Az új Szárnyas fejvadász nem az a csoda, amit vártunk

Egy olyan nagy becsben tartott klasszikust, mint a Szárnyas fejvadász, csakis akkor érdemes folytatni, ha valaki új mondanivalóval gazdagítja az alapművet. Minden jel arra mutatott, hogy Denis Villeneuve rendező hasonlóra készül, ezért is csalódás, hogy az Érkezés rendezője egy ennyire üres, érzelmi hatástól mentes, intellektuálisan sem túl inspiráló filmet csinált. A Szárnyas fejvadász 2049 vizuális megoldásai lenyűgözőek, és moziban érvényesülnek csak igazán, de a látvány, a hangulat, a díszes körítés most kevés volt ahhoz, hogy mesterművet eredményezzen. Spoilermentes kritika.

A Szárnyas fejvadász 2049 egyik legszebben induló jelenetében főhősünk, K (Ryan Gosling) felkeres egy hermetikusan zárt teremben élő fiatal nőt (Carla Juri), aki egy betegség miatt nem léphet ki az üvegkalitkájából. Azon belül viszont szabadon alkothat – többek közt: emlékeket. Melankolikus hangulat, egy gondolat, amit érdekesen ki lehetne bontani, szép színészi játék. Aztán az egyik szereplő szájbarágós monológban elmagyarázza, amiket a képek maguktól is közvetítenének, sőt azt is összefoglalja, mit akarnak jelenteni a látottak.

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadász 2049 című filmben Forrás: InterCom

Ez a jelenet mikrokozmosza az egész filmnek, az 1982 óta klasszikussá nemesedett Szárnyas fejvadász folytatásának. Egyszer zavaros, másszor túlmagyarázott gondolatiság, kongó üresség húzódik meg a gyönyörű, lélegzetállító vizuális orgia mögött, ami ily módon maga is sterillé válik. Hiába magasztos, fenséges ugyanis a látvány, ha nincs mire épülnie se a karakterek, se a cselekmény szintjén. Mintha a zenekar otthon maradt volna, ezért a rézfúvósok egyedül próbálnák meg előadni a szimfóniát. Fújják, fújják, beleremeg az egész koncertterem, de a zenei gazdagság nyújtotta érzelmi hatást nem tudják pótolni: attól, hogy nagyszabásúbb, még nem lett jobb.

Minden egyéb érdemét és hibáját félretéve ezen úszott el, ezért okozott csalódást a film: Denis Villeneuve rendezése és a Hampton Fancher–Michael Green páros által írt forgatókönyv csak kósza pillanatok erejéig tudott bennem érzéseket megmozgatni. Hidegen hagytak a szereplők, a világ, a történet, ami a katartikus Érkezés után különösen meglepő. Nem tudtam meg, mit érez Villeneuve a szereplői iránt, mi fogta meg a sztoriban, mit akart elmesélni vele, és miért.

Pedig a fent említett jelenetben az is elhangzik, hogy az emlékezés, ami a Szárnyas fejvadász 2049 problémafelvetésének egyik központi eleme, érzelmi folyamat, nem pedig racionális. Hasonló kérdések foglalkoztatták már Ridley Scottot is, amikor empátiateszt alá vetette a replikánsait. Az eredeti film sem biztos, hogy átment volna a teszten: hűvös, intellektuális darab. De Scott szereti az androidjait, velük azonosul. Nem véletlen, hogy Roy Batty (Rutger Haurer) harca annyira emberi. Villeneuve senkihez nem visz olyan közel, mint Scott a Nexus-6-osokhoz.

Sylvia Hoeks a Szárnyas fejvadász 2049 című filmben Forrás: InterCom

A folytatás harminc évvel azután veszi fel a fonalat, hogy a szökött teuton replikáns lángoló csatahajókról és könnyekről monologizált a tetőn, és az első tíz percben felvázolja, mi minden változott. Egy globális áramszünet miatt törlődött a kollektív emlékezet jelentős része. A Tyrell vállalat csődbe ment, a romokon Niander Wallace (Jared Leto) épített új birodalmat. Ő is replikánsokat gyárt, de már új modellt, amely engedelmeskedik az embereknek. A régi példányokat a rendőrség üldözi, a hivatalos szervek szóhasználatával élve: nyugdíjazza. (Mindez a film első percében kiderül.)

A 160 perces játékidőhöz mérten elég sovány a cselekmény, előre kiszámítható, mégis sokáig elhúzott fordulatokkal. Cserébe büntetően lassú a tempó, mintha nem is blockbusterre, hanem köldöknézős művészfilmre fizettünk volna be. Az Érkezés után olyan típusú váltás a Szárnyas fejvadász 2049, mint amikor Nicolas Windig Refn a relatíve közönségbarát Drive-ra a vontatott és túlstilizált Csak Isten bocsáthat meg-gel tromfolt rá. Biztos lesz, aki hipnotikusnak találja majd a lomhán csorgó atmoszférát, hisz magam is vettem már védelmembe mások által elviselhetetlennek ítélt hangulatfilmeket. Én sajnálom a legjobban, hogy most az ellenoldalra kerültem, és főként az unalom és a frusztráció ellen hadakoztam a képekben való delejes elmerülés helyett.

