Isztambul mindennapjaihoz éppúgy elválaszthatatlanul hozzátartoznak a kóbor macskák, mint a velencei Szent Márk térhez a galambok. Nem lehet kettőt lépni anélkül, hogy ne nyávogna néhány az ember lába mellett. A macskák ilyen mértékű elszaporodása, szeretete századokra vezethető vissza: a kikötővárosokban szükség van rájuk, hogy az egerek ne dézsmálják meg a portékát, és az iszlám vallás szent állatként tiszteli, amit még Mohamed próféta is megóvott.
Ceyda Tolun másfél órás dokumentumfilmet szentelt az isztambuli macskáknak, minden sikátorba, menedékre követve választott főszereplőit. (Eredetileg tizenkilenc macskáról forgattak jeleneteket, végül heten kerültek be nevesítve a filmbe.) Nem volt könnyű dolga, hisz nem háziállatokról beszélünk: a kóbor macskák szabadon kószálnak, úgy viselkednek, mintha Isztambul az övék volna, és a Kedi - Isztambul macskái-ból ítélve nem is tévednek olyan nagyot.
A macskaperspektívában közlekedő kamera mindig elcsípi a legviccesebb, legaranyosabb pillanatokat: ha semmi egyebet nem tűzne ki céljául a film, minthogy kilencven percig kilazíthassuk megfáradt idegeinket, a bundások ezt maradéktalanul teljesítik. Az éjjellátó kamerával felvett csatornai egerészés a horrorfilmek szabályait követi, de láthatunk szó szerint cicaharcot, vagy épp házastársi perpatvart, ahol a papucskandúrnak nagy kegyesen hagy meg domináns asszonya egy-egy jutalomfalatot a földről.
Minden macskaszerető megtalálhatja a kedvencét a hét eltérő jellemű főszereplő közül, akik nevet is kapnak: emlékezetes Yani, a halászok réme, „a környék pszichopatája”, vagy épp a Szerető, aki Casanovaként hódítja meg a környéket. Vicces, amikor egyik-másik szereplő dívaként pózolva, vagy ablaküvegen kopogva manipulálja az embereket, de a leghatásosabb snittek a macskák idegenszerűségét emelik ki: amikor egy szuperközelin a szemükbe nézünk, az olyan, mintha egy földönkívüli nézne vissza ránk, és nem tudhatjuk, békések-e a szándékai.
Fontos azonban megjegyezni, hogy Tolun nem a David Attenbourugh-féle iskolát követi, azaz nem narrálja a macskák kalandjait, és hangot sem ad nekik. Nem a rendező személyesíti meg őket, nem ő kanyarít köréjük sztorikat. Ezt az isztambuli emberek teszik meg. Mint kiderül, minden macskának van egy „gazdája”, amit azért kell idézőjelbe rakni, mert nem az ember választja ki, mely macskáról fog gondoskodni, hanem fordítva. A megkérdezettek mind arról számolnak be, hogy az öntörvényű állatok döntenek arról, kihez fognak vissza-visszatérni.
A gazdák rajonganak a macskáikért, még akkor is, ha sokszor az őrületbe kergetik őket. Az ok ugyanaz: nem lehet megszelídíteni, kordában tartani őket, a gazdák nem is akarják korlátozni a szabadságukat. Védelmükbe fogadják az állatokat, enni adnak nekik, szeretgetik őket, ha felbukkannak, de elfogadják, hogy ők vannak a macskákért, és nem fordítva. Sokat kapnak tőlük – társaságot, humorforrást –, de tulajdonjogot sosem formálhatnak rájuk.
Közben megszemélyesítik, emberi tulajdonságokkal ruházzák fel a kedvencüket, ami sokkal többet árul el róluk, mint a macskákról. Egy karakán boltos azzal jellemzi macskáját, hogy szilárd jellem. Egy fiatal lány arról mesél, mennyire nehéz nőnek lenni a modern török társadalomban, és a cicája képviseli az elegánsan, büszkén vállalt nőiséget. Van, aki a bennünk élő vadállatot véli felfedezni a cicákban, más párkapcsolati dinamikákat vetít ki rájuk („vérmes menyecske”), megint más vallásos kontextusban gondolkozik róluk (egy macskás sztoriról: „aki nem hiszi el, az pogány”).
És ahogy ezek a hétköznapi emberek – kereskedők, halászok, grafikusok – csillogó szemmel mesélnek a dokumentumfilm stábjának a macskáikról, érdekes dolog történik. A megkérdezettek észre sem veszik, de elkezdenek megnyílni, vallani magukról, szorongásaikról, vágyaikról. Csupa zárkózott ember, akik egyébként valószínűleg nem állnának kamera elé, a rajongva szeretett cicusokról viszont szívesen áradoznak, s közben olyasmit is megosztanak magukról, amit máskülönben nem tennének.
A Kedi hét főszereplője így válik trójai falóvá – elnézést a képzavarért –, s a film így lesz több egyszerű cicás montázsnál. Így tud bejutni zárt ajtók mögé, és az átlagember nézőpontjából érvényes képet festeni a mai Törökországról anélkül, hogy egyszer is elhangozna Erdoğan neve. Nincs nyíltan átpolitizálva, de ez nem jelenti azt, hogy amikor a megkérdezettek arról vallanak, néha mennyire kilátástalannak érzik az életüket, akkor a sorok közül ne lehetne kiolvasni határozott politikai állításokat.
Hogy a film ne foglalna állást a múlt, a hagyomány tisztelete, megőrzése mellett, attól tartva, hogy a modernizáció során megszűnhetnek azok a terek – negyedek, piacok –, ahol a macskák zavartalanul élhetnek. Hogy ne hirdetné a szabadság tiszteletét, az elesettek védelmét: tágabb szociális értelemben ezek lehetnek rászorulók, hajléktalanok, beteg emberek, de nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy belelássuk a macskákba a Törökországot is elözönlő bevándorlókat.
Akad néhány alkalom, amikor Tolun túlzásba esik, és mondjuk a luxusétterem előtt eledelért kuncsorgó macskát egyazon didaktikus, kifejtetlen beállításba helyezi egy kolduló kislánnyal, akit a pincérek nem fognak ellátni gasztronómiai finomságokkal. Ám amíg pusztán alanyaira – néma négylábúira és megszólaltatott kétlábúira – koncentrál, szépen, kedvesen tesz hitet a humanizmus, egymás tisztelete, sebeink közös begyógyítása mellett.