Semmi sem lehetetlen, csak bele kell dögleni

Vágólapra másolva!

Az Ultra áprilisban debütált az HBO műsorán, fél évvel később a Mozinet pedig a mozikba is elhozta a csatorna saját gyártású dokumentumfilmjét, hogy ne csak az előfizetők nézhessék meg. Jól tette: a több mint kétszáz kilométeres maraton lefutására vállalkozó magyar, német és francia versenyzők küzdelmeit nézve nemcsak egy sport legextrémebb szintjét élheti meg közvetve a néző, hanem a határaikat feszegető futók személyes drámáit is.

Huszár András

Vágólapra másolva!

magyar film Ultra Simonyi Balázs HBO dokumentumfilm

Minden évben szent elhatározást teszek, hogy felhúzom a drágán vett futócipőmet, és istenuccse, rendszeresen eljárok majd futni. Minden második évben tett is követi az elhatározást, hogy aztán hetek, hónapok múlva egy-egy külső körülmény ürügyén – lebetegedés, túl rossz idő, túl jó idő –, vagy mert úgy érzem, nem fejlődtem annyit, amennyit elképzeltem – és ami természetesen eleve megvalósíthatatlan lett volna – félbehagyjam.

Simonyi Balázs az Ultra című filmben Forrás: Mozinet

A futás demokratikus sport, nem igényel sok anyagi vagy eszközi előfeltételt, csak, mint minden, kitartást. Az Ultra című HBO-dokumentumfilm hősei márpedig kitartásban nem szenvednek hiányt. Másként nem is vállalkozhatnának arra, hogy évről évre nekifussanak az egyik – ha nem a – legdurvább ultramaratonnak, a Spartathlonnak. Ez az erőpróba az ókori görög forrásokból ismert maratoni futást képezi le: Athénból Spártába kell eljutni, 246 kilométert megtenni meghatározott szintidő, 36 óra alatt, szigorú részidőket is betartva.

Engem mint alapvetően kényelmes, lustaságra hajlamos embert, akit ritkán motivál a kalandvágy, különösen érdekel, mi vonz másokat az extremitásokhoz, jelen esetben az extrém sportokhoz. Miért vállalkozik valaki önként ekkora tehertételre? Mit jelent egy ilyen mértékű elköteleződés a családtagok, szerettek számára? Milyen érzés, amikor valaki eljut állóképességének, lelki akaraterejének határához? Mi történik, ha sikerül átlépni, és hogyan lehet megbirkózni azzal, ha mindent belead, de a cél előtt elfogy az ereje?

Ezeket a kérdéseket járja körbe Simonyi Balázs, színész, szinkronszínész (például Jason Schwartzmané az Okostojás-ban) és filmkészítő (többek közt a fergeteges (terep)Szemle-rövidfilmek társalkotója), aki hobbiból maga is maratonfutó, és amellett, hogy rendezőként végigkövet néhány indulót a 2015-ös Spartathlonon, közben meg is kísérli lefutni a távot. Vele kezdődik a film, az ő imájával/motivációs beszédével, amivel felspannolja magát a maraton előtt. „Te választottad, te ambíciód” – mondja, majd pár szóban felvezeti, miért tartogat a maraton egyszerre életörömöt és fogcsikorgatást.

Eleinte úgy tűnik, Simonyi lesz a főszereplője a filmnek, de a kezdeti narrációt követően ő is csak egyike lesz a követett futóknak, és még csak nem is a legérdekfeszítőbb személy. Néha humort szolgáltat, néha görög kórusként funkcionál, aki a nézőben munkáló kérdéseket is felteszi. Könnyű volna mitologizálni, emberfeletti héroszokként megfesteni a futókat, de Simonyi szarkasztikus önostorozásával, a hosszútávfutó magányosságának abszurditását kiemelő megjegyzéseivel, káromkodásaival érzékelteti, ez nem csak örömteli önmegvalósítás.

Szenvedés is, utálatos is, amit nem fog mindenkivel feledtetni euforikus sikerélmény a végén.

A legfőbb kérdésre, a miértre sokféle válasz érkezik a megszólaltatott szereplőktől. Van, aki a gyászát dolgozza fel a futásban, más a beszédkészségi és tanulási zavarától tud megszabadulni általa. Van, akinek puszta szórakozás, kikapcsolódás, mást a bizonyítási vágy vezérel. Nagy megfejtések igazából nem hangoznak el: önismeret, feloldódás, praktikus és filozofikus érvek. „Azért futok, hogy megértsem, miért futok” – mondja az egyik szereplő, és ennél kompaktabb választ nem is kínál a film.

Ha a magyarázatokat inkább csak fel-felvillantják is, magának a versenynek a folyamatát, a maratonnal járó testi-lelki kihívásokat módszeresen feltérképezik. A szereplőkkel együtt át tudjuk érezni a hullámhegyeket és hullámvölgyeket, a kimerültség okozta, legváratlanabb pillanatokban érkező összeomlásokat, amelyek nincsenek tekintettel arra, hogy még százötven kilométer van-e hátra, vagy már csak húsz. A film szemlélteti a futás monotonitását, de fordulatokkal is tud szolgálni: már egy órája zihálunk, amikor egyszer csak egy hegy állja a futók útját, majd elered az eső, és még a moziban ülve is úgy érzem, oda az elszántságom.

