A kéjgyilkos vallomása érdekesebb volt, mint bármi

A martfűi kéjgyilkosról forgatott sötét hangulatú pszichothrillert Sopsits Árpád, akinek már korábbi filmjei is a bűn és bűnhődés témáját járták körbe. Ezúttal a magyar igazságszolgáltatás egyik híres tévedése kerül terítékre a hatvanas években játszódó filmben, ami az áldozatok, a gyilkos és a nyomozók szemszögéből rekonstruálja a sorozatgyilkos történetét. Bár A martfűi rém egyes jeleneteiben olyan hangulatot áraszt, mint egy szocialista slasher, Sopsits nem akarta túlrajzolni az erőszakot, se a humor irányába eltolni. A rendező az Origónak adott interjúban arról is mesélt, hogyan instruálta az erőszakos jelenetekben a színészeket, miben tér el filmje A texasi láncfűrészes mészárlástól, és miért látja mélységes szakadéknak az embert. 

Pipás Pistától az esküvőjére menet is gyilkoló Gyömbér Pálig több híres magyar sorozatgyilkost ismerünk. Közülük miért a martfűi rémről forgatott filmet?

Egyrészt a justizmord (a bírói tévedés alapján hozott halálos ítélet – szerk.), másrészt az a komplexitás érdekelt az esetben, ahogy a gyilkos, az ártatlanul bebörtönzött ember, valamint a rendőrség és a rendőrségre ráépülő hatalmi rendszer egymás mellett megjelenik, hiszen ezek az életben sem külön-külön, elszeparálva léteznek egymástól. Én ezzel az üggyel ismerkedtem meg a hetvenes években, és úgy éreztem, élesebb társadalom- és rendszerkritikát alkothatok vele, mint mondjuk azzal, hogy Pipás Pista férfiakat gyilkol.

Sopsits Árpád Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A hetvenes években mit lehetett tudni a martfűi ügyről?

Amit a védőügyvéd elmondott mint különleges esetről. Az újságok akkor még nem hozták nyilvánosságra a részleteket, csak azt közölték, milyen gyilkosságok történtek, elkapták-e a gyilkost, és milyen büntetést kapott. Ma már elérhető az akták kilencvenöt százaléka, így mélységében tudtam kutatni az ügyet. A gyilkos 156 oldalas vallomása sokkal érdekesebb volt, mint bármi, amit addig olvastam róla.

Filmjei mindig is a bűn és a bűnhődés témájával foglalkoztak, ezért a szerkezetük nem állt messze a bűnügyi filmekétől, de most, A martfűi rém-ben mozog először egy zsáner – a pszichothriller – keretei között.

Most ezt kívánta meg a történet. A Céllövöldé-ben az érdekelt, miért lövi le a gyerek az apját, és hogyan viszonyul a saját bűnéhez. A hetedik kör-ben az, hogy miért menekülnek a gyerekek a halálba. Két gyerek öngyilkosságában nem a rendőrség munkája az izgalmas, hiszen ők csak regisztrálják az esetet, ebben a filmben viszont épp az volt az egyik tét, mit és hogyan csinálnak a nyomozók, hiszen egy sorozatgyilkosról szól a film.

Réthelyi András és Bárnai Péter A martfűi rém című filmben Forrás: Big Bang Media - Fotó: Szabó Adrienn

A bűn azért érdekel, mert határhelyzetbe sodorja az embereket, egy határhelyzet pedig felvillantja az emberek igazibb arcát.

Hogy mit csinálsz, ha valaki például kitart egy gyereket a szakadék fölé, az sokat elárul rólad.

Etikai dilemmákról értekezel, vagy teszel is valamit? Az emberek megnyilvánulásai plasztikusabban megragadhatók a bűn vonatkozásában – és itt a bűn nem feltétlenül gyilkosságot jelent.

Rendezőként igyekezett oldottabb hangulatot teremteni a forgatáson, hogy enyhítse az erőszakos jelenetek feszültségét a színészek számára?

Egy erőszakos jelenet forgatása valóban nagyobb feszültséggel jár, de az az igazság, hogy a színésznek ilyenkor a technikára kell koncentrálnia. Míg ő dulakodik, vagy épp fekszik, én folyamatosan instruálom, rászólok például, hogy ne lélegezzen, mert az látszani fog a filmen, vagy úgy tartsa a kést, hogy megcsillanjon rajta a fény.

