A szavunk is elállt ettől a tökéletes rajzfilmtől

Vágólapra másolva!

A vörös teknős egy modern népmese családról, halálról, természetről. Dialógus egy szem se, költészet, némi csoda, és valami mélységesen megnyugtató, pozitív hangulat viszont bőven van benne. Michaël Dudok de Wit Oscar-esélyes animációja a legendás Ghibli stúdió felkérésére született, és mint egy tökéletes haiku, olyan gyönyörű és sallangmentes lett a végeredmény.

Soós Tamás

Vágólapra másolva!

animációs film Michael Dudok de Wit Ghibli Stúdió A vörös teknős

A vörös teknős története roppant egyszerű, szinte el se lehet spoilerezni. Egy névtelen férfi hajótörést szenved a nyílt tengeren, az ólomszürke vihar egy lakatlan szigeten sodorja partra. Ott azonban nem talál őslakos törzset, amelynek egyik tagját a szolgájává tehetné, és nem őrül meg annyira, hogy egy véres arcú focilabdával kezdjen barátkozni, inkább tutajt ácsol, és nekivág a tengernek, hogy aztán amatőr hajóját újra meg újra szétszedje egy félelmetesnek tűnő óriásteknős. A férfi a szigeten reked, de varázslatos módon párra talál: egy vörös hajú nőre, akivel úgy tűnik, egész életét leélheti.

Aki azt hiszi, magától is kitalálja, mi fog ezután történni, mert minden hajótörött-filmet látott már, arra hamar rácáfol A vörös teknős. Michael Dudok de Wit rendezőt ugyanis nem a hagyományos robinzonád, a civilizációt a vadonban is megőrző ember hányattatásai érdeklik.

Filmjéből kigyomlál mindent, ami egy amerikai kalandfilmben kötelező lenne:

a menekülési kísérleteket az első negyedórában letudja, és nem foglalkozik azzal, hogyan gyújtanak tüzet, hogyan vadásznak, egyáltalán hogyan élnek túl az emberek a szigeten. Nincs producer Hollywoodban, aki ne csapná rá az ajtót, ha bekopogtatna hozzá ezzel a filmmel, amelyben a történések legalább annyira metaforikusak, mint Vér néni látogatása a South Park-ban, és nemhogy nagy akciójelenetek vagy térdcsapkodós viccek, de még dialógusok sincsenek benne.

Ami nem jelenti azt, hogy A vörös teknős ne lenne izgalmas – csak másképp, mint a pörgős, vicces hollywoodi mesefilmek. De Wit az ösztönös félelmeinkre apellál, azokra, amikről a nagyvárosban hajlamosak vagyunk elfeledkezni, mert itt csak a 3-as metró az életveszélyes, nem az esőzés, hiszen nem csap le ránk mindent elsöprő cunami, és teknőst is csak akváriumban látunk.

A vörös teknős visszadobja az embert a természetbe, hogy megnézze, mennyire tud kibékülni a nála ijesztően nagyobb erőkkel, és ebből a helyzetből hol álomszerűen lebegő, hol meg egészen félelmetes jeleneteket hoz ki – olyat, amilyet talán csak Neil Marshall, A barlang rendezője tudna ilyen nemes egyszerűséggel De Wit után csinálni.

Nem véletlen az se, hogy egyetlen szó sem hangzik el, csak a férfi és a nő zihálását, köhögését, nevetését halljuk. Mert bár néhol húsba vájóan naturalista a film, amiben ha felvágják egy halott fóka bőrét, minket is arcon csap az állott hullaszag, a rendező mindent elkövet, hogy megemelje a történetet, és többértelmű, de épp többértelműségük miatt érdekes metaforákat bontson ki belőle.

Ebbe a modern népmesébe ugyanúgy beleláthatjuk az ember egyes életszakaszait a családalapítástól a gyereknevelésen át az elmúlásig, mint némi iróniával a Tini nindzsa teknőcök előzménytörténetét. Jelképezheti a sziget azt a békés célt, ahol az addig ide-oda hánykódó férfi végre megtalálja a boldogságát, de utalhat arra is, hogy bárhol lehet teljes életet élni, ha a körülményekhez igazítjuk a vágyainkat, és nem hallucinálunk vonósnégyest oda, ahol nincs, és inkább békés Thoureauként éldegélünk a természetben.

Érdekes az is, hogy A vörös teknős-ben akkor álmodnak az emberek, ha elvágyódnak. Így aztán lehetséges, hogy a szigeten rekedt férfi lázálma az egész történet. Vagy a teknősé. „Mindenkinek kell egy menekülési fantázia az életéből” – mondta egyszer Dee Dee Ramone, aki élettapasztalatát a queensi utcákon strichelve gyűjtötte, és talán igaza volt.

De talán De Witnek van leginkább igaza, amikor azt mondja, ember és természet harmonikus viszonyáról szól a filmje, és arról,

minél közelebb kerülünk a természethez, annál halhatatlanabbak leszünk.

Mert legyen bármilyen bombasztikus ez a nyilatkozat, De Wit életigenlő meséjét látva tényleg kicsit kevésbé félünk a haláltól.