Mégsem tekinthető teljes egészében sportfilmnek az Ultra, már csak azért sem, mert például alig mutat meg valamit a versenyre való felkészülésből, egy-egy „flashbacket” leszámítva szinte kizárólag a maratonra koncentrál. Kicsit a levegőben lóg ettől a verseny, engem legalábbis érdekelt volna, hogy a lefutáshoz szükséges fanatizmus hogyan jelentkezik két verseny között, a hétköznapokban. Simonyi például a blogjában arról is mesél, hogy a második Spartathlon-futása után depresszióba esett, és épp emiatt vágyott aztán vissza. Az ilyen bonyolult lélektani utóhatások kikerekíthették volna a futókról alkotott képünket.

Erre valószínűleg akkor nyílhatott volna lehetőség, ha egy embert választ alanyául a film, Simonyi azonban megosztotta a nézőpontot három-négy szereplő között. Megismerhetjük Annettet, egy német nőt, aki fia elvesztése után talált menedéket a futásban; Angelt, a genetikai rendellenességgel született francia srácot, akinek egész családja a futás bolondja; és Bélát, aki ötször bukott el a Spartathlonon, és mivel a szabályok értelmében hatodszorra nem indulhat, versenyen kívül, egyedül, csupán a felesége kíséretében próbál bizonyítani magának.

Mindenképp előnyére válik az Ultrá-nak, hogy több országból több egyéni sorsot skiccel fel a maratonfutás alatt. (Annak mondjuk örültem volna, ha az első megjelenésükkor vagy megszólalásukkor kiírják a nevüket, és nem csak menet közben hangoznak el, ha egyáltalán.) Mind érdekes, hús-vér emberek, akik szemünk láttára jutnak el teljesítőképességük határáig. Nem lehet nem szurkolni nekik, hogy győzzék le félelmeiket, ugorják át mentális gátjaikat, nem összerándulni, amikor véresre dörzsölt sebeiket vagy könnyeiket ápolják.

Béla szála különösen erőteljes, mert óriási a kontraszt a versenyen részt vevőkkel, akiket az ellenőrző pontokon étel-ital, emberi hang, támogatás fogad. Szervezők, szurkolók, kísérők és versenytársak teremtenek egy olyan érzelmi közösséget, ami védőhálóként tud funkcionálni. Együtt, másokkal mindig könnyebb, mint egyedül. Szívsajdító, megható és felemelő, ahogy Béla kihalt ellenőrző pontokat, utakat érint ott, ahol pár napja még több százan voltak, ahogy a drónfelvételekben belevész a gyönyörű görög tájba, s ahogy felesége, Judit megpróbál segíteni neki álma megvalósításában, míg a fokozott veszélyek miatt aggódik testi épségéért.

A filmnek ugyanakkor nem sikerül mindenkire egyenlő arányban ráirányítani a reflektorfényt, maradéktalanul megismertetni választott szereplőivel. Koncepció, hogy a versenyen a fókusz, amikor viszont mégis be-bevágnak civil jeleneteket, azok kissé ad hoc módon, szervetlenül illeszkednek. A legtragikusabb múltú ultramaratonista például csak a 25. percben lép elő a tömegből nézőponttá, és a kurta narrációban, pár családi fotón és videón elmesélt traumája határozza meg egyedül, ki is ő valójában, ezenkívül nem igazán tudunk meg róla semmit.

Lehet, hogy ő nem kívánt ennél többet megosztani magáról, de akármi is az oka, nem mindig következetes, melyik szereplőre mennyi időt szánnak, mennyire tartják fontosnak. Ezért sem bántam volna, ha többet láthatunk a hátterükről, ha több verseny előtti és utáni, otthoni környezetben felvett anyagot vágtak volna be a végleges produkcióba. Kíváncsi lettem rájuk. (Nyolcvan perc a játékidő, simán meg lehetett volna toldani még negyed órával.) Az is eszembe jutott, hogy ha csak egy-két személlyel foglalkoztak volna, de azokkal még inkább mélységében, az talán jobb egyensúlyt teremt, de hát akkor meg a sokszínűség vész el.

Még az apróbb aránytalanságokkal együtt is hatásos, emberi dokumentumfilm született néhány hétköznapi fanatikusról, akik a végkimerülésig hajszolják magukat, meg még azon túl is, hogy megtapasztaljanak, megértsenek magukról valamit, amire csak ilyen szélsőséges helyzetben ébredhetnek rá. Súlyos pillanat, valahányszor az egyik szereplő döntéshelyzet elé kerül, folytassa-e, és akár beérkeznek, akár fel kell adniuk, egyikük sem vesztes. Ott vagyunk velük, ha máshogy nem, lélekben. Akkor is, ha egyébként ott porosodik a szekrényben a futócipő.