Diktátorok, akik művészek is akartak lenni

Viszonylag ritkán kerülnek a magyar mozikban is forgalmazásra dokumentumfilmek, most a véletlen úgy hozta, hogy azonos időben kettő is. Ráadásul összeköti őket az, hogy mindkettő azzal a témával foglalkozik, hogyan viszonyulnak a diktatúrák a művészethez. Elgondolkodtató, hogy ahhoz képest, amennyire a diktatórikus rendszerekre veszélyes a művészet, a diktátorok valamiért mindig különös figyelemmel fordulnak az irányába. Talán érzik, hogy soha nem keríthetik teljesen hatalmukba, hogy a művészet mindig erősebb lesz náluk...

A diktatúrákban csak akkor magánember valaki, ha éppen alszik. A diktatúra attól diktatúra, hogy alattvalóinak minden ébren töltött percét meghatározza. Beleszól ezért a művészetek alakulásába is. Minden diktátornál észlelhető azonban, hogy amíg az élet más területein gátlástalan önteltséggel intézkedik, a művészettel szemben találva magát kicsit elbizonytalanodik.

A művészetet soha nem tudja teljesen bedarálni egyetlen totalitárius rendszer sem. A mindenhez értés szerepében tetszelgő diktátor ezen a területen mindenképpen sebezhetővé válik, ezért igyekszik megbízható szakembereket magához édesgetni.

Különösen szívesen tesznek-vesznek a művészet környékén azok a diktátorok, akik maguk is arról álmodoztak, hogy művészek lesznek. Kim Dzsongilt mindig is nyomasztotta a feladat, hogy felnőjön államalapító apja legendájához, jobban szeretett volna filmezni. Adolf Hitler eredetileg festőművész szeretett volna lenni. Ha ez sikerül neki, talán másképp alakult volna a történelem. Kim Dzsongilnek minden a rendelkezésére állt hozzá, mégsem tudta felvirágoztatni az észak-koreai filmipart. Adolf Hitler titokban eltette a gyűjteményébe olyan festők képeit is, akiket a hivatalos náci propaganda elítélt. A művészet erősebbnek bizonyult a diktátoroknál.

Kim Dzsongil bemutatja

Két angol dokumentumfilmes sokáig győzködte az idős koreai házaspárt, hogy a történetüket hadd dolgozhassák fel. A férj közben meg is halt. Végül a feleség belegyezett, így Ross Adam és Robert Cannan elkészíthette a minden képzeletet felül múló, de megtörtént esetet elmesélő filmet. Sin Szangok producer és rendező (1926–2016) a hatvanas-hetvenes években gyors egymásutánban készítette a filmeket felesége, Csve Ünhi (1926–2018) főszereplésével.

Dél-Korea népszerű sztárpárja voltak sokáig.

Aztán a férj elhagyta feleségét egy fiatalabb színésznő miatt, és a filmes cége tönkrement, mert a rendező mindig legyőzte benne a producert: túl drága filmeket forgatott.

Forrás: AFP

Kim Ir Szen (1912–1994) szovjet támogatással országot tudott alapítani a Koreai-félsziget északi részén. Ahogy Kína vagy Vietnám esetében, úgy Koreában sem demokratikus és nem demokratikus erők álltak egymással szemben a polgárháborúban, ugyanis Ázsiában semmiféle hagyománya nincsen a nyugati értelem vett demokráciának. Csupán geopolitikai játszma zajlott (és zajlik a mai napig). A hidegháborúban az USA és a Szovjetunió is arra törekedett, hogy minél jobban kiterjessze befolyási övezetét. Kim Ir Szen rendkívül jó taktikus volt, szovjet és kínai támogatással, minimális saját erőforrással létre tudta hozni a saját államát.

Hogy mennyire a sajátja, azt a dinasztiaalapítás mutatja, ami enyhén szólva is ellentétes a marxizmus elveivel.

Kim Dzsongil (1942–2011) messze nem volt akkora stratéga és olyan karizmatikus vezető, mint az apja. A hatalomban őt követő fiának, Kim Dzsongunnak a képességei még szerényebbek. Hogy Észak-Korea, jelenleg a világ legagresszívabb diktatúrája még mindig létezik, az csak nagyhatalmi érdekek speciális együttállásának köszönhető.

