Csak ön miatt hozták be a Határtalan szerelem című filmet Magyarországra?
Miattam nézte meg a forgalmazó a berlini filmvásáron, de azért hozta be, mert jó film. Amúgy lehet, hogy elkerülte volna a figyelmét, de azt mesélte nekem az A Company Hungary vezetője, hogy miattam ült be rá. Aztán meglátjuk, beül-e rá miattam bárki más is... Bár igazából én már nem számokban mérem a sikert. Tudom, hogy ez egy jó film, és épp elég visszacsatolás, hogy Görögországban több mint ötmillió dollárt hozott, és eladták már Németországnak, Ausztráliának és az Egyesült Államoknak is. Számomra ez már nagy siker.
És azokból a filmekből, amit tizenöt év alatt forgatott külföldön, mit mutatott volna még meg itthon is?
A Maternity Blues-t.
Az Anita B.-t nem? Az ráadásul egy magyar származású írónő, Edith Bruck regényéből készült.
Igen, az is egy drámai történet, de én azért választanám mégis a Maternity Blues-t, mert annyira különbözik a többi filmemtől. De szívesen vettem volna azt is, ha itthon mozikba kerül A vég nekem a kezdet című filmem, amiben Bruno Ganz lányát játszottam. Tévében játszották is többször, de moziban nem, pedig gyönyörű film.
Ha egy német, vagy épp görög filmben játszik, aminek a nyelvét nem beszéli, visszajutnak önhöz a kritikák?
Hál’ istennek nem, ebből kimaradok. Túl sok lenne angolul, olaszul, németül, görögül, és még magyarul is kritikákat olvasni. Az jut el hozzám, ami az IMDb-re nézői komment formájában felkerül. Ennek a filmnek ott magas pontszámot adtak, és kapott négy jelölést a görög filmakadémiától is.
A különböző országokban másmilyen a forgatás hangulata, stílusa?
Nem más. Itthon is lehet nagy költségvetésű produkcióban részt venni, és külföldön is lehet kis költségvetésűben. Inkább ezen múlik, hogy családias hangulatú-e egy forgatás, vagy robotszerű, gépies és embertelen. A mentalitást sem lehet úgy általánosítani, ahogy sokan szokták: voltam már rendkívül precíz olasz forgatáson, és Magyarországon olyanon, ahol nagy volt a csúszás.
Az életforma, amit folytat, majdnem olyan, mint a modellélet. Különböző országokba utazik egy pár hetes forgatásra, ahol senkit nem ismer, és be kell illeszkednie rövid idő alatt.
Igen, de ez nálam jóval korábban kezdődött, még gyerekkoromban. Budapesten születtem, de már bölcsibe, oviba Cikóra, aztán Bonyhádba jártam, később Tamásiba költöztünk, de Pécsre jártam gimibe, és Pesten egyetemre, aztán jött a modellkedés, aminek révén eljutottam Hamburgba, Párizsba, Milánóba, aztán már színésznőként jött Róma, Los Angeles – szóval tudok alkalmazkodni. Maximálisan bele tudok csöppenni egy atmoszférába, és nagyon tudom élvezni, hogy új embereket, helyeket és kultúrákat ismerhetek meg.
Ma már azt is tudom kezelni, amikor vége, nem halok bele, hanem várom a következőt.
Ezek szerint az elválást tanulnia kellett.
Igen, eleinte nagyon nehéz volt. Tizennyolc éves koromban elmentem modellként egy hajápoló márka roadshow-jára, és egy hétig sülve-főve együtt voltunk a modellekkel és a fodrászokkal. Én annyira jól éreztem magam, hogy amikor véget ért a turné, három napra bezárkóztam a lakásba, és haragudtam a világra, mert a nagy intenzitásból semmi nem maradt, még csak fel sem hívtak. Akkor kellett megtanulnom, hogy minden véges, és hogy a munkakapcsolatok nem igazi barátságok, ezek az emberek nem lesznek ott neked az életben.
