A Marvel stúdió az a fajta stréber, aki túl tökéletes, de mégsem tudtad soha utálni az iskolában, mert jóban van az alteros arcokkal, a menő csajokkal, a matekszakkörösökkel és a sportolókkal is. Mindig felkarolja a lúzereket, benne van a legjobb bulikban, de közben a tanárok is szeretik. Érződik rajta egy leheletnyi erőlködés, hogy mindenkinek meg akar felelni, de mégsem őszintétlen, és volt már, hogy majdnem csalódtál benne, de képtelenség haragudni rá.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a Marvelnél nem tudnak hibázni, de különösen a rivális DC Comicsszal (Suicide Squad – Öngyilkos osztag, Batman Superman ellen – Az igazság hajnala) szembeállítva egyértelmű, hogy mennyire igyekeznek egyszerre megtartani a hardcore képregényrajongók, az inkább művészfilmekhez húzó kritikusok és a franchise-okra idomított popcornzabáló tömegek jóindulatát:
Ennek a törekvésnek köszönhető, hogy Vasember-filmet rendezett Shane Black, hogy Mark Ruffalo lett Hulk, hogy külön filmet kap egy fekete szuperhős, a Black Panther, ráadásul Ryan Coogler (Fruitvale Station, Creed) rendezésében, hogy a következő Thor-filmet a teljesen kattant független filmekkel befutott új-zélandi Taika Waititi rendezi, és így tovább.
Lehet persze sajnálkozni, hogy a képregényfilmek már egyre hamarabb, akár egy vagy két érdekes nagyjátékfilmes próbálkozás után felszippantják a legígéretesebb tehetségeket, és olyan színészek, mint Cate Blanchett, Idris Elba, Brie Larson vagy Paul Rudd is évekre le vannak kötve, hogy egy zöld vászon előtt ugrándozzanak. Ugyanakkor nagyon is örvendetes fejlemény, hogy ilyen izgalmas, kreatív emberek kezébe kerül a közízlés formálása, és egyre kevesebb kompromisszummal jár az átmenet a művészet és a kommersz között.
A hosszúra nyúlt bevezetővel csak oda akartam kilyukadni, hogy a Doctor Strange ennek a folyamatnak a tökéletes példája: egyszerre baromi szórakoztató és elképesztően fura, a látványvilága sokkal inkább idéz egy LSD-tripet, mint egy számítógépes játékot, és olyan művészileg hiteles arcokat vonultat fel a főbb szerepekben, mint Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Mads Mikkelsen, Chiwetel Ejiofor, Michael Stuhlbarg vagy Rachel McAdams.
Ráadásul a Bosszúállók-filmek egymásba fonódó legendáriuma az egyébként kifejezetten jól sikerült Amerika Kapitány: Polgárháború-val eljutott egy csömörközeli pontra. Hiába működött minden tökéletesen, tíz-tizenkét szuperhős egyszerre túl sok; nincs kinek szorítani igazán, minden tét nélküli, és a karakterek műanyag szuperhősbábukká redukálódnak.
Ne legyenek illúzióink, Doctor Strange is rövidesen integrálva lesz az Avengers-világba, de a születés- és fejlődéstörténetét nézve iszonyatosan jó érzés végre egy hősre koncentrálni és elfeledkezni arról, hogy egyébként ki kivel van a többi Marvel-filmben.
Dr. Stephen Strange ugyanis egy érdekes figura, egy olyan karakter, akit akkor is szívesen néznék filmen, ha nem szerezne szuperképességeket. Benedict Cumberbatch óriási színész, tavaly láthattam színpadon Hamletként, és most elnézve arra gondoltam, hogy ez az ember pont ugyanolyan komolyan veszi Doctor Strange szerepét, mint a dán hercegét.
Percek alatt lejön, hogy szupersztár sebészként egy irtó nyakas, kevély ember, aki a munkájának él, és démonok gyötrik. Kollégáival nem túl jó fej, és a kórházi jelenetek alapján rögtön azt érezheti a néző, hogy bárcsak forgatnának egy Vészhelyzet–Doctor House típusú spinoff sorozatot ezekkel a szereplőkkel, főleg, hogy akkor talán Rachel McAdamsnek is több tennivalója akadna, mint ebben a hálátlan exbarátnőszerepben.
A kórházi történet azonban gyorsan átfordul egy Christopher Nolan (A sötét lovag-trilógia, Eredet) jobb pillanatait idéző sci-fibe. Az alternatív gyógymódokat és a boszorkányságot élesen elutasító orvos nepáli kirándulása a Batman: Kezdődik!-et idézi, és néha felmerül, hogy talán sose fog ez a film klasszikus szuperhősösködésbe átcsapni, sőt ez lehet, hogy nem is lenne baj.
Tilda Swinton jelenléte meghozza a cím által is sugallt furaságot, és az LSD-trip hangulatú boszorkánykodás látványvilága annyira merész és szokatlan, amilyet efféle, tömegfogyasztásra készített képregény-adaptációban még sosem láthattunk. A Nolan-inspiráció pedig pörgő-forgó-tekeredő városképek formájában köszön vissza, mint az Eredet-ben, de egyrészt ennek a filmnek szerencsére sokkal könnyedebb a hangulata, másrészt pedig elképesztő látni, hogy mindössze hat évvel később az ilyen trükkök már mennyivel élethűbbnek hatnak.
A Doctor Strange tehát tökéletes egyvelege a felhőtlen szórakoztatásnak és a művészi ambícióknak. A humor néha picit erőltetett, és akcióorgiák terén nehéz újat mutatni, de a film sohasem válik fárasztóvá és kiszámíthatóvá, valamint sikerült elkerülni a Bosszúállók-filmek „minden afelé tart, hogy a végén a fél világot leromboljuk egy nagy csatajelenetben” szerkezetét.
Kérdés csak az, hogy mer-e majd ezután a Marvel továbbhaladni ezen a merészebb, koncentráltabb úton, vagy végül Doctor Strange-et is végleg beolvasztja a műanyag akciófigurák hadseregébe.
Miért Benedict Cumberbatch a legnagyobb király?
Az száz százalék, hogy ő a legimádnivalóbb és legfantasztikusabb figura, aki manapság Hollywood környékén megfordul. Ryan Gosling bamba bájgúnár hozzá képest, George Clooney nagypapa. Egyértelmű, hogy Benedict Cumberbatch az ász. És hogy miért? Mert cuki, ha egy hullámos hajú férfi odavan a csecsemőkért? Jók a poénjai? Fantasztikusan énekel és táncol? Egyedi az arcberendezése? Esetleg tehetséges? Mindjárt kiderül!