Nehéz dolga van a színésznek, mert miközben uralnia kell a testét és a lelkét, nyitottnak kell maradnia a rendezői instrukciókra. Én látom a képet, én tudok neki szólni, milyen testhelyzet, milyen cselekvés illik a legjobban az adott szituációba. Ezek a technikai kötöttségek nem engedik, hogy kiszabaduljon teljesen a színész lelke a palackból, és sokszor csak akkor éli meg közvetlenül a jelenetet, amikor visszanézi magát a filmben.

Sztarenki Dóra A martfűi rém című filmben Forrás: Big Bang Media - Fotó: Szabó Adrienn

A Saul fia alkotói közül többen is nyilatkozták, hogy a téma a forgatás során is megnyomta a hangulatukat.

Ezt mi is tapasztaltuk, de igyekeztük humorral kompenzálni. Sok nevetéssel ellenpontoztuk a téma komorságát. Nem lehet ugyanis büntetlenül forgatni bármiről. Én nemegyszer voltam depressziós a forgatásaimon, de A martfűi rém esetében, mire elkezdtük, pont kijöttem belőle.

Most a forgatás előtt dolgozott bennem egy szorongásos félelem, de a forgatáson ez elpárolgott. Féltem, valóban az-e a határ, amit a néző még képes befogadni, ameddig elmegyek a filmben, vagy már túllépek rajta.

A rendezőt csak az ízlése és a tapasztalata tartja távol a tévedésektől.

Attól is féltem, össze tudom-e tartani a történetet, nem fog-e kihullani a kezemből a sokszálú anyag. Nagy felelősséggel jár 709 millió forintos filmet forgatni, de úgy érzem, sikerült megfelelni ennek a felelősségnek.

Bravúros lett a magyar sorozatgyilkosos krimi

A kosztümös krimi nagy lendületet vett az utóbbi évek magyar filmgyártásában, egyre jobb alkotások születnek a műfajban. A martfűi rém is ezek közé tartozik: pont olyan izgalmas, profi és stílusos munka, amilyennek az előzetesek alapján reméltük. Legfeljebb azért hagy némi hiányérzetet maga után, mert nem derül ki, ma mit tanulhatunk belőle. Olvassa el kritikánkat!

Mátyássy Áron a Víkend kapcsán nehezményezte, hogy Magyarországon nincs műfaji filmes képzés, nem tanítják a főiskolán, hogyan kell például autós üldözést vagy lövöldözést rendezni. Okozott ez nehézséget A martfűi rém esetében?

Aki sok filmet néz, és van hozzá affinitása, az megtanulja ezeket a dolgokat. Egy regényíró is a regényolvasásból tanul a legtöbbet, nem abból, amit a könyvekről tanítanak. Ma már pláne könnyű filmekből tanulni a filmezést, hiszen le lehet lassítani és vissza lehet tekerni a filmeket, és kikeresni a vágópontokat. Jó lenne persze, ha a diákok tanulhatnának stílusokat és műfajokat a főiskolán, de a szakembernek az a dolga, hogy megoldja ezeket a helyzeteket. Aki először csinált filmet, az kitől tanult? Magától. Én mindig az adott helyszínre írom a jelenetet, elképzelem, mit fognak ott csinálni az emberek, majd eldöntöm, hogyan fogom felvenni attól függően, hogy mi felel meg a legjobban az adott film érzésvilágának, atmoszférájának, mondandójának. A stílust a rendező határozza meg: A Bourne-rejtély-t például állandóan mozgó kézi kamerával vették fel, a Coen testvérek viszont lassú fahrtokkal szeretnek dolgozni.

Mi arra törekedtünk, hogy mindegyik gyilkosságot másképp vegyük fel. Van, amit például követő fahrttal csináltunk meg egyben, és van, amit sok vágással. Mindegyik gyilkosság más, ezért másféle stílust követelt magának. Másrészt nem akartam, hogy az előző snittből kitalálja a néző, mi lesz a következő. A néző fantáziájára is építettünk a gyilkosságoknál, hogy kiegészítse azt, amit fel akartunk idézni. Hitchcock is azzal játszott, hogy nem mutatott meg bizonyos dolgokat, csak utalt rájuk. Mi nem A texasi láncfűrészes mészárlás-t forgattuk le, nincs vér vagy férfi nemi szerv a filmben, pedig

a vízből kihalászott vagy a földből előásott korpuszokon látni, milyen véres és brutális volt egy gyilkosság.

Én magát az eseményt ábrázolom fenyegetőnek, de a brutalitást a néző képzelete teszi hozzá, nem a film.