De a görög stáb kedvesen fogadta?
Abszolút, csak kicsit izgultak, mert a német ügynököm, akin keresztül a munkát kaptam, nagyon keményen képviselt. Állítólag az én szerződésemet nehezebb volt tető alá hozni, mint J.K. Simmonsét. Hála Isten, hogy van egy ilyen kemény német ügynököm, aki olyan erősen áll ki értem, hogy mindig jó fizetést, jó feltételeket, jó körülményeket harcol ki, de csak addig feszíti a húrt, hogy azért ne legyen elege a producernek belőlem már a forgatás előtt.
Nem fárad bele, hogy hetekig alkudozzon egy klauzúrán a szerződésben, például azon, hogy a szexjelenetben mi látszódhat, mi nem. De közben mindezt úgy csinálja, hogy nem válik ellenszenvessé, csak
mire megérkeztem, a görög stáb már azt hitte, valami nagyon nagy sztár vagyok.
A producerek és a rendező látták is, mennyi országban dolgoztam korábban, hogy Amerikában is játszottam főszerepeket, és ettől szinte leborultak a lábam előtt.
Miközben én is leborultam Christopher Papakaliatis előtt, aki író-rendező-színész, és Görögországban hatalmas sztár. Szóval mire találkoztunk, ő hallotta rólam, hogy nagy sztár vagyok, én meg róla, hogy mekkora nagy sztár, és ettől rögtön volt köztünk egy kis kémia.
Akkor nem bizalmatlanságot szült a helyzet…
Nem, az mindent elrontott volna. Én nagyon hálás vagyok neki, hogy bennem látta meg Elisét, és hogy kaptam tőle ezt a lehetőséget. Hétfőn, az itteni díszbemutatón is olyan visszajelzéseket kaptam, hogy mennyire megható és elgondolkodtató volt a film, és ilyen filmeket kívánnak nekem a jövőben.
Nagyon jó érzés volt végre egy jó minőségű filmben egy jó szerepet játszani.
De térjünk vissza a szerződési feltételekhez, amiket az ügynöke harcolt ki. Ön előbb átbeszélte vele, hogy mik az elvárásai? Itthon az ügynökök szerintem nem végeznek ilyen jellegű munkát.
Igen, itthon az ügynök feladata az, hogy ne szalassza el a munkát, kint viszont sokkal erősebbek. Ott azt is tudják érzékeltetni egy producerrel vagy rendezővel, hogy ha nem teljesítik a feltételeket, akkor nem kapják meg a kiválasztott színészt. Itthon a menedzser örül, ha egyáltalán munkát tud szerezni a színésznek.
Önnek mi az, ami egy forgatáson már jár?
Külön öltöző, utazás egy bizonyos osztályon, szállás meghatározott csillaggal ellátott szállodában, tudnom kell 48 órával korábban, ha a forgatási tervben változás áll be, jár bizonyos pihenőidő, ezenkívül mindenféléről megállapodhatunk még: a túlóra, a pótforgatás vagy a promóció feltételeiről.
A szexjelenetben fehérneműben mutatkozik – ezek szerint az is szerepelt a kikötések között, hogy nem vetkőzik?
Nem, mondtam is az ügynökömnek: örülök, hogy te ennyire aggódsz értem, de én ennyire nem aggódom. Semmi bajom azzal, ha valamit realisztikusan ábrázolunk, csak fenntartom a jogot arra, hogy az összevágott verziót megnézzem, és jóváhagyjam, mielőtt közönség elé kerül.
Nyilván én sem szeretném, ha rossz szögből, előnytelenül mutatnának...
De itt erről nem volt szó, Christopher is szükségtelennek érezte, hogy mellbimbókat mutogassunk. Különben is úgy gondolta, szexibb az egész fehérneműben.
Azért a felvétel előtt ideges volt?
