A Tulipánláz csak szeretne olyan kivételes lenni, mint az a ritka, bíbor csíkos tulipánhagyma, amelynek megkaparintásáért ölre mennek a 17. századi amszterdami szerencsevadászok, de az egyetlen kivételes dolog vele kapcsolatban a színfalak mögött zajlott. Maga a film teljesen egy kaptafára készült kosztümös románc, amely egy sablont sem gondolt tovább, de mindent felhasználta, és amely perzselő szenvedélyről próbál mesélni anélkül, hogy valós szenvedély virágozna ki a vásznon feltűnő szereplők között.
A fő szimbólumnak és a cselekmény mozgatójának számító virág, amiért több szerelmes is vetekszik a filmben, csak bajt hoz a potenciális gazdái fejére; Christoph Waltz kereskedő karaktere, más okból ugyan, de szintén azt hiszi, átok ül a fején. Ám egyik szereplő sem annyira átokverte, mint a film, amelyben élnek, szeretnek, szerencsétlenkednek.
A Tulipánláz kálváriája a kétezres évek elején kezdődött, akkor került a könyvesboltok polcaira Deborah Moggach azonos című bestsellere, melynek jogait még a megjelenés előtt megvásárolta a Dreamworks stúdió. 2004-ben már készen állt egy nívós csapat a forgatásra – Jude Law, Keira Knightley, illetve a Szerelmes Shakespeare rendezője, John Madden –, amikor egy brit adózási kiskapu bezárulása miatt elestek a tervezett büdzsétől, így a film kedvéért elültetett tizenkétezer tulipán szépen elfonnyadt.
Tíz évvel később a hollywoodi producermogul, Harvey Weinstein vette kezelésbe az elfekvő alapanyagot, akinek semmi sem drága, ha az Oscarig vihet egy míves, középutas projektet, és úgy tűnt, ezzel sínen van a film. A forgatókönyv megírására felkérte az elismert drámaírót, Tom Stoppardot, a szereplőgárdát friss, feltörekvő csillag (Alicia Vikander), épp népszerű karakterszínész (Christoph Waltz) és bejáratott veterán (Judi Dench) alkotta, Justin Chadwick pedig A másik Boleyn lány-nyal a háta mögött logikus választásnak látszott a rendezésre.
A film 2014-ben leforgott, rá egy évre Cannes-ban nagy csinnadrattával levetítettek belőle pár jelenetet a szakmának, majd belengették a novemberi, díjszezonra időzített premiert. Aztán meggondolták magukat, és áttolták 2016 júliusára, messzire az Oscar-esélyektől. Egy héttel a tervezett bemutató dátuma előtt megint elhalasztották, ezúttal 2017 februárjára, ahová halni járnak a filmek. Mire eljött a február, már augusztusi premierről szólt a fáma, és az újságírók lassan kezdtek kételkedni a homály övezte fantomfilm létezésében.
Innentől lesz csak igazán szórakoztató a Tulipánláz-menet. Pár kósza tesztvetítés és híresztelt újravágások után elérkezett az augusztus, de a meghirdetett sajtóvetítésen egy kézzel írt cetli fogadta a résztvevőket, miszerint Tulipánláz sztornó, helyette az Annabelle 2. – A teremtés-t nézhetik meg. Weinstein ekkor egy, a Deadline-on közölt promócikkben próbálta menteni a blamát azzal a szöveggel, hogy megmutatta a filmet egy csomó bestseller írónak, akik cserkészbeccszóra mind egy szálig imádták, sőt Alicia Vikander anyukáját felhívta telefonon az egyik barátnője, hogy neki is tetszett, „ami pedig elég ritkán fordul elő”.
Végül szeptember 1-jén csak bemutatták Amerikában a filmet, ami, nem meglepő módon, csúnyán elhasalt a mozipénztáraknál, hiába sugallták az előzetesek, hogy ez lesz az év legerotikusabb, legszexibb thrillere. Szó sincs ilyesmiről: a Tulipánláz nem thriller, csak egy átlagos hollywoodi ízlésre szabott kosztümös dráma, és még az Ex Machiná-ba is több erotika szorult, pedig abban Alicia Vikander robotot játszott – tegyük hozzá, élettelibb módon, mint az itteni élő figuráját.
