Itt a gonosz bohóc, lehet rettegni!

Stephen King közkedvelt regényének, az Az-nak a főgonoszát még azok is ismerhetik, akik nem a horror szerelmesei. Pennywise, az ördögi bohóc figurája része a popkultúrának, akárcsak Freddy Krueger vagy Jason Vorhees. Ikonikus rém, akihez ikonikus film dukálna. Az új adaptáció nem lesz örökbecsű klasszikus, és az ijesztgetésben sem túlzottan kreatív, de így is a jobb King-feldolgozások közé tartozik, ami a hatásosan megformált gonosz mellett a rokonszenves gyerekszereplők érdeme is.

A kortárs angolszász horror jelenleg két táborra különül el. Az egyiket a franchise-ijesztgetések képezik, a Démonok között, a Purge-, az Ouija-, az Insidious-filmek, meg ezek különféle leágazásai. A másik póluson a poszthorrornak vagy dekonstrukciós horrornak is titulált alzsáner képviselői találhatók, metaforikus, képi esztétikára kihegyezett független filmek, amik a fesztiválok közönségét, filmínyenceket veszik célba (The Babadook, Valami követ, A boszorkány). Van köztük jó, rossz, közepes is, de kevesen térnek el a két mintától.

Jaeden Lieberher, Jack Dylan Grazer, Finn Wolfhard, Jeremy Ray Taylor, Beverly Marsh, Wyatt Oleff és Chosen Jacobs az Az című filmben Forrás: InterCom

Akad néhány kivétel, mint például az idei bombasiker, a Tűnj el, de a két véglet között elég szélesen terpeszkedik a kiaknázatlan terep a horrorszerető filmkészítők számára. Ezt a hiányt próbálja pótolni az Az: íme, itt egy mainstream horror, ami közérthető eszközökkel, klasszikus elbeszélésmóddal, a fent felsorolt filmek többségénél valamivel nagyobb stúdiós költségvetésből szeretné ránk hozni a frászt. És célkitűzéseit többé-kevésbé teljesíti is.

Van persze egy nagy lépéselőnye: hozott anyagból dolgozik, a horror nagymestere, Stephen King egyik leghíresebb, legvaskosabb önálló regényéből, bár a King-adaptáció minősége tudvalevően hullámzó, minden Carrie-re jut egy – vagy több – Álomcsapda. Az Az-ból készült is már egy minisorozat Tim Curryvel a főszerepben, ezt a produkciót pedig 2009 óta próbálja tető alá hozni a Warner, rendezőt is váltott közben. A színfalak mögötti huzavonával párosuló hosszú érlelődés ritkán jelent jót, ezért is volt kellemes meglepetés, mennyire egyben van a végeredmény.

Itt kell megjegyeznem, hogy Kingtől olvastam ugyan, ám az Az kimaradt; a kíváncsi újonc nézőpontját képviselem, így az adaptálás eredményességébe nem tudok belemenni. Az mindenesetre biztos, hogy a film tett két főbb változtatást. A regény párhuzamosan két idősíkon fut: az egyiken egy kölyökcsapat száll szembe egy démoni entitással, ami 27 évente üti fel a fejét a maine-i Derryben, hogy gyerekeket raboljon, a másikon felnőttként térnek vissza szülővárosukba a megismert szereplők. A film csak a gyerekek sztoriját öleli fel, a felnőttkori szál a folytatásra marad. A cselekmény ideje ezért átkerül az ötvenes évek végéről a nyolcvanas évek végére, hogy majd a felnőttek a mi jelenünkben szerepelhessenek.

Finn Wolfhard az Az című filmben Forrás: InterCom

Mindkét döntés logikus. Ebben a formában kerek egészet alkot a film, van eleje, közepe, vége, nem csak úgy félbeszakad, mint egynémely könyvek mesterségesen kettévágott adaptációi (Harry Potter 7-8, Az éhezők viadala: A kiválasztott 1-2). A százharmincöt perces játékidő hiába tűnik terjedelmesnek, valószínűleg így is sokat kellett zanzásítani a gyerekek történetéből, de az Az első része avatatlan szemmel nézve, önállóan is működőképes.

A forgatókönyv például sikeresen át tudja menteni azokat a motívumokat, amelyek King munkásságának egy jelentős részét jellemzik. Remek a kisvárosi környezet, a szinte nosztalgikus nyári hangulat, az, hogy a gyerekek egy életre szóló kaland részesei, amely borzalmakat kínál, igen, de egyben barátságokat, véd- és dacszövetségeket is a különféle okokból számkivetett, szemét iskolatársak vagy szüleik által bántalmazott fiataloknak.

Az Forrás: InterCom

Egy olyan sztoriban, ahol az összes felnőtt passzív, agresszív, vagy ezek kombinációja, a gyerekszereplőkön áll vagy bukik minden. A castingosok jó munkát végeztek, mind a hét főszereplőt könnyű megkedvelni, könnyű szorítani értük, nincs köztük irritáló alakítás (és még a szinkronhangok is csak a nyitójelenetben fájók picit). Ha tizenévesen látnám a filmet, én is a csapathoz akarnék tartozni, és még így is szívesen bandáznék velük.