Egyáltalán nem zavar, hogy egymáshoz kell érnünk, mert olyankor játszom, nem gondolkodom máson, csak abból támad egy kis feszkó, hogy olyan sokan vannak körülöttünk, és hallom, hogy valaki a telefonját nyomogatja, vagy susmognak, hogy „azt a lámpát told már arébb”. Ez ki tud zökkenteni.
És a sírás könnyen megy? Ebben a filmben minden szereplőnek jut egy nagy érzelmi kiborulás.
Sírásban már szakértő vagyok, nagyon sokszor kellett sírnom filmekben. A show-reelembe például az Exodus című olasz filmem egy sírós jelenetét vágtuk be, de volt egy szép, nagy sírásom a Maternity Blues-ban is, ami jól sikerült, vagy A vég nekem a kezdet-ben... Nem okoz gondot, sőt, a szakmánk egyik legnagyobb szépségének és nehézségének tartom, amikor mélyre kell ásnunk magunkban, és megtanulnunk tudatossá tenni a tudattalant.
Ön szerint az minek köszönhető, hogy egy svéd nő szerepére, amire egész Németországban kerestek színésznőt, épp ön lett a befutó?
Még mindig azt gondolom, a rövid hajam az, ami először megragadja a rendezőket. Lehet, hogy ezzel alábecsülöm magam és a képességeimet, de úgy képzelem, hogy
amikor egy ügynök harminc-negyven arcot prezentál egy katalógusban, akkor mindenki a rövid hajú lányt jegyzi meg hamarabb,
egyszerűen azért, mert sokkal kevesebb van belőle.
Mert a színésznők többsége úgy gondolja, hogy a hosszú hajat jobban lehet variálni, ezért a szakmában praktikusabb?
Igen, meg úgy is, hogy a rövid hajjal kizárják magukat bizonyos szerepekből. Vagy félnek, hogy túl fiússá válnak tőle... Nem minden archoz áll jól. Tőlem is mindig kérdezik, hogy nem félek-e, hogy így nem kapok szerepet kosztümös filmben. De hát én több kosztümös filmben is játszottam már: az Anita B-ben, a Pompei-ben, a Sisi-ben, és még sorolhatnám. Ezt igazából mindig megoldják póthajjal vagy parókával, soha nem tartja vissza őket a rövid hajam.
Ez a szerep – maga nyilatkozta – nagyon közel áll a személyiségéhez, mert egy hideg, zárkózott nőt játszik, aki ezzel a páncéllal védi magát a csalódásoktól.
Igen, én is távolságtartó lettem az évek során, megtanultam, hogy nem kell minden kapcsolatba rögtön száz százalékkal belemenni, elég csak félig. Hosszú idő kell ahhoz, hogy megnyíljak. Úgyhogy tudtam, ennek a szerepnek mindkét oldala menni fog.
Az angol kiejtésén akartak csiszolni, hogy svéd akcentusa legyen?
Nem, elég az a minimális akcentus, amiből hallani, hogy ez a lány külföldi. Ez a film azért nem az Oscar-versenyre készült, ahol számítanak ilyen nüanszok.
Nem tudom, itthon sikeres lehetne-e egy olyan magyar film, ami több mint felerészben angolul szólal meg…
Én a díszbemutatón úgy láttam, senkit nem zavart. Apukámék is látták, akik ritkán járnak moziba, és akkor sem feliratos filmre, de ők is könnyen felvették a fonalat.
Nagyon várom, hogy Magyarországon is készüljenek ilyen filmek, amik a mai valóságot tükrözik.
Mert ma ilyen a világ: mindenütt élnek bevándorlók, és örülünk, ha van egy közös nyelv, amin kommunikálni tudunk egymással, nem számít, ki milyen szinten, milyen kiejtéssel beszéli.
Magyarországon viszont egyre kevesebb a feliratos film, mert amíg készült feliratos és szinkronizált változat is, a szinkronosra mindig sokkal többen ültek be, ezért ma már sok esetben csak így hozzák be.