Forrás: AFP

Apja Kim Dzsongilt kora ifjúságától ellátta feladatokkal, nyíltan az utódját igyekezett felnevelni. A „trónörökösnek" nem volt választása, pedig őt a politikánál sokkal jobban érdekelték a filmek. Több ezer filmtekercsből álló gyűjtemény állt rendelkezésre házimozijában. Mivel azt már Lenin is megmondta, hogy a kommunisták számára a legfontosabb művészeti ág a film (még a hangosfilm elterjedése előtt is pontosan látta a mozgókép jelentőségét), ezért Kim Ir Szen is jóváhagyását adta hozzá, hogy fia foglalkozzon ezzel a területtel.

Kim Dzsongil világosan látta, hogy az észak-koreai filmek szakmai színvonala rendkívül alacsony. Diktátorjelölthöz méltó ötlete támadt: más országokból raboltatott el szakembereket a titkosszolgálattal.

1978-ban Csve Ünhit Hongkongba csalták, majd erőszakkal Észak-Koreába vitték. Itt egy kertes házban őrizték, ahol kertészkedhetett vagy olvasgathatta a rendelkezésére bocsátott kommunista propagandairodalmat. Sin Szangok egyszerűen nem hitte el, hogy ilyesmi megtörténhet, ezért a volt felesége után ment Hongkongba és nyomozni kezdett. Az észak-koreai titkosszolgálat kihasználta a lehetőséget és őt is elrabolta. Vele már nem bántak olyan finoman, mint Csve Ünhivel, ugyanis akciófilmbe képzelve magát, sikerült megszöknie. Csakhogy a filmekben mindig az őrzött objektumból való kijutáson van a hangsúlyt, ritkán foglalkoznak azzal a problémával, hogy utána biztonságos helyre kell jutni.

Sin Szangokot menekülés közben elfogták és egy olyan börtönbe került, ahol politikai foglyokat őriztek.

Öt évig várt a diktátorpalánta, hogy a külvilág elfeledkezzen az emberrablásról, illetve hogy kiszemeltjei megtörjenek. Amikor már egyikük sem számított helyzete megváltozására, akkor engedték találkozni őket, és felajánlották, hogy filmezzenek.

Forrás: AFP

Nem direkt propagandafilmeket vártak el tőlük, hanem hollywoodi felfogásban készült, hatásos filmeket. Ahogy Csve Ünhi fogalmaz a dokumentumfilmben: "mi hoztuk el a romantikát az észak-koreai mozikba". Sin Szangok belátta, hogy együtt kell működnie annak érdekében, hogy később alkalma legyen megszökni. Közben azt sem tagadta soha, hogy az Észak-Koreában filmezéssel töltött két év és három hónap volt életében az egyetlen időszak, amikor nem kellett folyton arra gondolnia, hogy mi mennyibe kerül.

Ezen időszak alatt a házaspár tizenhét filmet forgatott le.

Mivel nem volt megfelelő szakembergárda, mindent ketten csináltak: operatőri és vágási munkát is. Csve Ünhi csak két filmben játszott, inkább a férjét segítette mindenben. Hamar elérték, hogy filmjeiket kísérve a szocialista tábor országaiba elutazhassanak, de mindig a titkosszolgálat szoros felügyelete alatt. Díjakat nyertek Moszkvában és a dokumentumfilmben felvillan egy olyan fotó is, ahol a Halászbástyán állnak.

Forrás: AFP

A filmek mennyiségén nem kell csodálkozni, Ázsiában messze nem akkora gondossággal dolgoztak/dolgoznak, mint Európában vagy Hollywoodban. Sin Szangok így is sokat emelt az észak-koreai filmek addigi színvonalán. Természetesen a velük készült interjúkban magasztalniuk kellett a kommunista diktatúrát, de közben biztosították, hogy legyen megfelelő eszközük tisztázni magukat, ha majd szükség lesz rá.

Sin Szangok naplószerűen magnókazettára mondta, hogy mi történik velük, és elrejtve akkor is forgott a magnó, amikor Kim Dzsongillal beszélgettek.