Sopsits Árpád Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Rendezőként tapintatot igényelt a részemről, meddig megyek el, és mit ábrázolok konkrétan a filmben. Ma már nehéz belőni, hol a határ. A nézők ingerküszöbe sokkal magasabbra került a hatvanas-hetvenes évekhez képest. Annyi erőszakos jelenetet, gyilkosságot, lövöldözést mutatnak a tévében, hogy az erőszak az életünk részévé, hátterévé vált. Már nem is figyelünk rá oda. Ez bizonyos szempontból borzasztó, de maga az ábrázolás már nincs ránk elborzasztó hatással. A fizikailag durva filmek lelkileg nem érintik meg a nézőt. Manapság az igazán durva filmek épp lelkileg, és nem fizikailag durvák.

A gyilkosságoknál úgy hangsúlyozza ki a gyilkos öltözékét és fegyverét, a bőrdzsekit, a baltát, a motorosszemüveget, mintha szocialista slashert rendezett volna. Attól azonban tartózkodik, hogy Argentóhoz vagy Abel Ferrarához hasonlóan túlrajzolja, stilizálja az erőszakos jeleneteket.

A túlrajzoltság eltávolítja az embertől a történéseket. Ha eltúlzom az erőszakos jelenetet, az veszít a valóságosságából, mert a stilizációt nem éljük át.

Nekem az volt a célom, hogy elmenjek a határig, de ne lépjem át, hogy akár a gyilkos, akár az áldozat szemszögéből átélhető legyen a tett.

Nem akarok szatirizálni, mint például Tarantino, aki úgy rajzolja túl az erőszakot, hogy azzal eltolja a komikum irányába.

Ebben a filmben egy valós esetet dolgoztunk fel, amiben valóban megtámadtak embereket, és úgy éreztem, bármiféle stílusbravúr jelentéktelenné válna az ügyhöz képest, és magát az alkotást is eljelentéktelenítené. Azt szerettem volna elérni, hogy a film ne elismerést váltson ki a nézőből, hogy „ez milyen szellemes”, hanem érzelmeket: dühöt, felháborodást, vagy épp keserűséget.

Inspirálták amúgy Hitchcock vagy például Fincher filmjei?

Szeretem és tanítom is Hitchock és Fincher filmjeit, így bizonyos elemeket akaratlanul is átveszek tőlük. De direkt nem lopnék, nem is lenne értelme, mert amit ők létrehoztak, annyira beépült a filmkultúrába, hogy az már iskolaszintű eszközhasználatot követelne meg. Az pedig nem vonz engem.

Természetesen nem gondolom azt, hogy elképesztően eredeti vagyok, mert mindennek meg lehet találni az előképét, azt viszont igen, hogy

a bűnről komplexebben gondolkozom ebben a filmben, mint Hitchcock vagy Fincher.

A bűnnek nemcsak a pszichológiai és a társadalmi, hanem a szociológiai és politikai oldalát is megmutatom. De a lét teljessége, úgy érzem, még így is hiányzik a filmből. Amennyire lehetett, törekedtem rá, hogy benne legyen – és a visszajelzésekből úgy tűnik, valamennyire sikerült is ezt megvalósítani.

Egy kocka David Fincher A Zodiákus című sorozatgyilkosos filmjéből Forrás: InterCom

Létezik olyan film, amelyben megvan a lét teljessége?

Igen: Fellini, Pasolini vagy Bergman jobb filmjeiben. De ez ritkaság, és ha törekszik is rá a rendező, nem biztos, hogy meg tudja valósítani. Lehet, hogy mások azt mondják majd, nekem sem sikerült. De legalább megpróbáltam. Ötven-hatvan évvel ezelőtt azért sikerülhetett a lét teljességét filmre vinni a rendezőknek, mert talán átláthatóbb volt az élet, és más volt a mozi súlya és funkciója.

Ma egy tényfeltáró riportsorozat bármilyen játékfilmnél erősebb tud lenni.

A közvetlenség élménye, hogy az mondja el, mi történt vele, aki például elvesztette a gyermekét, sokkal erősebb, mint ha én ugyanazt egy színésszel játszatom el. Ma egy bloggernek nagyobb társadalma súlya van, mint egy filmrendezőnek. Ez tény.

És ez zavarja önt?

Nem. Hiába is zavarna, mert nem tudok rajta változtatni, és amin nem lehet, abba nem érdemes energiát fektetni. Azt tehetem csak, hogy csinálom a dolgomat, amennyire a képességeim és a körülmények engedik. Tudomásul kell venni, hogy az is egy körülmény, hogy az emberek ma már másképp informálódnak.

