Nyakunkon a világvége, de Tom Hanks csak bambul

Tom Hankset nem hagyják békén, Dan Brown legutóbbi regényének adaptációjában megint belecsöppen egy titokzatos feladványokkal teletűzdelt, életveszélyes nyomozásba. A részben Magyarországon forgatott Inferno lángokba borult apokalipszist ígér, ám ötlettelen thrillerrel szúrja ki a szemünket, melyben a főszereplők többet hadakoznak elcsépelt klisékkel és kínos párbeszédekkel, mint a világ elpusztítására törekvő gonosztevőkkel. Öröm az ürömben, hogy az eddigi részek két és fél órás játékideje helyett csupán százhúsz percben teszi.

Meglepően sokat kellett várnunk a Dan Brown-széria soron következő mozis folytatására: A Da Vinci-kód és az Angyalok és démonok között három év telt el, utóbbit viszont hét évvel ezelőtt mutatták be. Hollywood nem szokott ennyit várni a nézők pénztárcájának megcsapolásával egy sikeres franchise-nál.

Tom Hanks (balra) az Inferno című filmben Forrás: InterCom

Az Inferno alapjául szolgáló könyv 2013-ban jelent meg, ez valamelyest indokolja a késlekedést, csakhogy Ron Howardék átugrottak egy kötetet, Az elveszett jelkép-et. Pedig el is kezdtek dolgozni rajta, futottak rajta köröket forgatókönyvírók, 2013 közepén kezdődtek volna a forgatási előkészületek, aztán kukázták a projektet, és váltottak a frissen megjelent Infernó-ra.

Vajon annyira silány volt Az elveszett jelkép, hogy még futószalagon sem merték legyártani? Nehéz elképzelni, mert a sorozatot eddig sem a magas színvonala miatt tartottuk számon, de könnyen lehet, hogy hálásnak kellene lennünk az Infernó-ért, ami nem bicskanyitogatóan vacak, csupán vontatott, fárasztó és érdektelen.

Olyan film, amire már a megtekintésének másnapján nehezünkre esik visszaemlékezni, és menet közben is el-elbambulunk néha.

Ha nagyon jóindulatú akarnék lenni, azt mondanám, mindez a rendezői és forgatókönyvírói koncepció része, és a visszatérő főszereplővel, Robert Langdon professzorral (Tom Hanks) való azonosulást hivatott elősegíteni. A film ugyanis a létező legelcsépeltebb ponyvaklisével, az amnéziával veszi kezdetét: a jó öreg szimbólumkutató egy firenzei kórházban tér magához, nem emlékszik, mi történt vele az előző pár napon, ami azért kellemetlen, mert percek múlva megjelenik egy női terminátor (Ana Ularu), aki el akarja tenni láb alól.

Nem sokkal később üldözőbe veszi az Egészségügyi Világszervezet (mert a WHO Dan Brown világában kommandós különítmény) és még egy-két árnyékszervezet, hogy teljes legyen az összeesküvés. Langdon menekülni kényszerül egy talpraesett doktornő, Sienna (Felicity Jones) társaságában, és szokás szerint hátrahagyott rejtvényekből próbálja megfejteni, mi történt vele, és megfertőződött-e egy halálos vírussal, amit egy pszichopata milliárdos (Ben Foster) szabadítana rá a világra, hogy megállítsa a túlnépesedést.

Az imént azt írtam, talán hálával tartozunk az Infernó-nak, mert lehetett volna sokkal rosszabb is. Nos,

az első negyedóráért semmiképpen nem lehetünk hálásak, az ugyanis a nézhetetlenség határát súrolja:

Ron Howard kínosan gyenge vizuális effektekkel, epilepsziás rohamot kiváltó, stroboszkopikus villódzással, fülsípolással és másodpercenként bevágott, ijesztőnek szánt, modoros látomásjelenetekkel szemlélteti, hogyan kutat az emlékei között a migrénes fejfájástól szenvedő Langdon, egyben belebegteti a megfékezendő apokalipszist. De csak azt éri el vele, hogy a nézők feje is megfájdul.

Tom Hanks és Felicity Jones az Inferno című filmben Forrás: InterCom

Utána szerencsére visszafogják a gyeplőt, normális mederbe terelődik a film, és azt kapjuk, amit egy Dan Brown-adaptációtól várunk. A szereplők akcióznak, majd elhangzik egy pszeudo-történelemlecke vagy művészettörténeti kiselőadás – jelen esetben Dantéról –, majd újabb futkorászás következik néhány festői szépségű európai városban – most Firenzében, Velencében és Isztambulban –, majd talányos kódokat rakosgatunk össze.