A rendező csak úgy mellékesen, egy-egy képet közbeszúrva is meg tudja mutatni, hogy a természetben, ahol a pók gondolkodás nélkül kebelezi be a hálójába tévedt legyet, és a sirály lendületből kapja fel a homokparton cukin rohanó remeterákot,

könnyebb elfogadni, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia, és A vörös teknőst nézve ez a nyugalom ránk is átragad.

Ezzel pedig máris közelebb lépünk a japán kultúrához, és el a halált tabu-, az öregedést pedig kellemetlen témaként gyakran félresöprő nyugati filmek világképétől. Tapintani lehet a Ghibli-filmek hatását abban, ahogy a halálra és a természetre tekint a holland származású, de Londonban alkotó rendező. De az is igaz, hogy épp erről, az élet körforgásáról meg a szeretet okozta melankóliáról szólt már az Apa és lánya című rövidfilmje is, amelyben egy nap csónakba száll és sosem tér vissza az apa, csak az időközben felnövő és megöregedő lánya biciklizik ki újra és újra a partra, ahol elbúcsúztak egymástól. (Talán az apa sodródik partra A vörös teknős lakatlan szigetén? Még az is lehet.)

Ez a faszénnel rajzolt, 2001-ben Oscar-díjjal jutalmazott kisfilm tetszett meg annyira a Ghibli két vezetőjének és legendás rendezőjének, Hajao Mijazakinak és Isao Takahatának, hogy úgy döntöttek, szakítanak a hagyományokkal, és a stúdió történetében először egy külföldi, azaz nem japán alkotót kérnek fel közös munkára. Talán nem függetlenül attól, hogy a 76 éves Mijazakit és a 81 éves Takahatát is az utódlás kérdése izgatja mostanában, olyannyira, hogy Mijazaki a Szél támad után már vissza is vonult, de nem tetszhetett neki a tétlen nyugdíjas élet, mert nemrég új, egész estés animációba fogott.

Kérdés, ha ők ketten már nem alkotnak, ki fogja továbbvinni a Ghibli örökségét – egy megnyugtató választ pedig máris kaptunk Michaël Dudok De Wittől. A vörös teknős-t nyugodt szívvel odatehetjük a stúdió klasszikusainak polcára, mondjuk a Totoro és a Szentjánosbogarak sírja közé, és még az is lehet, hogy ezzel a mozdulattal leverjük onnan Mijazaki olyan kései munkáit, mint a Ponyo a tengerparti sziklán.

A magyarok nem csak tehetségesek

Tavaly októberben a Mozinet Filmnapok keretében Magyarországra is ellátogatott A vörös teknős rendezője, Michaël Dudok de Wit, aki nemcsak arról mesélt az Origónak, hogyan kereste meg őt a Ghibli, és mennyiben japánok a filmjei, de elárulta azt is, miért fordult a kecskeméti animátorokhoz segítségért, és mit nem szeret a Disney filmjeiben. Olvassa el interjúnkat!

De Wit stílusa olyan kifinomult, mint a japán mestereké, a szíve is pont akkora, és a természethez is hasonló érzékenységgel közelít, ám sosem másolja egy az egyben példaképeit. A vörös teknős európai animáció, inkább Hergé, a Tintin rajzolójának tiszta vonalas stílusa tükröződik a gombszemű, pár vonással felskiccelt emberek rajzaiban, mintsem a színekben és részletekben gazdag Mijazaki-animéké.

Olyannyira, hogy a Ghibli animátorai nem is dolgoztak a filmen, a végeredmény így francia és belga rajzolók tehetségét dicséri, na meg magyarokét, akik a figurákat színezték, valamint az árnyékokat és az effekteket animálták. A Kecskeméti Animációs Filmstúdió nem ma lépett ki a nemzetközi animációs porondra, például a misztikus Kells titká-ban is kitettek már magukért, de a minimalista, kevéssel is sokat mondó A vörös teknős-ben brillíroznak igazán. Ezekben a végletekig letisztult képekben, amikben épp az a zseniális, milyen tisztán, milyen egyszerűen beszélnek arról, amiről az emberek és a filmek többsége csak közhelyekben szokott.

Csendes remekmű A vörös teknős, az elmúlt évek egyik legeredetibb animációja. Egy szebb világban, ahol az Akadémia az érdemeik szerint jutalmazza a filmeket, az Oscar-díjat is megérdemelné.

Ez a meteor mindenkit eltalál

Azért is érdemes moziban megnézni A vörös teknőst, mert előtte levetítik a LOVE című magyar animációs kisfilmet. A Symphony no. 42-vel Oscar-közelbe került fiatal rendező, Bucsi Réka legújabb remekműve olyan, mint egy egészen egyedi hangulatú, színes és meglepő, drogos álomutazás. A LOVE magával ragad egy sajátos, másmilyen valóságba, ahol végre nem az unásig ismert törvények működnek, ahol elbűvölő a színek, a formák és a váratlan ötletek kavalkádja. Olvassa el kritikánkat a filmről!