A játékidő ahhoz kevés, hogy minden karaktert azonos mélységben bemutassanak, mielőtt elszabadul a pokol, főként egy-egy domináns jellemvonás határozza meg őket. Van, akinél ez elegendő, mint Richie, a dumagép (Finn Wolfhard a Stranger Things-ből), aki még a film végi nagy összecsapásban is kisajátítja a legviccesebb egysorosokat. Másoknál, mint Eddie, a hipochonder (Jack Dylan Grazer), Stan, a bármicvójára készülő zsidó fiú (Wyatt Oleff), vagy Mike, a színes bőrű tag (Chosen Jacobs), csak arra szolgál, hogy meg tudjuk különböztetni.

Wyatt Oleff az Az című filmben Forrás: InterCom

Fura, de érzésem szerint a főszereplő, a dadogós Bill (Jaeden Lieberher) húzza a rövidebbet, mert a film első fél órájában csak egy a hét szereplő közül, nem részesül kiemelt figyelemben, ezért később sem tud központi figuraként funkcionálni. Csak a prológusban történt incidens indokolja, miért ő a vezéregyéniség, miért övé a kitüntetett hely a csapat egyetlen lány tagjával, Beverlyvel (Sophia Lillis) és a duci, talpraesett Bennel (Jeremy Ray Taylor) alkotott szerelmi háromszögben.

Ha külön-külön nem is domborulnak ki a jellemek, csapatként – a „Vesztesek” csapataként – nagyon szépen működnek. A film pedig a 18-as karikát okosan nemcsak arra használja, hogy bőkezűen mérje a vért, a foszladozó bőrcafatokat és a beleket, hanem arra is, hogy a kiskamaszok úgy és arról dumáljanak, ahogy és amiről egy csapat süldő srác a valóságban is dumálna, élvezettel forgatva meg minden káromkodást, minden szaftos témát.

Jaeden Lieberher és Sophia Lillis az Az című filmben Forrás: InterCom

A sztori és a szereplők szintjén tehát rendben van az Az, a félelemkeltés frontján azonban már felemásabb a kép. A gonosz elsődleges manifesztációja, az ikonikus Pennywise például még azok számára is hideglelős, akiknek amúgy nincs bohócfóbiájuk. Bill Skarsgård alakításában – aki sokat merített Heath Ledger Jokerétől – Pennywise élvezetesen szadista és gusztustalan, kellően eszelős, bár a munka dandárját a maszk, a jelmez, a perspektívával való játék végzi el.

Viszont Andrés Muschietti rendező (Mama) meglehetősen fantáziátlanul nyúl a horror egyéb hatáskeltő eszközeihez. Nevezetesen: a film a gyerekek és az Az konfrontációinak sorozatára van felépítve, ezek a konfrontációk pedig kivétel nélkül ugyanabban a ritmusban, ugyanolyan jump scare-ekre kihegyezve bontakoznak ki. Megyünk a folyosón, reakciósnitt, félelmetes zene, lassú ráközelítés a fenyegető helyszínre, elnémul a zene, visszaszámolunk, három, kettő, egy, bumm, meg is jött a menetrendszerű ijesztés. Párszor még oké, huszadszorra unalmas.

Bill Skarsgard az Az című filmben Forrás: InterCom

Pedig egyébként a látványterv, a rémálomba illő fantáziák, megelevenedett félelmek hatásosak, a Beverly fürdőszobájában játszódó vérmocskos nagyjelenet már-már giallóba illően grandiózus. És pont ez utóbbinál villantja meg talán egyedül Muschietti a kreativitását, mert vidám zenével aláfestett, önironikus takarítós-felújítós montázst kanyarít a jelenet után, mintha az Az egy 80-as/90-es évekbeli romkom torz kisöccse volna.

Kár, hogy máskülönben nem mertek többet variálni a tónusokkal, szembemenni a bejáratott megoldásokkal, és csak a kötelező minimumot szállították. (Sosem tudjuk meg, vajon az eredeti rendezőjelölt, Cary Fukunaga bevállalósabb lett volna-e.) Azt éreztem, hogy bele is dugták a lábujjukat a merészebb vizekbe, meg nem is, mert egyfelől a korhatárosság lehetővé tette, hogy elővegyék a családon belüli erőszak, a rasszizmus vagy az iskolai zaklatás kérdéseit, és ne simítsák le az éleket. Másfelől ezek a szálak néhány jelenetre redukálódtak, mindössze prezentálták a hétköznapi szörnyűségeket, nem éreztették velünk húsba vágóan.

Az Forrás: InterCom

Aztán persze lehet, hogy nem az Az-tól kell Todd Solondz-i tabudöntögetést várni. És az is valószínű, hogy a folytatásra maradtak a potensebb drámai témák, úgy is mint a gyerekkor elvesztése, a szembenézés a múlttal, felejtéssel, az egykori traumák továbbgyűrűzésével. A felnövéstörténetnek még csak a felénél járunk, és ez a borzongató nyári kaland elérte, hogy látni akarjam, hogyan ülepedik le, ami a bűzlő csatornákban hét bátor vesztesre ráragadt.