismét van egy CIA-fejes (Tommy Lee Jones), aki mindenáron Bourne halálát akarja, és ismét van egy női vezető (Alicia Vikander), aki elbizonytalanodik abban, hogy vajon tényleg a jó oldalon áll-e.

Ráadásul míg Julia Stiles figurájának átpártolása lélektanilag hiteles volt, addig a Vikander által megformált, a cyberbűnözési osztályt irányító Heather Lee-t elfelejtették rendesen megírni, így több döntésének csak találgatni lehet a mozgatórugóját. Egyértelmű, hogy a legújabb rész ellenlábas gyilkológépét játszó Vincent Cassel klasszisokkal jobb színész, mint Karl Urban, aki a második részben űzte-hajtotta Bourne-t, mégis az utóbbi által megtestesített pusztító őserő marad meg jobban az ember emlékezetében, mivel őt még nem egy önismétlő történetbe helyezték bele.

Vincent Cassel a Jason Bourne című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A forgatókönyv legnagyobb hibája, hogy hiába ért megnyugtató véget az ügynök önkeresése a harmadik részben, ez a film is a múltban vájkál. Bourne egyik családtagjának előrángatása már tizedakkora érzelmi hatást sem tud előidézni, mint a régebbi töredezett, homályos flashbackek, helyette erőltetett és sablonos írói húzásnak hat.

Idővel a geopolitikai kontextusról is kiderül, hogy csupán dísznek csapták oda a filmhez. Az előző részekkel ellentétben a Jason Bourne-nak nincs érdemi mondanivalója a világot jelenleg foglalkoztató problémákról. Jó ötlet volt Mark Zuckerberg fiktív alteregóját (Riz Ahmed) behúzni a Bourne-univerzumba, és ennek kapcsán felvetni a közösségi média és az állambiztonsági szervek lehetséges összefonódását, de aztán ebből sem hoz ki semmi emlékezeteset a film.

Riz Ahmed és Tommy Lee Jones a Jason Bourne című filmben Forrás: UIP Dunafilm

A fentebb összefoglalt panaszok a legtöbb akciófilm esetében fel sem merülnének. Magamból csinálnék hülyét, ha a legújabb Liam Neeson-bosszúhadjáratból a terror elleni háború káros mellékhatásainak taglalását hiányolnám. A Bourne-trilógia azonban olyan magasra tette a lécet, hogy most csalódásként hat, hogy igazi tét híján már nem korunk legfontosabb akcióhősét láttam viszont, aki amellett, hogy egy őrületes menetre ültet fel a hullámvasútra, még érzelmileg és intellektuálisan is megdolgoztat.

A trilógiával ellentétben a Jason Bourne nem emelkedik ki a kortárs akciófilmek mezőnyéből, nem mutat utat, csak annyi mondható el róla, hogy egy korrekt módon, tisztességgel elkészített műfaji darab. Egy Liam Neeson-film esetében ez már bőven elég arra, hogy elégedetten távozzanak a nézők a moziból, Jason Bourne-tól azonban többet vár az ember.