Annyira cuki, hogy belehalunk

A Gru (Despicable Me) az a fajta film, ami annyira kedves, vicces és ötletes, hogy a hibáival együtt is úgy szeretjük, ahogy van. A vizuálisan Pixar-színvonalú animációs mesében, a szeretetreméltó figurákkal benépesített szellemes epizódok és a kissé elnyújtott akciójelenetek váltogatják egymást, emellett sor kerül az évszázad bűntényére, amelyet azonban könnyedén háttérbe szorít egy aprócska, szupercuki, egyszarvúkról dalolászó copfos kislány, akinek hatalmas, meleg barna szemei Csizmás kandúr könyörgő tekintetével vetekszenek. 

Az energikus és hatásos, amerikai turistás, piramisrablásos nyitójelenetet tingli-tangli életképek követik, Gru, a homlok nélküli, csúf és kopasz illető mindennapjaiból. A kommunikáció és az érzelemkifejezés szemlátomást nem tartozik a gonosz fickó erősségei közé, ezért nagyrészt különféle besugárzásokkall (jég, zsugor) tudatja álláspontját, miszerint mindenki takarodjon előle a sorból. Gru tehát megy-mendegél, és ahol csak teheti szigorúan ártó szándékkal huncutkodik egy rosszindulatút.

A film teljes játékidejében jellemző az a furcsa aránytalanság, hogy a minden apró részletében humoros és pörgős, komplett kis fejezeteket, lassú és érdektelen leíró szakaszok követik. Ezek általában a fő cselekményszálhoz, az orbitális konspirációhoz, azaz az évszázad bűntényéhez kapcsolódó történések. Ugyanis a legnagyobb gonosztevő címét nem lehet holmi kiskölykök lufijának kidurrantásával megszerezni, Gru pedig ez idáig a Times Square óriás kivetítőjén kívül nem tud túl sok lopott látványosságot felmutatni, ezért kifundálja a Hold eltulajdonítását. A "ki tud hatalmasabbat rabolni" versennyel együtt járnak a mérsékelten izgalmas tudományos és akciójelenetek, légicsaták és üldözések, és a hullámzó tempó, aminek következtében a Gru képtelen egyenletesen lekötni az érdeklődésünket.

Gru nagy összegű kölcsönért folyamodik a válogatott és nagyszabású rablásokat pénzelő bankigazgatónál, aki testfelépítéséből ítélve feltehetőleg lenyelt egy szekrényt. De mellette még főhősünknek szembe kell néznie a fiatal és ambiciózus gonosszal, Vektorral is, akinek fő gyengéje a kókuszrúd. Amint ezt Gru megneszeli, furfangosan és aljas érdekből örökbe fogad egy három kislányból álló sütiárus árvaházi különítményt.

A lányotthon frusztrált, és aljasságát decens kardigánnal álcázó ringó bögyű vezetője, Miss Hattie ellen kőkemény szövetségbe tömörült kislányok teljesen különböző karakterek, és ezek az eltérések remekül működnek minden humoros szituációban. A legidősebb, Margó gondoskodó és bizalmatlan, Edit vagány és kíváncsi, Agnes totálisan rápörög mindenre, ami puha és plüss, egyébként csupa kedvesség, a feje búbján önálló életet élő copffal, valamint minden alkalomhoz megfelelően meglepő hozzáfűznivalóval: "Senki sem akart örökbe fogadni, amíg nem voltunk itthon?"

A kislányok hamar belakják a nem éppen gyerekbarát házat, ahol a berendezési tárgyak kihalás szélén álló, védett állatokból készültek, és a házi kedvenc egy fogakkal tele tömött konstans vicsorgó, hatalmas száj. És bár Gru kétségbeesetten iparkodik, hogy rosszindulatú és érzéketlen maradjon, a felé áramló feltétlen szeretet megszelídíti, és kiderül, hogy sokkal jobban áll neki az arcfestés, mint a gonoszkodás. A film legminimalistábban vicces és legkifejezőbb jeleneteiben arra is fény derül, hogy mi hajtotta a hivatásszerű aljaskodásba hősünket. Ilyenkor felsejlik a kicsi Gru gyerekkora, amit a közömbös és elégedetlen mama lenyűgözésével töltött, sikertelenül.

A Gru valódi konfliktusa, az az ellentét, ami a szeretni képtelen, minden idők legnagyobb bűnöző elméje, és a tüllszoknyás kislányoknak tejcsit lefetyelő kiscicákról esti mesélő, háromgyerekes apa szerepe között húzódik. Ettől kap a film minden kockája valami kellemesen szívmelengető kedvességet és humort. Ehhez képest a Hold elrablása és az ebben segédkező, szakmájában használhatatlan Dr. Senkiházi, vagy a hadsereget alkotó, kisméretű, Kindertojás belsőre hasonlító sárga minyonok mind csak mellékszereplők.