Sajnos az emberek lusták, az a baj. Nem szabad nekik választási lehetőséget adni. Ez a film szerencsére csak felirattal kerül moziba.
Minikritikánk a Határtalan szerelemről
Érthetetlen, Magyarországon miért nem készülnek olyan filmek, mint a Határtalan szerelem, de addig is örüljünk annak, hogy legalább egy magyar szereplőt fel tud mutatni az utóbbi évek legsikeresebb görög filmje, ami ideális kombinációját alkotja a hollywoodi giccsnek és az európai filmművészetnek. Úgy mesél el három szerelmi történetet – három generációban, három különböző társadalmi osztályban –, hogy mögötte ott a mai görög valóság, amire amúgy is mindenki kíváncsi, hiszen annyit hallott róla a hírekben: a gazdasági válság, a szélsőjobboldal önkényes leszámolásai és a menekültválság.Mindez, ha nem is mélységében, de erőteljesen megjelenik, és nem hat ránk nyomasztóan, mert ellenpontozza a lírai cselekmény, amin többször is kellemesen elpityeredhetünk. Egyszerű, de profi munka, amit nemcsak Osvárt Andrea kedvéért érdemes megnézni – bár ő is remekül megállja a helyét –, hanem mert olyan filmélmény, amire a legtöbb ember vágyik, amikor moziba megy: érzelemgazdag, de gondolatot is hagy maga után.
Christopher Papakaliatis sztárstátuszából ön mennyit érzékelt?
Először is voltam nála, láttam, hogy hol él, mert a házában tartottuk a próbákat. Egy fantasztikus villája van kilátással, kandallóval, mindennel. Látszik, hogy a tenyerén hordozta az élet. Amikor furikázott vissza hotelbe, elég volt letekernie a kocsi ablakát, már mutogattak rá, fotózták, vagy ha kimentünk ebédelni, autogramot kértek tőle.
A szállodában, ahol laktam, bejártam néha pilatesórákra, és ott megkérdezték, mit csinálok Athénban.
Amikor elmondtam, hogy Christopherrel forgatok, nagy szemeket meresztettek, látszott, hogy ez nagy dolognak számít.
A film kimondottan menekültbarát nézetet tükröz, és elítéli a jobboldali szélsőséget. Ezt hogyan fogadták Görögországban?
Szerintem csak ábrázol egy helyzetet, de nem ítélkezik. A negatív szereplő történetében is megmagyarázza az okokat és motivációkat, amik őt erre az útra viszik. De azt hiszem, Görögországban, vagy akár Olaszországban is máshogy állnak a menekültkérdéshez, mint nálunk, ők évek óta több ezer embert mentenek ki naponta a tengerből. Fáradhatatlanul kezelik a helyzetet, ha nem is tökéletesen... A menekültek egy része úgy marad fenn, hogy beköltözik lakatlan házakba, elfoglal elhagyott tereket, ahogy a filmben is látni.
Találkozott J.K. Simmonsszal a film premierjén?
Athénba nem jött el, de volt a filmnek egy Los Angeles-i bemutatója az ottani görög filmhéten, ahol találkoztunk. Nagyon jó érzés volt, hogy megismert – nyilván látta a filmet –, és gratulált az alakításomhoz.
Hogy került a filmbe?
A film egyik producere, Dorothea Paschalidou Amerikában a Twentieth Century Foxnál dolgozik, aminek szintén görög a vezérigazgatója. Christopher többször is elküldte nekik a forgatókönyvet, és Dorothea tanácsokat adott neki. Aztán szólt neki arról, hogy Los Angelesben azt rebesgetik, az idei Oscart J.K. Simmons kapja, és szerintük erre a szerepre nyugodtan fel lehetne kérni.
