A minyonoknál is viccesebb a Bundesliga-frizurás muksó

Vágólapra másolva!

Végleg kifulladtak a Gru-filmek: az első kettő még jópofa volt, de a Minyonok már kész katasztrófa, ez a harmadik rész pedig teljességgel fölösleges. 0-10 éves kor között így is leköti majd a gyerekeket, de ettől még a Gru 3 egy lustán összetákolt folytatás, amiben a minyonoknak szinte semmilyen szerep nem jut, értékelhető humort pedig csak a nyolcvanas években leragadt egykori gyerekszínész szolgáltat, aki el akarja pusztítani Hollywoodot, mert az megfeledkezett róla.

Soós Tamás

Vágólapra másolva!

Minyonok Illumination Entertainment Gru 3

A Gru írói már két film óta ugyanazzal a problémával küzdenek: mihez kezdjenek egy szerethető gonosztevővel, aki már nem gonoszkodik, és ezért nem igazán szerethető? Az első filmben azért zártuk a szívünkbe Grút, mert egészséges mizantrópiája érző lelket takart: gyerekkori félelmeket, kiközösítettséget, magányt. Tim Burton-i figura volt ez a cingár lábú szupergonosz, aki a Holdat akarta ellopni, de végül inkább árva kislányokat fogadott örökbe.

Szórakoztató volt, hogy az unalmas jófiúk helyett végre a „gonoszok” lelkivilágába leshettünk be, és a Gru, a Megaagy vagy a Rontó Ralph láttán azt hihettük, hogy végre eljött azoknak a mesenézőknek az aranykora, akik a mindig bölcs Törpapa helyett a társadalomból kirekesztett Hókuszpókkal, a mindent megúszó Jerry helyett a folyton pofára eső Tommal szimpatizáltak.

Csakhogy a folytatáskényszer ezt az izgalmasan ambivalens figurát is bedarálta. Gru már rég otthagyta a gonosztevői karrierjét, helyette az Anti-Gonosz Ligának dolgozik, boldog házasságban él a hóbortos titkosügynökkel, Lucyvel, és jó apukája a három örökbe fogadott kislánynak.

Ken Dauriónak és Cinco Paulnak, akik az első résztől kezdve írják Gru és a kis sárga tiktakok kalandjait, már a második részben sem volt ötletük, hogyan lehetne továbbszőni a megszelídített szupergonosz történetét, és a helyzet a harmadik részre csak tovább romlott. Most egy olyan elcsépelt húzáshoz folyamodtak, ami egy rosszemlékű Adam Sandler-filmből, a Jack és Jill-ből lehet ismerős, és felléptették Gru irritáló ikertestvérét, Drút, aki persze minden szempontból a tökéletes ellentéte: dús szőke haja van, elkényeztetett, fényűző életet élt, és pont akkor szeretné kipróbálni magát a főállású gonoszkodásban, amikor Gru már felhagyott azzal.

De túl sok minden erről a szituációról sem jutott eszükbe, csak a kötelező magas labdákat pattogtatják a nehezen összecsiszolódó, de végül egymás vállára boruló testvérek kapcsán. Lustán megírt film a Gru 3, aminek nincs érdemi konfliktusa, ezért három-négy különböző szálon terelgeti a történetét: Agnes unikornist szeretne találni, Margónak udvarolni kezd egy fura fiú, Lucynek pedig anyaként kéne helytállnia.

Csakhogy ezek az egymáshoz alig kapcsolódó sztorik önmagukban mind elnagyoltak, és nem tudják fenntartani a figyelmet még másfél óráig sem. Az első Gru még szépen egymásba fonta a Hold-lopás és az apává válás sztoriját, a második folytatás viszont darabjaira esik, és képtelen emlékezetes fordulatokkal szolgálni.

Most még a valódi sztároknak, a minyonoknak sem jut túl sok szerep. A film elején fellázadnak, amiért Gru nem gonoszkodik többet, de ahelyett, hogy szembesítenék őt – és a franchise-t – azzal, milyen sótlan lett, inkább világgá mennek, és a játékidő nagy részében céltalanul bolyonganak.

Odakeverednek egy tehetségkutató műsor színpadára, és felelevenítik a Gru-filmeket gyártó Illumination Entertainment legutóbbi sikerét, az Énekelj!-t, de ezzel csak azt érik el, hogy rámutatnak, mennyire hiányoznak ebből a filmből a jól megírt karakterek, a valódi konfliktusok, és a szívet melengető minidrámák.

Egy szórakoztató ötlete azért a Gru 3-nak is akad: antagonistának az egykori gyereksztárt teszi meg, akinek karrierjét tönkretette a pattanásos pubertáskor, felnőttként pedig Hollywoodon akar bosszút állni, és ezért rászabadítja óriásrobotját és az általa hőn szeretett nyolcvanas éveket a világra.

Bár a kicsik feje fölött elrepülnek ezek az utalások, a Gru 3 viccesen parodizálja a nyolcvanas évek kliséit: a fura frizurákat, az idióta fülbevalókat, és a gyermeteg rajzfilmsorozatokat. Bratten, aki Michael Jacksonra meg Madonnára táncol, miközben gyémántot rabol, jókat lehet nevetni: miatta nem fognak bebólintani a szülők ezen az ingerszegény mesefilmen.

De azt a gondolatot ő sem tudja elhessegetni, hogy egy igazán kreatív írócsapat ennél is többet kihozott volna az ősrégi popslágerekre riszáló, Bundesliga-frizurás szupergonoszból. A Pixar például biztosan nem engedte volna, hogy azt a fárasztó és tökéletesen humormentes mondatot ismételgesse végig, hogy „Én vagyok a rosssszfiú!!”, és Hollywood porba döntésével sem csupán a divatos szuperhősfilmek városrombolásait imitálnák, hanem megcéloznák pár ironikus geggel a tömegszórakoztatás fellegvárát.

Mindezek ellenére a célközönség valószínűleg nem fog csalódni a filmben, mert ezúttal nemcsak csetlenek és botlanak, hanem énekelnek is a minyonok, az egyszarvúakért rajongó Agnes továbbra is cuki, és a tanulság – hogy olyannak fogadd el a családtagjaidat, amilyenek – akaratlanul is megérintheti őket.

És hát az animáció továbbra is elsőrangú: a Grú-nak van egy nagyon sajátos – és a régi rajzfilmekre emlékeztető – világa, ami miatt egyszerűen jólesik nézni az újabb és újabb filmeket még akkor is, ha a történet már érdektelen, a viccek csak magukat ismétlik, a karakterekkel pedig nem igazán tudnak mit kezdeni.

Érthetetlen, miért ilyen összecsapott filmmel folytatta legsikeresebb franchise-át az Illumination, és az is, hogy a két író miért nem adja át a stafétát olyan kreatívoknak, akiknek van némi elképzelésük arról, hogyan lehet frappánsan művelni a kötelező bőrlehúzást.

Mert ha a milliárd dolláros bevételek miatt elkerülhetetlen, hogy az Énekelj!-hez fogható új történetek helyett Minyonok 2-vel és Gru 4-gyel traktáljanak minket, legalább aranyos és ötletes filmekkel tegyék ezt. Olyanokkal, amilyen a Gru is volt pár évvel és filmmel ezelőtt.