Sopsits Árpád Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Miért volt fontos, hogy hagyományos filmnyersanyagra forgassák A martfűi rém-et?

Főhajtás volt ez a régiek előtt, a korabeli anamorf lencsék és a CinemaScope irányába. Másrészt szerettem volna, ha én uralom az élességet. Meg hát más a film húsossága. De tudomásul veszem, hogy az a kor és az a technika nem jön már vissza. Egyébként sem a közvetítő anyag határozza meg egy film minőségét, maximum fontos árnyalatokkal gazdagítja, vagy épp szegényíti.

Köbli Norbert egy interjúban azt mondta, ő abban tud különbséget tenni művész és művész között, hogy milyennek látja az embereket. Ha a saját filmjeit nézi, észlel különbséget aközött, ahogyan most látja, és ahogy anno, a Céllövölde idején látta az embereket?

Remélem, ma már kicsit másképp látom. De ahhoz, hogy az ember alapélményei változzanak, radikális dolognak kell történnie az életében. Bizonyos genetikai adottságokkal, képességekkel és affinitással születünk, és ha nem esik meg velünk nagy tragédia vagy boldogság, csak nüanszok módosulnak a hozzáállásunkban.

Magamon is ezt látom, változást pedig talán annyit, hogy elmélyültek az ember kicsiségéről vallott nézeteim.

Látszatra nagy az ember, de ha megkaparjuk a felszínt, mérhetetlen fájdalmat és tragédiát találunk mögötte – kivétel nélkül mindenkiben.

Georg Büchner mondta, hogy minden ember szakadék, ha belenézel, beleszédülsz. Ezt vallom én is. Változni talán csak annyi változott, hogy már látom, az emberek mindezek ellenére képesek életörömmel uralni ezeket a helyzeteket. Fiatalon ilyen kijelentésre nem ragadtattam volna magamat.

Sopsits Árpád Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A Torzók kapcsán azt azért kijelentette, hogy sajnálja, hogy a filmjeibe nem tudja belevinni azt az életörömöt és humort, amit például Fellini.

A barátaim azt mondják, jó a humorérzékem, de más a humorérzék, és más a teremtő humor. A humorteremtés a legritkább művészi képességek egyike. Gondoljon csak bele, hány humorteremtő és hány tragédiaíró klasszikusunk van. Az olyan szintű humor, amit Karinthy Frigyes vagy Woody Allen művel, nagyon ritka, százezer emberből talán egynek adatik meg. Veszem a lapot, ha humorról van szó, de ritkán találok ki én egy poént. Az életben inkább szarkazmussal, fekete humorral reagálok. A teremtő humor nekem nem adatott meg, erőlködni pedig nincs értelme, mert az olyan lenne, mintha egy botfülű próbálna Mozartot játszani.

A martfűi rém-ben a rendszer azért sok korlátozó körülményt ró az emberekre, leszűkíti a döntési lehetőségeiket. A szocializmusban játszódó bűnügyi történeteknek van egy metaforikus olvasatuk is: e szerint nemcsak a gyilkos, hanem maga a rendszer is bűnös.

De talán nem ugyanaz van ma, mint régen? A törekvés, hogy bizonyos bűnöket eltussoljanak, vagy minél előbb és bármi áron megoldjanak, ma is létezik. Az érdekek harca a háttérben mit sem változott. Mondják, hogy ez a film a szocializmusról szól, de ez nem igaz: ez a film a máról szól.

Nem azért csináltam meg, hogy nosztalgiázzak.

A múlt már elmúlt, nem tudok rajta változtatni. Azért készítettem el ezt a filmet, mert ebben a történetben tudtam elmondani, hogyan működik a bűn és az igazságszolgáltatás. Aztán hogy ilyennek látja-e a mai igazságszolgáltatást, azt mindenki eldöntheti magában, miután megnézte a filmet.

Tárgyalóterem A martfűi rémben Forrás: Big Bang Média

Téves ítéletek minden rendszerben születnek, a kérdés az, mennyire téves az ítélet. Ez attól is függ, mennyire befolyásolja a hatalom a rendőrséget és az igazságszolgáltatási mechanizmusokat. Az egyik rendszerben totálisan tudja uralni, a másikban van függetlensége. Ennyiben különböznek egymástól a rendszerek, de ahol rendszer van, ott hiba is mindig lesz.