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadász 2049 című filmben Forrás: InterCom

De ha valami miatt mindenképp mozivászon után kiált a Szárnyas fejvadász 2049, akkor azok Roger Deakins effektekkel dúsított beállításai. Rég esedékes egy Oscar-díj a Nem vénnek való vidék vagy a Skyfall operatőrének, és cseppet sem bánnám, ha ezért ítélnék meg neki az elsőt. Sok emlékezetes kompozíciót vihetünk haza magunkkal: brutalista épületekről, sűrű ködökről, akadozó hologramokról, amelyek többszörösen a múlt szórakoztatásának mementói.

A jövő, amit a látvány megteremt, az eredeti filmből fakad, mégis más: kihalt, megkövesedett világ, már nem az a nyüzsgő, neonfényes metropolisz, ahol a fiatal Rick Deckard kószált. Tél van, és csend, és hó, és halál. Vagy ha épp nem puhán behavazott táj, akkor homokszínbe fúló kísértetváros. Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer drabális zajzenével igyekszik ledózerolni az érzékszerveinket, de Deakins fojtogató némasága képes inkább maradandó nyomot hagyni.

Ryan Gosling a Szárnyas fejvadász 2049 című filmben Forrás: InterCom

A gond az, hogy egy disztópiánál nem elég a nyomasztás, érdekesnek is kell lennie, hogy azt mondhassuk, élni nem élnénk benne, de a moziteremben ülve minden zegzugát be akarjuk barangolni. Márpedig nem lettem kíváncsi a Szárnyas fejvadász 2049 borostyánba zárt világára. Az erős atmoszféra megvan, de hiányzik a rejtély, a misztikum, a bizsergés, hogy minden utcasarok mögött, minden holoárkád alatt újfajta izgalmakkal szembesülhetek.

Maradnak tehát a kiaknázatlan témák (a társadalomba betagozódott új replikánsok iránti közutálat, amit K még a saját rendőrőrsén végigvonulva is tapasztal, teljesen elsikkad), a zavaros bibliai allegóriák (angyalokról, lélekről, krisztusi párhuzamokról), a szabad akarattal összefüggő politikai krédók (ehhez adalék: K és kísérője állandó zenei refrénje a Péter és a farkas, amivel Prokofjev a dogmákkal szembeni ellenállásra buzdított). Jelzésszintű koncepciók, csonka kezdemények, amiket nem sikerül megtölteni élettel, tartalommal.

Ana de Armas és Ryan Gosling a Szárnyas fejvadász 2049 című filmben Forrás: InterCom

Mindezek nem mondanak sok újat az eredeti film sci-fi gondolatkörén belül, nem mélyítik el érdemben az emberi lélek természetét firtató egzisztencialista dilemmákat. Az egy dolog, hogy kifordították a premisszát: az első film arról szólt, fel tudja-e ismerni egy ember – magáról, másokról –, hogy replikáns, míg a folytatásban replikánsok kutatják, milyen lehet embernek lenni. De nem elég lecserélni a Frankenstein-mítoszt a Pinokkió-toposzra, ha ugyanazt taglaljuk vele, csak egy fokkal kidolgozatlanabbul, összefüggéstelenebbül.

A magány, a veszteség, az emlékek hiányából fakadó kiüresedettség – csupa elemi érzés, amit a film ki akar váltani a nézőből, de Villeneuve emelkedett rendezése és a szkript ponyvaegyszerűsége kioltják egymást, meg ezt az érzelmi tartományt. A színészek is csak módjával tudják kiaknázni. Senki sem rossz, de káprázatos alakítások sincsenek. Még leginkább egyes mellékszereplők emelkednek ki: Mackenzie Davis eleven szexrobotja, Carla Juri bánatos rezignáltsága, Dave Bautista barázdált arcának fatörzsévgyűrűi, Sylvia Hoeks mániája. És nyugalom: természetesen Harrison Ford is visszatér, csak türelemmel ki kell várni, hogyan.

Harrison Ford a Szárnyas fejvadász 2049 című filmben Forrás: InterCom

Az anyám! után ez már a második nagyszabású stúdiófilm idén, aminek a megnézése után el nem tudtam képzelni, vevő lesz-e majd rá a nagyközönség. (Aronofsky egotripje Amerikában ki is verte a biztosítékot.) Remélem, lesz, akinél betalál majd a Szárnyas fejvadász 2049 látomása, akiben a grandiózus képekhez grandiózus érzések fognak társulni. Talán idővel a szó szoros értelmében vett kultfilm válik belőle, egy szűk réteg nagy kedvence.

Én is arra készültem, hogy remekművet avathatok, és bebetonozhatom Villeneuve-öt, mint azon művészi látásmódú rendezők egyikét, aki blockbusterekkel sem tud hibázni. Nem így lett. Filmje tisztességes folytatás, senki nem fogja a szemére vetni, hogy meggyalázta egy klasszikus emlékét. De újabb klasszikus sem született.