Van valami jó film a moziban?

Moziba menne, de nem tudja, mire üljön be? Ha azt szeretné, hogy elvarázsolja a mozi, abban Emma Watson tud segíteni, ha viszont izgulni szeretne és félni, akkor inkább tartson Jake Gyllenhaallal, aki az űrben harcol egy szörnnyel.

A szépség és a szörnyeteg (The Beauty and the Beast)

Az élő szereplős A szépség és a szörnyeteg-ben az a jó, ami már a rajzfilmben is jó volt. A dalok, az ódivatú felfogásával együtt is szerethető történet, a rokonszenves főszereplők és a jópofa mellékalakok. Az az új feldolgozás szinte beállításról beállításra másolja át az eredeti sztorit, és mivel a rajzfilm egy jól összerakott mese volt, ezért a mostani feldolgozást is sok örömet fog okozni gyereknek és felnőttnek egyaránt. Kár, hogy amit újdonságként hozzáadtak, azzal csak rontani tudtak az összképen.

Az Emma Watson által alakított Belle-t meglegyintette a 21. század szele, de ezzel együtt sem az ő, hanem Luke Evans alakítása a legélvezetesebb. Az utolsó cseppig kisajtol minden poénforrást Gastonból, beképzelt bájgúnárból.

Élet (Life)

Alienből sosem elég. Ebben hisz Ridley Scott, és ezt az állítást bizonyítja az Élet című sci-fi, amiben eredetiséget nagyítóval sem találni, de mivel remek filmekből merít, leginkább A nyolcadik utas: A Halál-ból és a Gravitáció-ból, így számos idegtépő pillanatot fog okozni a moziban és a látványba sem lehet belekötni. A hatása ugyan nem maradandó, de így is simán megéri elmenni rá: a vetítés közben a film ocsmány szörnye szorosan rá tud tekeredni a nézőre.

Kincsem

A híres magyar versenyló történetéből jó ritmusú és vérpezsdítő közönségfilm született, amely viszi magával a nézőjét. A lóversenyek látványosak, a kosztümök szédítően egyediek, a főszereplők pedig rokonszenvesek, akikért könnyű szurkolni. Nagy Ervin lehengerlően sármos, mintha egy lecsúszott rocksztárt néznénk, aki végre összekapja magát, Petrik Andrea mellette modern, felvilágosult nőként ragyogja be a vásznat. Romantikus kalandfilmként reklámozták a Kincsemet, és pontosan ezt kapja tőle a néző: szerelmet és sok izgalmat.

Némaság (Silence)

Martin Scorsese még az 1988-as Krisztus utolsó megkísértése idején vette először kezébe a Némaság alapjául szolgáló regényt. Sokáig küzdött a regénnyel, de az erőfeszítései végül egy maradandó filmélményt eredményeztek, amely egyaránt vall az emberi hit erejéről és sérülékenységéről, illetve még a katolikus egyház gyarmatosításban betöltött szerepéről is feltesz nyugtalanító kérdéseket.

Két, Japánba utazó, 17. századi jezsuita szerzetes brutális megpróbáltatásait mutatja be a film, amelyen keresztül komoly lelki és intellektuális kihívás elé is állítja a nézőjét. A Némaság – ahogy a címe is sejteti – elmélyedést igényel, sokakat hidegen fog hagyni, de ha valakit elkap a hangulata, az végső soron a saját hitbéli meggyőződéseivel és kételyeivel találhatja magát szembe. Andrew Garfield szenzációs, nagy lelki gazdagságról tanúskodó alakítást nyújt a gyötrődő Rodrigues atya szerepében.

Eközben Párizsban (Nocturama)

Bertrand Bonello új filmjének az időzítése egyszerre remek és katasztrofális. Remek, mert az elmúlt másfél év franciaországi eseményeinek fényében a témája friss, aktuális és sokakat foglalkoztató. Ugyanakkor katasztrofális, hiszen a terrorizmus témája miatt egyetlen A listás fesztivál sem merte műsorára tűzni, ráadásul egyébként sem a 2015 novemberi párizsi merényletek ihlették, sőt hónapokkal korábban forgatták.

Az Eközben Párizsban mégis releváns a mai Franciaországgal és Európával kapcsolatban és elsősorban nem a terrorizmusról szól, hanem egy elveszett generációról, amelynek tagjait sokkal kevésbé a bőrszín, a vallás vagy a kulturális háttér köti össze, mintsem a céltalanság és a "ki/mi ellen lázadjunk?" talánya. Egymást követik a hipnotikus, valamint a szándékosan provokatív jelenetek és a végeredményt ugyan nehéz tiszta szívből szeretni, de az biztos, hogy vitára sarkall és felzaklat.

