Pont fél éve vettük számba Natalie Portman szerencsétlen választásait az öt évvel ezelőtt elnyert Oscar-díj óta és írtuk, hogy a Fekete hattyú-ban nyújtott briliáns alakítása után úgy tűnt, végre kezdődhet a karrierje legizgalmasabb korszaka, amikor bármit megtehet. Nem is riadt vissza a kockázatoktól: Terrence Malickkal forgatott, vígjátékokban játszott, westernhősnőnek szerződött le, sőt, még maga is a kamera mögé állt, hogy megrendezhesse egyik kedvenc regényének filmadaptációját. De valahogy semmi nem úgy sült el, ahogy kellett volna.
Már ekkor is abban bíztunk, hogy a negatív tendencia megfordul, hiszen Portman olyan fiatal és nagyon tehetséges rendezők filmjeiben vállalt szerepet, mint Xavier Dolan, Alex Garland és Pablo Larraín.
Az utóbbi Jackie Kennedy-biográfiáját viszont csak 2017-re vártuk, már a szerep és a rendező személye alapján borítékolva, hogy Portman 2018 februárjában újra ott lehet az Oscar-jelöltek között. A hihetetlenül gyorsan dolgozó chilei rendező azonban már mostanra elkészült a Jackie-vel, és kevesebb mint négy hónappal előző filmje, a Neruda cannes-i bemutatója után le is vetítették a velencei filmfesztivál versenyprogramjában.
A Neruda remekül sikerült és csodálkoznánk, ha Chile nem nevezné a legjobb külföldi filmek Oscar-versenyébe (tavaly is Larraín filmjét indították, a briliáns El Club-ot, ami nem jutott be a legjobb ötbe, de a No két évvel korábban igen), ám a velencei bemutató után úgy tűnik, hogy Larraín tévedhetetlen és a Jackie is mestermű lett.
A vezető filmes lapok nem győzik dicsérni a szokásos díjvadász életrajzi filmek kliséit és szentimentalizmusát elkerülő megközelítést, az intelligens forgatókönyvet és a Mica Levi (ő az Under the Skin zenéjével alkotott legutóbb felejthetetlent) által jegyzett hátborzongatóan jó filmzenét.
Abban is minden kritikus egyetért, hogy Natalie Portman karriercsúcs-alakítást nyújt és még a Fekete hattyú-ban mutatott letaglózó teljesítményét is felülmúlja. A filmből eddig csak egy kétperces részlet került fel az internetre, és már az alapján is nyilvánvaló, hogy Portman teljesen átlényegült a gyászoló first lady szerepéhez.
A hangja és hanghordozása miatt pár másodperc után megfeledkezünk róla, hogy a színésznőt látjuk,
de több kritikában is kiemelték, hogy ez csak a sokrétegű, érzékeny alakítás kiindulópontja.
A külső átalakulás és egy híres ember gesztusainak és hangjának ügyes leutánzása már önmagában elég szokott lenni egy Oscar-jelöléshez, de úgy tűnik, itt jóval többről van szó, ezért, ha Velencében lecsap rá egy amerikai forgalmazó, a Jackie ott lehet az év végi díjszezon nagyágyúi között.
Velence egyébként az előző évekhez hasonlóan (a Gravitáció, a Birdman és a Spotlight is itt indult világhódító útjára) megbízható Oscar-szezonindító volt, hiába próbálják elszipkázni előle a figyelmet az észak-amerikai fesztiválok (Telluride és Toronto). Különösen a legjobb színésznői mezőny számít már most bombaerősnek, hiszen a velencei siker után Portman mellett Emma Stone (Kaliforniai álom) és Amy Adams (Érkezés) Oscar-jelölése is garantálható.