Amikor a filmet forgattuk, 2015 őszén, még az Oscar-jelölések sem történtek meg, de Christopher a füles után felkérte Simmonst, aki tényleg igent mondott. Ezt egyébként nagyon ügyesen csinálta Christopher, mert egy német szerepre hívott amerikai színészt, egy svéd szerepre magyar színésznőt, a szír fiút pedig egy izraeli arab játssza – így már egy hatalmas piacon lehet érdekes a film.
Sokszor hallani színészektől, hogy egyik-másik filmjükről nem gondolták volna, hogy nagy siker lesz, aztán mindent annak köszönhetnek. Önnel volt ilyen?
Inkább fordítva: az Utórengés forgatókönyve alapján úgy képzeltem, ez a film egy húsbavágóan realisztikus film lesz, körülbelül olyan, mint A bombák földjén, csak a chilei földrengést állítja középpontba, amiről mi is sokat hallottunk a sajtóból. Ehelyett egy hollywoodi szórakoztató film lett belőle, ami minden, csak nem realisztikus.
A külső megjelenésébe beleszól a forgatásokon?
Szokták szeretni a stílusomat. A legutóbbi német filmemben, az Allmen und die Libellen-ben a saját fülbevalóm, a saját csizmám, a saját napszemüvegem szerepel. Szerintem azért is látták meg bennem a karaktert, mert a stílusom is azt képviselte.
Néha ugyan rám adnak olyan ruhákat, amiket magamtól nem vennék le a polcról, de ez nekem is érdekes.
A Határtalan szerelem-ben is van egy nagyon színes ruhám a liftes jelenetben, amilyet magamtól sosem viselnék, de láttam, hogy a karakterhez passzol.
Ahhoz képest, hogy egy ideje inkább a produceri karrierjére koncentrál, még mindig vállal színészi munkákat is…
Az In Search of Fellini például egy amerikai film, amiben összesen két napot forgattam. Cabiriát játszottam, egy olyan szereplőt, aki Fellini egyik filmjének főhősére emlékeztet.
Ez azt jelenti, hogy Giulietta Masinára kellett hasonlítania? Az hogy ment?
Nem tudom, a meghallgatáson nagyon jól bele tudtam helyezkedni a figurába… Biztos szerepet játszott itt is, hogy szőke, rövid a hajam, vagy az, hogy jól beszélek angolul – ez a három dolog már nem sok olasz színésznőben van meg együtt. A magasságom nem számított, mert nem Giulietta Masina pontos mását kellett alakítanom, csak egy hasonló karaktert, mint amilyet ebben a filmben játszott.
Ismerte a Cabiria éjszakái-t, vagy csak emiatt nézte meg?
Most is megnéztem természetesen, de már láttam jóval korábban is. Azért egy olasz két tannyelvű gimiben és az ELTE olasz szakán nagyon sok olasz filmet néztünk. Nagyon szerettem őket, mert sok érzelem van bennük, és van mondanivalójuk is, amit manapság nagyon hiányolok a filmekből.
De jár még azért castingokra?
Nagyon ritkán. Egész nyáron egyszer voltam csak, miközben épp tárgyalásban vagyok egy másik olasz filmről. Már nem úgy van, mint régen, amikor harminc meghallgatásra kellett elmennem ahhoz, hogy három főszerepet megkapjak. A nevem is többet jelent már, ezért előfordul, hogy nem is kell castingra mennem, hanem ajánlatot kapok.
Az Allmen und die Libellen-ről például tavaly decemberben kaptam először egy e-mailt azzal, hogy „ezt olvasd el”, és délután már újra írt is az ügynököm, hogy „jóváhagyott a network, elfogadtak”. Vagyis úgy kaptam meg a szerepet, hogy még elolvasni sem volt időm, miről van szó. Aztán szerencsére tetszett is.
Régen foggal-körömmel küzdöttem, mindenáron akartam, most meg már a jobb életminőségre törekszem,
jobban is érzem magam a bőrömben, és csak hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek.
