Volt egy jó kis horror huszonpár éve, a Flatliners, magyarul Egyenesen át, ami csinos kasszasiker lett Amerikában. Hangulata volt, plusz egy jó ötlete, és az sem volt utolsó, hogy akármerre néztünk benne, egy fiatal sztár jött velünk szembe: Julia Roberts, aki fél évvel korábban csavarta el a fél világ fejét a Micsoda nő!-ben, Kevin Bacon, akiért a Gumiláb-ban lelkesedett az összes Flashdance-rajongó, és Kiefer Sutherland, akiről épp a Flatliners-t is rendező Joel Schumacher előző filmjében, az Elveszett fiúk-ban gondoltuk, milyen menő rákkenrollvámpírként. A partvonalon pedig ott integetett Alex Baldwin öccse, és Oliver Platt, aki bármilyen hihetetlen, de itt még pofátlanul fiatal volt.
Meg hát a sztori is olyan érdekes volt, hogy ha műsorújságban olvassuk, hezitálás nélkül tapadunk a képernyőre. Öt orvostanhallgató úgy dönt, megnézi, mi vár rájuk a halál után: leállítják a szívüket, majd felélesztik egymást, és megvitatják, mit láttak odaát. Csakhogy a túlvilágon nem Istennel, hanem a lelkiismeretükkel találkoznak, és a bűntudatukat hozzák vissza magukkal, ami életre kelt szörnyként vadászik aztán rájuk.
Ezt forgatták most újra Sutherland helyén a junós Ellen Page-dzsel, Julia Robertsén a vámpírnaplós Nina Dobrevvel, Kevin Baconén pedig a zsivány Diego Lunával, akit a legutóbbi Star Wars (kritikánk) ellenállójaként kedveltünk meg. De a gond nem azzal van, hogy a hollywoodi másodvonalra cserélték le Julia Robertséket, hanem minden mással. Ez a remake következetesen legyilkol mindent, amiért az eredetit szeretni lehetett: a hangulatot, a látomásokat, a gondolatot.
És ez még úgy is rettenetesen idegesítő, hogy az új Flatliners hátrányból indul, hiszen ami 1990-ben még újszerűnek számított, az ma már nem több egy újrahasznosított ötletnél. A nyolcvanas évek végén azért is ütött nagyot a film, mert szembement mindazzal, amiről a horror szólt akkoriban, és nem egy maszkos gonosz gyilkolta sorra a kisvárosi tiniket, mint a Halloween és a Péntek 13 után elszaporodó slasherekben, hanem a lelkiismeretük. A frászt az embereket feszélyező nagy, lételméleti kérdések hozták el: miért támadnak látomásaik a halott embereknek, mielőtt újjáélesztik őket? Miért számolnak be fehér fényről, különös energiaáramlásról? Az agyuk szórakozik velük, vagy tényleg van élet a halál után?
Az persze már az eredetiben is zavart, hogy milyen hamar túllendül ezeken a kérdéseken, hogy a horrorra terelje át a szót, de annak a filmnek legalább volt hangulata. Schumacher és Jan de Bont, aki két évvel később az Elemi ösztön-t fényképezte észbontóan szexire, ezt a filmet is kiszakította a klisék szorításából, és hideglelős fényekbe – másvilági kékbe meg lidércnyomásos vörösbe – festette a tereket. Hátrahagyták a túlontúl ismerős kórházi folyósokat, és egy elhagyott múzeumba vitték ki az újraélesztős kísérleteket, ahol már attól szorongtunk, hogy ódon festményekről bámult le ránk az Isten.
Kitalálhatják: a remake-ben a kórházé és a klinikai hidegségé a terep, a legújabb orvosi kütyüké, szkennereké és számítógépeké, amiknek hangulata nincsen, ellenben a történethez sem tesznek hozzá semmit, mert két mondatnál most sem beszélnek többet arról, mi van a túlvilágon. Ebben a filmben nem borzongat köd az utcán, nem ráz a hideg pusztán a képektől, de a horror sem tartja fenn a figyelmünket, mert az éber rémálmok helyett csupán előrelátható ijesztgetések várnak ránk.
Schumacher még erősen szürreális látomásokban keltette életre a medikák rossz lelkiismeretét, itt az ócska horrorok húzásai dominálnak. Pedig bármi megtörténhetne, hiszen épp az a lényeg, hogy ezek az emberek a saját tudatukkal, bűneikkel, emlékeikkel küzdenek, de csupa olyasmi történik, amit csak tehetségtelen horrorírók tartanak félelmetesnek.
