Évek óta tart a velencei filmfesztivál küzdelme; szeretne megmaradni sztárokat és világpremiereket felvonultató A-listás szemlének, de Európában lehetetlenség kilépni Cannes árnyékából, az amerikai stúdiók pedig szívesebben viszik filmjeiket a nagyjából egy időben zajló telluride-i és torontói filmfesztiválra. A Lidóra így egyrészt az jut, amit Cannes elutasított, másrészt pedig amit pár napon belül az óceán túloldalán úgyis bemutatnak.
Ennek ellenére az utóbbi években nem lehetett panasz az amerikai jelenlétre, ráadásul Velencében kezdte az Oscar-díjig tartó diadalútját a Gravitáció, a Birdman és a Spotlight is, így sokan máris olyan szemmel böngészik az idei programot, hogy benne van-e a 2017-es év Oscar-fődíjasa.
Más kérdés, hogy az Arany Oroszlán vagy a többi velencei díj nyertesére rendszerint alig emlékszik bárki, ha az nem egy Oscar-kampány kezdőlökése, mint annak idején a Brokeback Mountain vagy A királynő esetében.
Az idei felhozatal bejelentése tartogatott pár kellemes meglepetést, és első blikkre ezért a tíz filmért pattannánk gondolára, hogy odaérjünk az augusztus 31-én kezdődő fesztiválra:
Ritka, hogy valakinek annyira meggyőzően sikerüljön a rendezői szakmára való átnyergelés, mint a divattervező Tom Fordnak. A varázslatos Egy egyedülálló férfi (2009-ben pont Velencében nyert színészi díjat Colin Firth-nek) után elég sokat kellett várni a második filmjére, de a Los Angeles-i és texasi alvilágban játszódó Nocturnal Animals-t sürgősen látni szeretnénk, főleg, hogy a főszereplői Jake Gyllenhaal és Amy Adams.
Nyitófilmekben mindig erős Velence, és a Gravitáció, a Birdman, majd az Everest után az idén is sztárparádéval indítanak. Ryan Gosling és Emma Stone egy Hollywood aranykorát idéző musicalben énekel, táncol, csókolózik és cukiskodik a Whiplash rendezőjének kamerája előtt – kell ennél jobb hangulatú kezdés?
Natalie Portmannek elég peches szériája volt az utóbbi években, de Jackie Kennedy megformálása testhezálló feladatnak tűnik számára, és a rendező személye garancia, hogy nem a Grace – Monaco csillaga- és a Diana-féle gagyi limonádé vonalhoz igazodik majd a film. A chilei Larraín ugyanis az utóbbi időben gyors egymásutánban három remekművet rendezett (No, El club, Neruda), ráadásul irtó szapora, hiszen a Neruda májusi cannes-i premierje után már kész is a Jackie, ami hat évvel a Fekete hattyú után újra Oscar-közelbe repítheti Portmant.
Apropó szapora rendezők. A 8 nő és a Fiatal és gyönyörű alkotója is simán hozza az évi egy film átlagot, ráadásul úgy, hogy nagyon ritkán lő mellé. Még a gyengébb filmjei is megbízhatóan magas színvonalat hoznak, és mindig felismerhető a csak rá jellemző, könnyed, játékos hangulat. Legújabb rendezése viszont elsőre komorabbnak tűnik, hiszen egy első világháború után játszódó német-francia szerelmi történet fekete-fehérben.
Ahogy az A-listás filmrendezők egyre többször kalandoznak át a tévébe, az A-listás filmfesztiválok is sorra behódolnak a képernyős projekteknek, így nem meglepő, hogy A nagy szépség és az Ifjúság rendezőjének minisorozata egy fiatal, keményvonalas pápáról (Jude Law) gálavetítést kap a Lidón. A nyolc részből kettőt vetítenek le, a többi epizódot még idén adja majd az HBO.
A Szárnyas fejvadász 2 budapesti forgatásáról nemcsak Ryan Gosling ugrik majd át Velencébe, hanem a quebéci Denis Villeneuve is, aki pont hat évvel ezelőtti velencei bemutatója, a Felperzselt föld után vált Hollywood egyik legkeresettebb rendezőjévé. Az Arrival is sci-fi, amelyben az Amy Adams által megformált nyelvész próbál földönkívüliekkel kommunikálni. Adams így duplázik a Lidón, és remélhetőleg ez vagy a Nocturnal Animals főszerepe végre az Oscart is meghozza számára, ami eddig ötször kerülte el.