Az elhangzottakból kiderül, hogy nem önszántukból vannak Észak-Koreában. Berlinben a hangfelvételeket átadták egy régi ismerősüknek, aki eljuttatta ezeket egyrészt a családtagjaiknak, másrészt az USA diplomáciájának. Kim Dzsongil azt tűzte ki következő célnak, hogy nyugati országokkal hozzanak össze koprodukciót. Ausztriából jelezte egy producer, hogy érdekli a dolog. A házaspár úgy gondolta, hogyha egy film forgatása közben utaznak el Bécsbe tárgyalni, akkor kevésbé gyanakodnak szökésre.

Éppen a Godzilla „kommunista verzióján" dolgoztak, amelyben az életre kelő hatalmas szörny, Pulgaszari az elnyomott nép oldalán harcol a gonosz uralkodó ellen.

A bécsi szállodában a szemközti szobában laktak az őreik, és amikor egy kártyaparti eléggé lefoglalta őket, akkor Csve Ünhi és Sin Szangok fogtak egy taxit és az amerikai nagykövetséghez mentek, ahol menedékjogot kértek és kaptak. Sin Szangok előbb az USA-ban, később Dél-Koreában próbált újra tényezővé válni a filmiparban, de nem ért el átütő sikert.

Ha a történet csak az érintettek elmeséléséből és az magnófelvételekből rajzolódna ki, önmagában már az is érdekes lenne, de a dokumentumfilm rendezői nem elégedtek meg ennyivel. Sin Szangok filmjeiből is bőven látunk részleteket és az eredeti dokumentumfilmrészletek mellett sok a rekonstruált jelenet is, amit „retró stílusban" készítettek el, hogy egységes képi világ jöjjön létre. „Beszélő fejekből" keveset látunk,

olyan mozgalmas az egész alkotás, mintha játékfilmet néznénk.

A hatást tovább fokozza Nathan Holpern zenéje is. Színvonalas és lelkiismeretes munkát végzett Ross Adam és Robert Cannan, meggyőző a filmjük, de annyira valószínűtlen a történet, hogy az ember hajlamos végig kételkedni: megtörténhetett ez az egész. De hát a diktatúrák gyakran produkálnak józan ésszel felfoghatatlan dolgokat.

Hitler kontra Picasso

Az olasz Claudio Poli dokumentumfilmjének is van egy olyan alapállítása, amit sokáig kell emészteni. A náci Németország módszeresen végigrabolta Európa műkincsgyűjteményeit.

A jól szervezett akció nem kevesebb, mint hatszázezer műtárgyat érintett, és a mai napig, több mint hetven év elteltével százezer műalkotás sorsa még mindig ismeretlen. Egészen biztos, hogy felbecsülhetetlen összértékű szelete az európai kultúrának mai is felfedezetlen raktárakban vagy titkos magángyűjteményekben lapul.

A Harmadik Birodalom hivatalos ideológiája a klasszikus művészeti stílusokat tartotta értékesnek, az impresszionizmust és az azt követő további "izmusokat" pedig „elfajzott művészetnek" minősítette. Picasso Párizsban vészelte át a második világháborút, ahol találkozott egy SS-tiszttel, aki megkérdezte tőle lesajnálólag: a Guernicát maga csinálta? Mire Picasso: nem, maguk csinálták. Az ideológia nem akadályozta meg a nácikat abban, hogy mint értékes tárgyakra, a modern alkotásokra is rátegyék a kezüket. 1937-ben, Goebbels propagandaminiszter ötletére két monstre kiállítást rendeztek.

Az még érthető lenne, hogy az általuk tiszta, árja művészetet összefoglaló tárlatot megszervezték, de ennek ellenpárja, az „elfajzott művészetet" bemutató kiállítás is megnyílt.

Mivel kiváló szakemberek dolgoztak rajta, ez utóbbi nagyon színvonalas gyűjteménye lett a modern művészetnek. Teljesebb képet nyújtott, mint sok pozitív céllal létrejött tárlat és ez is szabadon látogatható volt. Sokat elmond róla, hogy mennyi értelme van az ilyen felosztásnak, hogy egyrészt a klasszikus kiállításba is belekerültek zsidó származású művészek alkotásai, másrészt „elfajzottnak" lett nyilvánítva náci párttag festő képe is. Sőt Josef Thoraknak a híres német bokszolóról, Max Schmelingről készült szobra a „pozitív" kiállításba, kísérletezőbb munkái a „negatívba" kerültek be.

