Bámulatos ívet járt be A majmok bolygója-trilógia. Az első rész bebizonyította, hogy egy CGI-majmot is komolyan lehet venni főszereplőnek, a folytatás pedig a kifogástalan látványvilág mellett már intelligenciában és az ábrázolt érzelmek komplexitásában is föléje nőtt a legtöbb nyári szuperprodukciónak. A majmok bolygója – Háború ott folytatja, ahol az elődje abbahagyta, és vészjósló jövőképpel, elkeseredett, súlyos lelki sebeket cipelő szereplőkkel és az emberi természet kárhoztatásával feszegeti a popcornfilm határait.
Itt most nem egy A Jedi visszatér követte A birodalom visszavág-ot: csak minimális cukiságot kapunk egy ujjatlan pufidzsekit viselő majom képében, és könyörtelenül halad tovább a sorozat a Charlton Heston-féle A majmok bolygó-jából már ismert végkifejletig.
1968-tól kezdve ezek a filmek mindig is tükröt tartottak az emberiség elé, és ha igaz az, amit látunk a Háború-ban, akkor egy önsorsrontó faj vagyunk, amely választhatna másik utat is, de önhittségében inkább felemészti önmagát. Nem muszáj ezzel a borús próféciával egyetérteni, de ha körbenézünk a világban, látunk erre utaló jeleket.
A trilógiát lezáró rész egy lélegzetelállítóan hatásos csatajelenettel veszi kezdetét. Katonák vonulnak előre a dús növényzetű erdőben a lehető legkisebb zajt csapva. A kamera sisakról sisakra siklik, amelyeken különböző feliratokat olvashatunk el, például azt, hogy „majomölő”. Ez az utalás a vietnami háborús filmek koordináta-rendszerében helyezi el a legújabb epizódot, és ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy az emberek a betolakodók, a majmok pedig az otthonukat védik.
Aztán rögtön finomít egyet a képen: kiderül, hogy a katonáknak majom-segítőik vannak, a trilógia főhőse, az emberekkel joggal bizalmatlan Caesar később pedig egy kislányt vesz az oltalma alá. Ezekben a sci-fikben semmi sem olyan egyszerű vagy fekete-fehér, mint ahogy azt a nyári látványfilmektől megszokhattuk.
Matt Reeves rendező az előző rész forgatásakor rálelt arra a stílusra, amellyel a lehető legtöbb drámát és érzelmet vihetett bele a majmok és emberek civilizációs harcába, és ezen most nem változtatva, rendkívüli magabiztossággal és nagy ambíciótól fűtve vezényelte le a záró epizódot.
Reeves bízik a csend és a hosszan kitartott állóképek erejében. A Háború-ban percek telnek el úgy, hogy csak jelbeszéddel kommunikálnak a szereplők, és előszeretettel mutat dühödt vagy éppen fájdalomtól eltorzult majomarcokat. Ebben a filmben sokáig nincsen semmi elsietve – ez próbára fogja tenni néhány néző türelmét -, és szinte minden beállítása azért van, hogy bennünk is tombolni kezdjen a Caesarban dúló érzelmi vihar.
A film már az első negyedórájában rászolgál az alcímére, de aztán nem követi el azt a hibát, hogy lemondva az árnyalt jellemrajzról ismétlődő háborús jelenetekkel töltse ki a játékidőt. Inkább átvált road-movie-ba, amely során a bosszúvágytól hajtott Caesarnak elsősorban a saját démonaival kell megküzdenie.
Nem vagyok szakember, nem tudom eldönteni, hogy milyen arányban kellene megosztani a dicséretet Andy Serkis (ő adta Caesar mozgását, hangját és arcmimikáját) és a digitális karakter animátorai között. Az biztos, hogy a közös teremtényük olyan széles érzelmi skálát tud élethűen és hitelesen megjeleníteni, hogy az a legnagyobb színészeknek is becsületére válna. És a többi majom sem marad el sokkal mögötte, még legalább hat csimpánzt, gorillát és orángutánt fel tudnék sorolni, akik teljes értékű, személyiséggel bíró szereplői a filmnek.
Az emberek oldaláról egyedül az Ezredes tud Caesar nyomába érni. A nyitójelenet után is utalnak a vietnami háborúról szóló filmekre, a legnyilvánvalóbb kapcsolat egy graffitin kívül Woody Harrelson fanatikus, kopaszra borotvált fejű parancsnoka, aki az Apokalipszis most Kurtz ezredeséhez hasonlóan már messzire elrugaszkodott a racionalitás talajáról és a legvérlázítóbb kegyetlenkedésekre is képes.
Reeves lenyűgöző természeti tájképekkel növelte eposzi méretűvé a harcot, a történet előrehaladtával a Spartacus-t és A nagy szökés-t is ügyesen idézte meg, a végén pedig minden addiginál nagyobb szabású ütközettel zárta le a trilógiát. Ismét egy mélyreható, a látványt és a tartalmat sikeresen ötvöző alternatíváját mutatta fel a felszínes és gyorsan feledhető popcornfilmeknek, de önmaga legjobbját, vagyis a második részt azért nem tudta felülmúlni.
Míg a Forradalom-ban egy pillanatra sem tört meg a varázslat, a Háború rövid időszakokra vontatottá vált, a fináléhoz közeledve pedig olyan hibákat követett el a rendező, amelyek addig nem volt jellemzőek rá. Hogy elérhessenek a kitűzött végkifejletig, Mark Bomback írótársával többször is elég együgyű megoldással lendítették tovább a cselekményt.
Ez persze nem változtat azon, hogy Rupert Wyatt ígéretes kezdése után Matt Reeves az utóbbi idők legjobb trilógiáját hozta ki A majmok bolygójá-ból perzselő intenzitású és felforgató hatású filmjeivel.