Aki látta az iráni származású rendezőnő bemutatkozó filmjét, a Csadoros vérszívó-t, az tudja, hogy a féktelen kattantság és a lenyűgöző stílusérzék fantasztikus egyvelegét képes produkálni, így nem csoda, hogy sokat várunk második filmjétől. A The Bad Batch-csel ráadásul szintet lép, hiszen a texasi posztapokaliptikus kannibálfilm hollywoodi produkcióban, sztárszereplőkkel (Keanu Reeves, Jim Carrey, Jason Momoa) készült.
Papíron istenien hangzott: a Blue Valentine rendezője kamerája előtt napjaink két legmenőbb színésze és álompárja, Alicia Vikander és Michael Fassbender, de legalább egy éve késik a bemutató, Cannes-ból állítólag elutasították, és az észak-amerikai, Oscar-dobbantó fesztiválokat is kikerüli. A velencei premierrel nagyjából egy időben már vetítik is az amerikai mozik, és az első előzetes leginkább giccses melodrámát sejtet, de azért még reménykedünk.
Valószínűleg jobban lázba kellene jönni egy új Malick-rendezéstől, de a mester legutóbbi filmjei egyre fárasztóbbak lettek, és sok embernek még Cate Blanchett susogó narrációja sem biztos, hogy elég lesz ahhoz, hogy újra Terrence Malick hipnotikus képeiben keresse az élet értelmét. Főleg, hogy egy dokumentumfilmről van szó, ami az univerzum születéséről szól. Egy biztos, IMAX-vásznon baromi jól fog mutatni.
A 79 éves orosz filmest nálunk még mindig a Tango és Cash rendezőjeként a legkönnyebb beazonosítani, de az európai filmfesztiválok több évtizede odafigyelnek rá, és Velencében az utóbbi időben két filmje (Őrültek háza, The Postman's White Nights) is díjjal távozott. Így nem csoda, hogy nagyszabású második világháborús eposzát az idei szelekció egyik legnagyobb díjesélyeseként emlegetik.
Cannes-ban évek óta igyekeznek végre megszabadulni a rohamosan romló minőséget produkáló, korábbi dicsőségeikből élő veterán európai rendezőktől, és az idén egész jól teljesítettek a fiatalításban, de egy Kusturica- vagy egy Wim Wenders-filmért örömmel ugrik Velence, ha a franciáknak nem kell.
A két Arany Pálma-díjas szerb rendező azt állította, hogy az On the Milky Road című új filmje az ő Putyin-szimpátiája miatt nem kellett Cannes-nak (később cáfolta ezt a kijelentést), de mi inkább arra tippelnénk, hogy hiába Monica Bellucci a női főszereplő, egyszerűen csak az előző két filmjéhez hasonlóan ez is nézhetetlen lett.
Wenders teljesítménye is enyhén szólva hullámzó az utóbbi időben, bár legalább próbál mindig valami újjal kísérletezni, a The Beautiful Days of Aranjuez-t például francia nyelven forgatta, és Nick Cave is feltűnik benne énekelni egyet.
Amy Adams-hez hasonlóan Natalie Portman is duplázik a Lidón, bár a Planetarium című, versenyen kívüli bemutató sem kellett Cannes-nak, hiába játssza benne Portman húgát Johnny Depp és Vanessa Paradis lánya, Lily-Rose Depp.
Cannes-ba várták, de Velencében kötött ki Stéphane Brizé (Mennyit ér egy ember?) Maupassant-adaptációja, az Une vie és a három évvel ezelőtti Heli-t jegyző mexikói Amat Escalante új filmje, a La region salvaje is, mindkettő versenyben.
Versenyen kívül mutatják be viszont Mel Gibson visszatérő filmjét; tíz évvel az Apocalypto után Andrew Garfield főszereplésével rendezett egy második világháborús drámát Hacksaw Ridge címmel.
Velence nagy problémája minden évben, hogy az összes, sztárokat felvonultató filmet az első hétvégére kell pakolniuk, és a második hét közepén pedig már fél házzal mennek a vetítések, mert kezdődik a torontói szemle. Idén azzal a rendhagyó megoldással próbálják ezt ellensúlyozni, hogy zárófilmnek a torontói nyitófilmet választották, A hét mesterlövész remake-jét Denzel Washingtonnal, Ethan Hawke-kal és Chris Pratt-tel a főbb szerepekben.
Magyar film sajnos nem került a velencei filmfesztivál idei programjába, de az Orrizonti szekcióban kiszúrtunk egy argentin alkotást, aminek a címe: Kékszakállú. A film sajtókönyvéből kiderül, hogy Gastón Solnicki rendezőt Bartók Béla egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára inspirálta, és már négy évvel ezelőtt is csinált egy Bartók-vonatkozású rövidfilmet Este a székelyeknél címmel, amit itt meg is lehet nézni.
A teljes velencei programot itt lehet átbogarászni.