A precízen megszervezett rablás zsákmányát mindig lefölözték a birodalmi vezetők számára. Szakemberek keresték az elkobzott vagy nevetségesen alacsony áron megvásárolt gyűjteményekben a legértékesebb darabokat. Himmler, az SS vezetője inkább a nemesfém tárgyak iránt érdeklődött.

Viszont Hitler és Göring szenvedélyes műgyűjtők voltak, mindkettőjük magángyűjteménye nagyságrendben másfél ezer festményből állt.

Hitler festőnek készült, kétszer felvételizett sikertelenül a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Hogy fenntartsa magát, egy időben bécsi utcarészleteket festett le és ezt árusította turisták számára. Ezek szakszerű munkák, viszont a fiatal Hitler tájképei és portréi már jóval gyengébbek. Hitler később az építészetben élte ki művészi hajlamait. Legfőbb bizalmasának, Albert Speernek és más építészeknek vázlatokat készített olyan épületekről, amelyek megtervezését kérte tőlük.

Hitler álma az volt, hogy Linzben, ahol felnőtt a főtéren felépüljön egy róla elnevezett galéria, amelynek messze földön híres gyűjteménye van. A neki dolgozó művészettörténészek ezt kezdték el megalapozni.

Göringnek, mint a párt második emberének természetesen bőven volt még miből válogatnia azután is, hogy Hitler embereinek előjoguk volt. Göring motivációja az úrhatnámsága volt. Mániákusan halmozta például a rangokat és címeket, igyekezett egy arisztokrata pózában tetszelegni. Berlintől hatvan kilométerre található kastélyában vadászatokat, estélyeket rendezett, előkelő vendégeit le akarta nyűgözni borospincéje vagy festménygyűjteménye ritkaságaival.

Forrás: AFP

Hildebrand Gurlitt (1895–1956) szintén a nácik alkalmazásában állt mint „kincsvadász". Tevékenysége közben saját magának is elrejtett festményeket. Halála után ezek fiához kerültek, Cornelius Gurlitt (1932–2014) egész életében semmilyen pénzkereső tevékenységet nem folytatott, csak a titkos kincs jelentéktelenebb darabjaiból adogadott el időnként az illegális műkincspiacon. Csak élete vége felé figyelt fel rá a rendőrség, és amikor szerény müncheni lakásában házkutatást tartottak, körülbelül

egymilliárd euró értékben találtak festményeket, metszeteket olyan művészektől mint például Dürer, Matisse, Chagall, Picasso.

Cornelius Gurlitt örökölte apjától a képzőművészet iránti rajongást, és sokkal többet ért számára ezeknek a festményeknek a birtoklása, mint hogy dúsgazdag ember legyen. Halála után a bajor állam lefoglalta a hagyatékát, de hamarosan feltűntek a színen sok alkotás eredeti tulajdonosainak leszármazottai.

A Harmadik Birodalom olyan felfordulást okozott a műkincsek birtoklása terén, hogy egy évszázad is kevés lesz hozzá, hogy többé-kevésbé helyreálljanak a dolgok. A mai napig perek és egyezkedések sokasága van folyamatban. Bizonyos örökösöket egyértelműen az anyagi érdekeik vezérelnek, de akadnak bőven olyanok is,

akik történelmi elégtételként élnék meg, hogy dédapjuk vagy nagyapjuk jó ízléssel összeválogatott, értékes gyűjteménye újra egyben legyen, és hajlandóak lennének közintézmény rendelkezésére bocsátani.

A leszármazottak fényképekkel, katalógusokkal vagy a műveken található pecséttel igyekeznek tulajdonjogukat bizonyítani. Megnehezíti a dolgukat, hogy sok esetben nem történt bűncselekmény, hanem a zsidó tulajdonosok a vízumért vagy csak a puszta életükért cserébe „törvényesen odaajándékozták" gyűjteményüket, illetve olyan körülmények között kellett menekülniük, hogy nem vihettek magukkal semmit.

Claudio Poli dokumentumfilmjében érdekfeszítő 95 percben járja körül az izgalmas témát. Nyomozása közben keresztül-kasul beutazta Európát és Amerikát. Számos interjúalany megszólal, és a film vizuális világát pedig magas színvonalúvá teszik a kreatív operatőri munkával bemutatott műalkotások.