Az erdő fontos szerepet tölt be az emberek képzeletében. Néha idilli helyként gondolunk rá, ahová az ember nyugalomra és feltöltődésre vágyva elvonul. Máskor meg áthatolhatatlan rengetegként jelenik meg előttünk: félelemmel tölt el, és menekülésre késztet. Misztikus hely ez, amely egyszerre vonzza és taszítja az embert. Ennek következtében a horrorfilmekben gyakran tűnik fel az erdő nyugtalanító helyszínként, a főhős vagy éppen a gonosz zaklatott lelkiállapotának kivetüléseként vagy akár konkrét szereplőként.
Lichter Péter horrorfilmje is az erdőtől való irracionális félelmünkre épít, de a legtöbb műfaji társától eltérően kizárólag erre az érzésre koncentrál. Arra, milyen érzés is lehet elveszni a hegyekben; napokon át egyedül bolyongani úgy, hogy csak az avar ropogását, a széltől imbolygó faágak suhogását halljuk.
A szubjektív nézőpont használatával a Fagyott május felkínálja a nézőnek, hogy helyezkedjen bele a vándor szerepébe,
a posztapokaliptikus kerettörténettel pedig még borzongatóbbá teszi az erdőt.
A településekre nincs miért visszatérni, mert teljesen elhagyatottak, ha pedig nagy ritkán, az elemlámpa fényében feltűnik egy emberi alak, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy menekülünk.
A Fagyott május egy merész és jobbára érdekfeszítő műfaji dekonstrukció, amiből hiányzik a horror legtöbb eleme, elmesélhető történet is csak nyomokban található benne. Lichter Péter szinte csak egyetlen dolgot hagyott meg a zsánerből: azt az állandósuló szorongató érzést, amely minden jól sikerült horrorfilm alaphangját képezi.
Lichter a kísérleti filmek irányából érkezett, és a Fagyott május-ban a horrort házasította össze az avantgárddal.
Erről a filmről tényleg muszáj elmondani, hogy nem való mindenkinek.
Aki nem kapja el a hangulatát, az annyit lát majd csak, hogy valaki hosszú perceken át trappol az erdőben, és ez hamar ki fogja hozni a béketűréséből.
Nálam is volt olyan része a Fagyott május-nak, amikor eltávolodtam az erdőtől, és unalmamban a helyemen fészkelődtem. Máskor viszont berántottak a képek, és elveszítve az időérzékemet, a nyirkos és barátságtalan tájban vándoroltam.
Voltak időszakok, amikor ez a séta megtisztított a gondolatoktól. Máskor meg koncentrálttá tett, és megrögzötten azt kémleltem, hogy látok-e valami élőt, valami szokatlant, valamit, ami változatosságot hoz a monotonitásba. Ebben a filmben hatalmas történésnek számít, ha felvillan egy Commodore 64 képernyője, régi családi felvételek kezdenek pörögni, vagy ha a távolból lövést vagy gyereksírást hallunk.
De itt már azt is drámai fordulatként értékeli a néző, ha elkezd esni a hó.
Az egyhangúság néha hipnotikus erejűvé tud válni a Fagyott május-ban. De ennek a különös állapotnak az átéléséhez kell a sötét moziterem minden más ingert kizáró közege. Csak ott van esély arra, hogy az ember elmerüljön a késő őszi, kora téli nyirkos és barátságtalan tájban, és, felszedegetve a történet apró mozaikdarabjait, valamiféle értelmet adjon a főhős vándorlásának.
Ezt a sétát csak bátor utazóknak ajánlom, ők viszont nyugodtan próbálják ki. Megérezhetnek valamit az erdő misztikumából, aztán meg elgondolkozhatnak azon, miért hat rájuk így ez a sok fa meg bokor.
A filmet jelenleg a budapesti ART+Cinemában lehet megnézni, a későbbiekben az ország más városaiba is el fog jutni. További információt a Fagyott május Facebook-oldalán talál.