A korábban rendkívül domináns vallásos maszlag, a tudomány és a hit szembeállítása meglepő módon ezúttal elmarad: az apokalipszis biblikus jellegét a popkultúra hosszas évek fáradhatatlan munkájával rég szekularizálta, idén is négy-öt szuperprodukció kísérelte meg a földdel egyenlővé tenni a világot, elpusztítani az emberiséget.

Tom Hanks és Felicity Jones az Inferno című filmben Forrás: InterCom

A sztori döcögős, meg-megakadó lendülete azt az érzést kelti, mintha egy tanuló vezető ülne a rendezői székben, aki még nem tudja kezelni a sebváltót, a féket és a gázpedált, míg egyszer csak elege lesz, és vadul besorol egy ötsávos autópályára. Ez nagyjából a film kétharmadánál következik be, amikor az írók nyakló nélkül kezdik bedobálni a dupla- és triplacsavarokat, a Langdon nyomában loholó embereknél és szervezeteknél véletlenszerűen, percenként változik, éppen melyik a gonosz és melyik a segítő fél.

A túlbonyolított, labirintusszerű cselekmény azonban nem tudja elfedni, hogy az Inferno nem szól semmiről, olyan, mint önmaga reklámja, előzetese, amihez szükségtelennek látták leforgatni a tényleges filmet.

Jó, jó, felszínesnek felszínes, de azért el lehet rajta szórakozni, ugye?

Nyomokban, egy-egy hajsza erejéig talán, bár még akkor sem az adrenalin lüktetését érezzük, amikor hőseink keskeny gerendákon egyensúlyoznak a Palazzo Vecchio mennyezetfreskói fölött, nem az életüket féltjük, csak azon izgulunk, nehogy tönkretegyék az értékes műalkotásokat.

A színészektől is hiába várjuk, hogy bármiféle alakítással mentsék a menthetőt, egyedül Irrfan Khan vette a fáradságot, hogy felturbózza a papírvékony biztonsági szakértő szerepét, már-már meggyőzően vedlik át öltönyös aktatologatóból pragmatikus eltakarítóemberré, némi humort csempészve a világ körüli sótlan kergetőzésbe.

Tom Hanks és Irrfan Kahn az Inferno című filmben Forrás: InterCom

Tom Hanks és Felicity Jones viszont végtelenül unalmasak, jellemük nincs, partra vetett halakként szenvednek az irgalmatlanul csikorgó, olykor abszurdba hajló párbeszédekkel.

Jó játék megfigyelni, melyikük mikor adhatta fel a küzdelmet, fél óránál tovább egyikük sem húzta.

Hanks helyzetét ráadásul súlyosbítja, hogy az amnézia miatt a film tetemes részében bamba értetlenségre kénytelen szorítkozni. Vajon ez karakterépítés akart lenni? Ironikus fordulat: nicsak, a mindentudó professzor most éppoly tanácstalan, mint máskor a kiselőadásaihoz elkerekedett szemmel asszisztáló szárnysegédek? Ha igen, duplán felsültek vele: a nézők úgyis azt várják, mikor vált vissza Sherlock Holmesba oltott Indiana Jonesszá. És noha nem emlékszik, hogy hívják a kávét, a rejtvényeket azért mindig meg tudja fejteni.

Tom Hanks és Felicity Jones az Inferno című filmben Forrás: InterCom

Miután sikerült megakadályozni a világvégét – ezt hadd ne kelljen spoilerként kezelni –, azzal az egyetlen tanulsággal gazdagodunk, hogy nem a túlnépesedés jelenti a valódi veszélyt a föld jövőjére nézve, hanem a harminc év alatti fiatalok.

Öreges az Inferno, öreges benne Tom Hanks is, de csodálkoznék, ha három rész után nyugdíjaznák Langdont. A formula adott, Dan Brown tucatnyi folytatást tervez, pár évente foroghat egy újabb adaptáció.

Akiknek az eddigiek tetszettek, azok most sem fognak csalódni.

Mi, többiek meg azzal vigasztalódhatunk, hogy Firenze legalább gyönyörűen mutat a nagyvásznon.