Két éve ugyanis Az ébredő Erő sokakban azzal okozott csalódást, hogy szinte szóról szóra felmondta a leckét, mintegy lemásolta a Csillagok háborúja: Egy új Remény sztoriját, és amit hozzátett a SW-mitológiához, az kevesebbnek tűnt, mint az előzménytrilógia Darth Vader lábjegyzetei. A Birodalomból Első Rend lett, a lázadókból ellenállók, a Halálcsillagból Starkiller bázis, az új remény ismét sivatagos bolygó szülötte és így tovább. Ráadásul, mintegy a rajongók kedvéért, visszatértek a klasszikus hősök, a harminc évvel későbbi Han Solo, Leia Organa és Luke Skywalker.
Viszont a főhajtásnak, nosztalgiának is betudható újramesélés mellett Az ébredő Erő újabb szerethető/gyűlölhető karakterekkel gazdagította a Csillagok háborúja univerzumát, és érdekes csavarokat is hozott a Skywalker-sagába. Rey (Daisy Ridley) személyében jedi-hősnőért szurkolhattunk, a Ben Solóból Kylo Renné (Adam Driver) vedlett „sötét lovag" durvábban ment szembe a Skywalker-család hagyományaival és a Jedi-morállal, mint a nagyapja Anakin/Darth Vader.
A folytatás szempontjából nézve, Az ébredő Erő megrázó apagyilkosságánál tehát az volt a kérdés: Han Solóval a SW-nosztalgia is sírba száll-e, vagy pedig a nyolcadik epizód is egy újabb A Birodalom visszavág akar-e majd lenni.
A J. J. Abramsot váltó Ryan Johnson forgatókönyvíróként és rendezőként is jót tett az új epizódnak. Néhány felszínes hasonlóságtól eltekintve Az utolsó Jedik nem másolja az eredeti trilógia középső – a teljes űreposz mai napig legjobb – részét. Sőt.
A spoilerezés csapdáját kikerülve: a nyolcadik rész története és cselekményvezetése eltér az eddig megszokott SW-filmekétől, és úgy folytatja a hetedik részt, hogy az a csalódottak számára is újra érdekes lehet.
Az utolsó Jedik nem csupán az előző részben megkezdett történetet bontja ki, de új távlatokba is helyezi a teljes Csillagok háborújá-t, no persze úgy, hogy azért végig fenntartja a reményt: végül a világosság győz a sötétség felett. Ehhez Johnson nem csak a visszatérő, klasszikus karakter, Luke Skywalker sztoriját fűzi tovább izgalmas, filozofikus kérdéseket sem nélkülöző módon, de a korábbi filmben megismert főszereplők konfliktusait is új nézőpontok alapján gondolta tovább.
Ami már a J. J. Abrams rendezte előzményben is feltűnő volt, az Johnsonnál még hangsúlyosabb: Az utolsó Jedik előszeretettel emel szerethető és önfeláldozó hősnőket a középpontba. Az ébredő Erőnél is érezhető volt, de most már biztos: nem Leia Organa az egyetlen cselekvőképes nő a galaxisban. De, hogy teljes legyen a kép, Johnson sem feledkezik meg a hárpiákról (Phasma kapitány).
Az utolsó Jedik a jobbnál jobb női karakterek miatt is lesz érzelmileg (sőt, lélektanilag) a legkimunkáltabb SW-film, miközben tovább erősödik az előző részben megkezdett „nemek harca", főleg Rey és Kylo Ren kettősének köszönhetően. A több női karakter beemelésével ráadásul valóban helyre áll az egyensúly az erőben, legalábbis ami a korábban férfiközpontú SW-sagát illeti.
A több lélektan és filozófia miatt a film kissé ellaposodik a kilencvenedik percre, és azt az érzetet, hogy a film félórával hosszabb a kelleténél, a váratlan fordulatok, gyakorta kiszámíthatatlan cselekményvezetés, az új lények felbukkanása (főleg a porgok és kristályrókák) sem orvosolja.
A feszültség megtörése ellenére a nyolcadik epizód duzzad az erőtől, ráadásul bőven hagy megválaszolandó kérdéseket a következő filmnek.
Rian Johnson a The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek-től kezdve bizonyította, hogy szereti a szabálytalan és kihívó történeteket, rajong a meglepetésekért és a helyzetből, illetve a karakterből eredő feszültségteremtésért. Ebből a szempontból kár, hogy a kilencedik rész visszakerül J. J. Abrams kezébe, mert így kevesebb az esély arra, hogy Az utolsó Jedik izgalmas kérdéseire nem elcsépelt válaszok érkeznek. Ez pedig azt jelenti, hogy a nyolcadik epizód valóban hasonlítani fog A Birodalom visszavág-hoz: ez marad az új trilógia legerősebb darabja. Az Erő legyen velünk!