Megint önműködő lifttől kéne rémüldöznünk, és a gonosz halott kislánytól, aki se fésülködni, se hajat szárítani nem szeret, ezért vizes hajjal mászkál a lakásban (ez mondjuk a szülőknek tényleg rémálom lehet). Ahelyett, hogy az életre kelt lelkiismeret tényleg úgy viselkedne, mint a lelkiismeret, és attól rettegnének az emberek, hogy velük is megtörténik, netán kitudódik, amit elkövettek, mert az tényleg félelmetes. Sokkal inkább, mint egy sápadt hulla, aki néha felbukkan a vállunk felett.
Lehet, hogy ez túl nagy elvárás, de attól még a horrorjeleneteket meg kéne rendezni normálisan, és nem félbevágni, mielőtt a lényeg jönne. Paródiába hajlik, ahogy próbálják megfagyasztani a vérünk, de miután kést vágnak valakinek a kezébe, és nem tud kimászni a mélyvízből, rögtön ugrunk egy napot, és az emberünk már a barátaival borozgat kedélyesen. De arra is nagy pénzben fogadhatunk, hogy ha feltápászkodik egy tetem a hullaházban, azonnal felkapcsolják a villanyt, nehogy már magunk alá csináljunk egy nyavalyás zombitól!
Elvégre ez nem egy szimpla horror, ebben komoly kérdéseket feszegetnek: ez a film szólni akar valamiről, és látszik, hogy sokkal többre tartja magát, mint amennyit ér, és ezért nem meri vállalni a durva jeleneteket. Tipikusan olyan filmnek tűnik az Egyenesen át, amit kiherélt a stúdió, és az állásuk miatt aggódó öltönyösök újravágatták, hogy még véletlenül se legyenek benne túl rizikós dolgok. Hiányzik az igazán szaftos horror, olyan jelenetekkel együtt, amikkel nemrég még a filmet reklámozták (például azzal, amikor Nina Dobrevnek felgyújtják a karját).
Vannak azért jó gondolatai a remake-nek, de azokat is kalapáccsal veri a fejünkbe. Ben Ripley, aki a remek Forráskód-ot írta, az amerikai egyetemen egészségtelen méreteket öltő versenyszellemből vezeti le a horrort, a diákok itt azért ölik meg magukat, hogy jobb jegyet szerezzenek (a halálélmény után mindenki okosabb lesz, mert jobban kihasználja az agyát), és a múltbeli bűnök is részben abból erednek, hogy a fiatalok mindent megtesznek azért, hogy az ország egyik legjobb egyetemén tanulhassanak, hiszen csak így van esélyük érvényesülni a szakmában.
De mindezt fájdalmasan giccses mondatokban rágják a szánkba, és ez a didaktikus stílus még azt a tanulságot is érvényteleníti, amit egyébként sikeresen átmentenek az eredetiből. Peter Filardi forgatókönyvírót a nyolcvanas évek politikai botrányai, egészen konkrétan az Irán-kontra ügy ihlette meg, amely során Ronald Reagan kormánya letagadta, hogy a szélsőjobbos nicaraguai terroristákat, a kontrákat pénzelte – de hiába derült ki, érdemi következménye nem lett a dolognak.
Filardi ezért írt egy horrorfilmet, amiben elszámoltatják az embereket, és a bűnöknek még következményeik vannak. Részben azért is lett kultsiker a film, mert rátapintott a korszellemre, és arra, hogy mennyire frusztrálta az amerikaiakat a politika, és hogy a fejeseknek nem lehet olyan pofátlan húzásuk, amit ne tudnának sűrű vállrángatások közepette megúszni. Ezt a témát bármikor lehet így vagy úgy aktualizálni, a remake mégsem kezd vele semmit azon felül, hogy olyan bölcselkedéssé fogalmazza át az egészet, amit maximum szerencsesütikből szoktak kiolvasni az erre fogékonyak.
Így pedig tényleg nem marad semmi a filmben, amit élvezni lehetne, se a horror, se az egzisztenciális kérdések nem nyomasztanak, csak Diego Lunát csodáljuk, hogy milyen jól áll neki a mexikói akcentus. Az Egyenesen át egy butácska film, ami még a legizgalmasabb kérdésekre is lenyűgözően unalmas választ tud adni. Ki gondolta volna, hogy ilyen érdektelen is lehet a halál utáni élet?