Ő volna Sophia, az árvaházban nevelkedett lány, akit férjhez adnak egy gazdag kereskedőhöz (Christoph Waltz), ám miután sokadik próbálkozásra sem tud gyereket szülni neki, fülig beleszeret egy ifjú festőbe (Dane DeHaan), aki portrét készít a párról. Mondom: sablonok dögivel.
A háttérben ezalatt minden polgár, úr és szolga, cselszövő és balek tulipánok adás-vételéből próbál meggazdagodni. A Wall Street-párhuzam cseppet sem burkolt, a társadalmi ranglétrán felkapaszkodni vágyó szegénylegények és opportunista mecénások fejvesztve alkudoznak a tőzsdévé avanzsáló kocsmában, mintha a kokótól felpörgött Leonardo DiCaprio instruálná őket.
Jordan Belfort megtestesítője nem tűnik fel a vásznon, csak Dane DeHaan, akiből hasztalan igyekszik a film új Rómeó + Júlia-évjáratú DiCapriót faragni: a pszichopata és a problémás kamasz archetípusai jól állnak neki, lányregények lapjairól leugró hősszerelmesként harmatos. Nincs semmi vibrálás köztük Vikanderrel, ami jelentős részben a forgatókönyv sara is, hisz rohamtempóban löki őket egymás karjaiba, oké, hogy első látásra szerelem, csak ezt el is kéne hinnünk.
Olyan szempontból viszont érdekes állatorvosi ló a film, hogy mennyit számít az időzítés, mennyit változhat egy színész karrierje évek alatt. DeHaant 2014 előtt még szinte senki nem ismerte, idén ez lett a harmadik sztárcsinálónak szánt zajos buktája. A Valerian és az ezer bolygó városá-ban társfőszerep jutott mellette Cara Delevingne-nek, aki ebben a filmben csak egy arc a tömegből, más volt még a státusza. Vikander időközben Oscar-díjas lett, meg az új Lara Croft, Waltz pedig közel sem olyan népszerű most, mint a Tarantino-féle duplázás után közvetlenül.
Fura egy időutazás ez így, a múlt lenyomata, eljárt felette az idő, mielőtt megnézhettük volna. Az újravágás, maszatolás is érződik: annyi a mellékszál, mint Christoph Waltz körgallérján a fodor, hol elfelejtődnek, hol összegabalyodnak. Túl hosszú, túlkomplikált, vadul váltakoznak az egymást ütő tónusok, a könnyzacskókat célzó dráma és a bohózat, a realisztikusnak szánt szerelmi szabódások közepette például egyszer csak libák kergetik meg Zach Galifianakist.
A Tulipánláz még így sem akkora katasztrófa, amekkora a huzavonák alapján lehetett volna. Elég cselekményes és fordulatos ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket olyankor is, amikor a vágyakozó sóhajtások semmit nem mozgatnak meg bennünk: félúton történik egy fordulat, ami végre a főszálhoz csatolja a Sophia szolgálólánya (Holliday Grainger) körüli eseményeket, utána egy darabig egész viccesek az egyre kétségbeesettebb machinációk.
És valahol a forgatókönyv mélyén – talán a sokadik átdolgozás előttről – ott rejlik egy, a műfaj toposzait megbolygató, enyhén szatirikus változata a filmnek, ami méltóbb lenne a Rosencrantz és Guildenstern halott-ot (és a méltatlanul csúfolt Szerelmes Shakespeare-t) jegyző Stoppardhoz. Abban a változatban a film felismeri, hogy a tragikus hősökként beállított festő és szeretője idegesítő, ostoba, önző seggfejek, és rá is játszik erre.
Vagy arra, hogy a felszarvazott férj, aki a gonosz ellenlábas/akadály szerepkörét tölti be, valójában a legtisztességesebb karakter: egy kicsit pipogya és nevetséges, ahogy a „kis katonájának” titulálja a péniszét, de alapvetően jó szándékú, nem a megszokott erőszakos elnyomó, egy idő után már csak vele érzünk együtt. (Waltz így is játssza, és ideje volt már, hogy kilépjen a Becstelen brigantyk óta kultivált ördöngösségből, tetszik, milyen esendő.)
De a Tulipánláz nem ez a film. Maga sem tudja, helyette milyen. Hiába vannak aprólékosan kidolgozva a díszletek, a jelmezek, a körítés, ha a tartalom sekélyes, művi, és ha az unalom gyakrabban vesz erőt rajtunk, mint a vágy. Fantomnak jobb volt.