Emlékszem, kezdetben a színészi fejlődésével kapcsolatban is nagyon más volt a hozzáállása, mint a magyar színészeknek általában. Felvállalta, ha valamiben nem volt elég jó, és azt mondta: ez a fejlődés része, legközelebb ügyesebb lesz.
Ugyanezzel a hozzáállással vágtam bele a producerkedésbe is. Három éve csinálom, nyilván
nem az első filmemmel jutok a csúcsra, nem azzal nyerek Oscart
– mint a tehetséges Nemes Jeles László –, mert megengedem magamnak azt a luxust, hogy kezdő vagyok.
A színészetet is így kezdtem: előbb statisztáltam, aztán hullaszerepet játszottam sorozatban (egy olyan jelenetben, amiben elgázolt egy motor), és szép fokozatosan jutottam előre. Az amerikaiak azt mondják: „Fake it ‘till You make it” (Tettesd, amíg nem tudod), és most, hogy jógázom, tanultam egy még jobbat: „Fake it ‘till You become it” (Tettesd, amíg azzá nem válsz).
Nyomtattam egy névjegykártyát, amin az állt, hogy producer vagyok, és létrehoztam rá egy céget, de eleinte fogalmam sem volt, hogyan fogom csinálni. És mára eljutottam odáig, hogy készítettünk egy olasz–magyar koprodukciót, amihez – lekopogom – úgy néz ki, találtunk olasz forgalmazót, és készítettünk egy kis költségvetésű magyar filmet, a Vakfolt-ot is, ami egy akciófilm helikopteres jelenettel, autós üldözéssel és olyan motívumokkal, amiket magyar filmben még nem láthattunk. Mivel ez egy amatőr film, amihez a Filmalap egyetlen fillért sem adott, ez épp annyi, amennyi, de gyakorlásra jó volt, és legalább nem kockáztatunk vele nagyot. Most épp közösségi támogatásból próbáljuk finanszírozni a forgalmazását. Aztán remélem, a Filmalap és a közönség is azt fogja majd látni, hogy az évek során nem rosszabb, hanem egyre jobb filmeket fogunk készíteni.
A legtöbben társakkal vágnak bele, nem egyedül. Ön azért hozott létre egymaga egy céget, mert mindig is csak magára számíthatott?
Nekem is jobb lenne társakkal, de
sokáig önfejű és bizalmatlan voltam másokkal szemben.
Féltem, hogy kihasználnának vagy átvernének. Most, hogy három éve működünk, már meg tudok bízni két munkatársamban, a cég egy részét önállóan viszik. És szívesen leadnám a terhek többi részét is, hogy ezentúl csak a producerkedéssel foglalkozhassak, és az adminisztrációval, szerződésekkel, számlázással, biztosításokkal, egyéb operatív feladattal más törődjön, úgyhogy épp ügyvezetőt keresek.
A Vakfolt-ot fiatal, lelkes amatőrökkel készítette. Adott nekik tanácsot a film művészi vagy kreatív részében? Végtére is jóval nagyobb rutinja van a filmkészítésben náluk.
Én csak a hátteret adtam nekik: eszközöket, az irodát, az utómunka-stúdiónkat. Nem akartam beleszólni a kreatív folyamatokba, mert a rendező, Slemmer Ádám számomra már bizonyított, és úgy gondoltam, ez az ő filmje, ő írta, ő rendezi, ő ismeri a legjobban. És ha túl sokan szólnak bele, az különben sem szül semmi jót.
És most azt várja, hogy más fiatal alkotók is küldjenek forgatókönyveket, és ha fantáziát lát bennük, akkor mögéjük áll?
Igen, de így is sokan küldenek. A weboldalunkat – ami angolul van – még külföldről is sokan megtalálják. Én nyitott vagyok arra, aki bennem bízik, és cserébe
azt tudom felajánlani, hogy amit megígérek, az úgy lesz,
és amit elkezdek, azt be is fejezem. Ha úgy tetszik, személyes garanciát vállalok a filmekért.