Kong: Koponya-sziget (Kong: Skull Island)

Alig több mint tíz év telt csak el a legutóbbi King Kong-film óta, és a legendás majom máris visszatér a mozivászonra. A Kong: Koponya-sziget azzal lehel új életet az ismert történetbe, hogy a szörnyfilmes zúzást az Apokalipszis most témájával és stílusával ötvözi. A film hemzseg az izzó napkorong előtt lassítva forgó rotorlapátoktól, robban a napalm és tüzet köpnek a lángszórók.

A vietnami háborús filmekből elcsent pillanatok sajátos ízt adnak a Kong: Koponya-sziget-nek, és ha ehhez hozzáadjuk a válogatott szörnycsatákat és a 2. világháború óta a szigeten rekedt, kissé megzakkant John C. Reilly mókás viselkedését, akkor kijön egy olyan látványfilm, amelyet egyszer mindenképpen érdemes megnézi.

Testről és lélekről

Elképzelhetetlen, hogy Enyedi Ildikó a berlini fesztivál fődíját elnyert filmje bárkit is hidegen hagyjon: annyira szépen felépített és érzékeny alkotás, amelynek a végén nagy megelégedéssel lehet nyugtázni, hogy igenis van miért élni és szeretni. Az érzelmes, de sohasem érzelgős film egy autisztikus jeleket mutató fiatal nő és egy középkorú, fél karjára béna férfi kapcsolatáról szól, akik már régóta magányosak, és nehezen tudnak mit kezdeni azzal, hogy éjszakánként ugyanazt álmodják, szarvasként vágtáznak a téli erdőben.

Logan - Farkas (Logan)

Harmadszorra futottak neki, és végre született egy olyan Farkas-film, amely valóban bele mer nézni a címszereplő háborgó lelkébe. Koszos és melankolikus, mint egy kései western, az akciók meghökkentően durvák, szóval nem a levegőbe beszéltek az alkotók, tényleg a felnőttek számára készítettek szuperhősfilmet, és ezért mi most nagyon hálásak vagyunk. A Logan még azokat a nézőket is magával ragadhatja, akik amúgy kiütést kapnak a képregény-feldolgozásoktól.

T2: Trainspotting

Veszélyes vállalkozás volt folytatást készíteni a kilencvenes évek egyik legnagyobb kultfilmjéhez, de jó hírrel tudunk szolgálni: nemcsak hogy nem rombolták le az eredeti emlékét, de egy olyan tökös, energikus, szórakoztató, de kellő melankóliát és nosztalgiát is tartalmazó folytatást tettek le az asztalra, amely egyrészt önmagában is megállja a helyét, másrészt pedig nemegyszer bepárásítja az első részen felnőtt nézők szemét.

A régi város (Manchester by the Sea)

A hat Oscar-díjra jelölt film nem könnyű darab, hisz egy múltja elől menekülő, önkéntes remetelétet választó férfiról szól, aki váratlanul elveszti bátyját, és át kell segítenie a veszteségen kamasz unokaöccsét. Ám amellett, hogy A régi város lehangoló, néha fájóan életszagú dráma, egyben ez az egyik legviccesebb film, amit a gyászról készítettek. Megfér benne egymás mellett a melodráma és a morbid humor, elkerüli a témában rejlő legtöbb klisét, és még ha túl is van nyújtva, Casey Affleck sallangmentes alakításától nehéz lesz szabadulni.

John Wick: 2. felvonás (John Wick: Chapter 2)

Keanu Reeves akcióorgiája már megint meglepett minket. Annak ellenére, hogy alig változtattak valamin az első részhez képest, a John Wick 2 így is vérpezsdítő élményt nyújt. Common személyében méltó ellenfelet találtak a hallgatag bérgyilkosnak, a római helyszínek és a színpompás stílus pedig változatossá teszi a gyilkolást. Keanu Reeves szúró- és lőfegyverekkel előadott egyszerre elegáns és brutális mozgásszínházáért megéri a mozitermen kívül hagyni az agyunkat.

Paterson

Hogy lehet érdekessé tenni egy átlagembert, akivel nem történik semmi különös? Jim Jarmusch szerint mi sem egyszerűbb. Új rendezése, a Paterson bájos humorú, léleksimogató hangulatfilm, az a fajta, amibe jólesik bevackolni magunkat. Nem vonultat fel világraszóló drámákat, csak egy buszsofőrt, akiben egy költő veszett el, meg Adam Drivert, aki sokadjára bizonyítja, hogy generációja egyik legizgalmasabb színésze.

Holdfény (Moonlight)

A Holdfény lírai, hiperérzékeny felnövéstörténet egy olyan főhőssel, amilyennel nem szokás mozivásznon találkozni: egy afroamerikai srácot láthatunk férfivá érni, nemi identitásával megbirkózni. A nyolc Oscarra jelölt film nem egy száraz példabeszéd, hanem az elmúlt évek egyik legszebb, mély érzelmekkel telített gyöngyszeme, ami lehet, hogy nem fog megszólítani mindenkit, de akit igen, annak apró darabokra töri a szívét. Nekünk összetörte.

Lego Batman - A film (The LEGO Batman Movie)

A 2014 februárjában bemutatott A Lego kaland az év egyik legkellemesebb meglepetésének bizonyult. A beképzelt és nagypofájú Lego Batman annyira bejött a közönségnek, hogy most egy saját filmet kapott. A kockahős kalandja ugyan nem üt akkorát, mint az elődje, de még így is a legjobb szuperhősfilm, amit a Warner az utóbbi években lerakott az asztalra, az egy percre jutó poénok számában pedig letarolja a teljes mezőnyt. Az írók könnyed és vidám agymenést kerekítettek egy meglehetősen komor férfi életéből, aki elszigetelve él, és csak álarcban érzi jól magát.

Jackie

Mindenki tudja, miket vitt véghez John Fitzgerald Kennedy, de azt talán már kevesebben, hogy a meggyilkolt amerikai elnök örökségét a felesége fektette le. A Jackie szokatlan életrajzi film, amiből nemcsak erről tudhatunk meg többet, hanem az özvegy gyászát is átélhetjük. Nehéz, nyomasztó, de hipnotikus erejű múltidézés, Natalie Portman tökéletesen megkonstruált alakítása, bámulatos átlényegülése minden hozsannát megérdemel.

Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti)

Annyira egyszerű és hétköznapi kérdésfelvetésből bomlik ki a történet, hogy az már szinte zseniális: mi lenne, ha egyszer bepillanthatnánk egymás mobiljába? Mi derülne ki rólunk, amit rejtegetünk még a hozzánk legközelebb álló emberek elől is? A film főszereplői harmincas, negyvenes középosztálybeli párok, akik rendszeresen összejárnak vacsorázni, és az egyik ilyen alkalommal – amikor a beszélgetést megzavarja egy beérkező hívás –, kitalálják, hogy mindenki tegye ki az asztalra a mobilját, és minden további hívás, SMS, e-mail vagy csetüzenet váljon közkinccsé.

Vannak, akik csak egy jó mókát látnak benne, mások azonnal berezelnek, de felvállalni azt, hogy elutasítják a játékot, egyet jelentene azzal, hogy titkolnivalójuk akad, ezért ők is kénytelenek részt venni. Lassan, de biztosan egyre nagyobb drámák bontakoznak ki előttünk, de szerencsére sosem úgy, ahogy előre borítékolnánk, míg végül azok is lelepleződnek, akik a legmagabiztosabbak voltak. Ez a film ma mindenkit érint és mindenkihez szól, mert miközben nevetünk vagy izgulunk, kinek ne jutna eszébe az a nyomasztó gondolat, hogy vajon ugyanez a játék milyen eredményre vezetne a saját társaságában.

Kaliforniai álom (La La Land)

A Kaliforniai álom olyan, mintha túladagolnánk magunkat bejglivel és szaloncukorral, mégsem csapnánk el a gyomrunkat: varázslatos, tarkabarka musical, szellemes dalszövegekkel, bámulatos táncjelenetekkel, nagy adag melankóliával, valamint Ryan Gosling és Emma Stone eszményi párosával. A cinizmust kéretik otthon hagyni. A magyar nézők egyből rákattantak a musicalre: nem hittük volna, de a tavalyi három Ryan Gosling-film közül ez kezdett a legjobban a mozikban, A nagy dobás-t és a Rendes fickók-at is felülmúlta nézőszámban.

Ernelláék Farkaséknál

Hajdu Szabolcs egy intim kamaradarabbal jelentkezett, melyben a mindennapi vergődéseink sűrűsödnek össze, azzal a megnyugtató felismeréssel, hogy úgy élünk, ahogy mások is, nincs ebben semmi tragédia. A színész-rendező fantáziája határtalan, mégsem veszíti el a kapcsolatot a földdel, sőt, ismét bizonyosodik, hogy az emberi játszmák egyik legpontosabb ismerője és tolmácsa.

Török-Illyés Orsolya fáradt és kétkedő, Szabó Domokos félelmetes a komplexusaival és korlátoltságával, Tankó Erika Garcia Lorca nőalakjait idézi erdélyi dialektusban, Hajdú Lujza ártatlan és lírai, Hajdú Zsiga pedig olyan vásott és eleven, amilyet magyar filmben ritkán látni. Házasságban, családban élni senkinek sem könnyű – ennek az életnek a folytatásához ad lelkesedést és hitet Hajdu Karlovy Vary-nyertes alkotása.

A T2:Trainspotting-ról és az Eközben Párizsban-ról Onozó Róbert, a Teljesen idegenek-ről és az Ernelláék Farkaséknál-ról Gyárfás Dorka, a Holdfény-ről, a Paterson-ról, a Kaliforniai álom-ról, és a Jackie-ről Huszár András, a Lego Batman - a film-ről Birkás Péter írta az ajánlót.