A jazz moziba megy: szex, drog és improvizáció

Charlie „Bird” Parker (1920-1955) a jazz – és azon is túl, a modern zene – egyik legnagyobb hatású alkotója volt. Megalkuvást nem ismerő, intellektuális művész, aki addig teljesen szokatlan altszaxofonjátékával forradalmasította a zenét, újraértelmezte a melódia-ritmus-harmónia hármasát, improvizációiban egész világokat járt be, tritónusztól az Uránuszig. Zenei zsenijéről és drogfüggőséggel terhelt életéről Clint Eastwood készített monumentális filmet – az 1988-as Bird a jazzéletrajzok etalonja.

Clint Eastwood tizenharmadik rendezése a jazzfilmek egyik legkiválóbbika, életrajzi film és főhajtás a legamerikaiabb zene előtt. A zongoristaként és dalszerzőként (nem egy filmjének zenéjét komponálta, vagy írt hozzá pompás dalt) is kiváló Eastwood jazzrajongása már legelső saját rendezésében is megmutatkozott: a Játszd le nekem a Mistyt! (1971) című thrillerben rádióst alakít, akitől rajongója (zaklatója) állandóan Johny Mattis Misty-jét kéri (a jazzstandard eredeti szerzője Errol Garner). Az egyébként is kiváló soundtrack mellé Eastwood forgatott egy, a narratíva szempontjából nem is annyira szükséges jelenetet az 1970-es Monterey Jazz Fesztiválon, olyan kiváló muzsikusok játékát megörökítve, mint Johnny Otis, Cannonball Adderley vagy Joe Zawinul.

A jazz szeretete később is fel-felbukkant filmjeiben, így aztán nem is meglepő, hogy komplett eposzt szentelt az egyik legnagyobb jazzistának. A Bird – Charlie Parker élete a jazz iránti rajongás csúcsa Eastwood karrierjében, ahogy a Lebujzenész (1982) a country előtti főhajtás vagy az első rendezői Oscarját hozó Nincs bocsánat (1992) a nagy búcsú a színészi karrierjét beindító műfajtól, a westerntől. A forgatókönyvet Joel Oliansky írta (nem kis részben Parker barátja és zenésztársa, a tenorista Teddy Edwards visszaemlékezései alapján), és eredeti tervei szerint ő is rendezte volna, csakhogy a filmjogokat a Columbia stúdiótól megszerző Warner jobban bízott Eastwood (rendezői és produceri) tehetségében, aki a Bird kedvéért lemondott a Columbia javára a Revans rendezéséről (1990-ben Tony Scott csinálta meg). Ráadásul az 1970-es években indult projekt főszerepére eredetileg kiválasztott Richard Pryor a hosszúra nyúlt filmjogcsere alatt elvesztette az érdeklődését – így szállt a szerep Forest Whitakerre, aki viszont Cannes-ban a legjobb színészi alakítás díját vehette át a filmért (Eastwoodnak Golden Globe-ot, a hangmérnököknek Oscart hozott a Bird).

Clint Eastwood Forest Whitakert rendezi a Bird-ben Forrás: GettyImages

A klasszikus narratívájú, 155 percben kibontott életrajzi film erejéhez kétségkívül sokat tett, hogy élete első főszerepében Whitaker szabályosan átvedlett Charlie Parkerré: a szerepre való felkészülés során aprócska lepusztult lakást bérelt, ahol bele tudta élni magát a magányos zseni bőrébe, teljesen elszigetelődött, és gyakorolt. Komolyan vette a szaxofonleckéket, hogy a légzése, fúvástechnikája hitelesnek látsszon, illetve hogy az ujjai nagyjából szinkronban legyenek Parker játékával (Eastwoodnak sikerült pár olyan hangfelvételt megszereznie, amit Parker özvegye, Chan Parker készített, a hangmérnökök erről elektronikusan „leemelték” a zenész szólóit, majd olyan muzsikusokkal készítettek „élő hangzású” felvételt hozzá, mint Ray Brown, Ron Carter, Red Rodney, Barry Harris és Jon Faddis).

Bird - Charlie Parker élete (Forest Whitaker) Forrás: Warner Bros.

A Bird – Charlie Parker élete 1939-től 1955-ig követi nyomon Parker életét: a felemelkedéstől a halálig vezető úton, amit a heroinfüggőség tragikusan röviddé tett. Parker 16 évesen súlyos autóbalesetet szenvedett, fájdalmai csillapítására kapott morfiumot, amire hamar rászokott, majd jött a heroin – nem egy ízben vitte zálogházba a hangszerét, csak hogy kábítószert tudjon vásárolni. Zenei zsenijét nem, de szervezetét teljesen lerombolta a kábítószer: amikor 1955. március 12-én, 34 évesen meghalt, a halottkém 50-60 évesnek becsülte. Ha Parker nem jutott droghoz, akkor irdatlan mennyiségű alkohollal pótolta: egy liter whiskey elfogyasztása után ment például 1946 júliusában stúdióba, ahol egyszerre szenvedett a drog hiányától és a részegségtől, dülöngélt a mikrofon előtt, olyannyira, hogy volt, hogy Ross Russelnek kellett megtartania játék közben. A híres-hírhedt felvételről – kiváltképp a Lover Man című standard e verziójáról – mondta például a bőgős legenda Charles Mingus, hogy ami ott hallható, hibákkal együtt is, az maga a jazz.

Merthogy Parker még révetegen is képes volt valami kivételesen egyedit létrehozni. Egyébként is, a rá jellemző, stílusteremtő, virtuóz improvizációkra, a melódiát a harmóniák kibontására váltó, a kromatikát és a disszonanciát beemelő, rendkívül szenvedélyes és zaklatott játékmód tette a bebopot és ezzel a jazzt művészetté: a szving még tánczene volt, a bebop már műalkotás. Csúcsra járatott szólói mögött komoly gyakorlati és elméleti tudás húzódott. Oda-vissza ismerte a zeneelméletet és a hangszerét, egy 1954-es –másik altolegendával, Paul Desmonddal közös – interjúban Parker azt mondta, 3-4 éven keresztül minden nap 15 órát gyakorolt.

Whitakernek tehát egy olyan ösztönös és tudatos zsenit kellett megformálnia, aki egész életében küzdött a kábítószerrel és annak „velejáróival” (letartóztatták, elvonókúrára ment, visszaszokott, öngyilkossággal próbálkozott etc.), és aki életmódjával még a rocksztárok ideje előtt a drogmámorral önsorsrontó művészek prototípusává vált – de akinek zenei világát, a jazzt épp a rock and roll előretörése szorította háttérbe.

Eastwood filmje természetesen csak állomásokat képes kiemelni az életútból, a drámai konfliktus érdekében a zene elé sokszor a szenvedélybetegséget helyezi, de így is kiválóan adja vissza a negyvenes-ötvenes évek egyszerre pezsgő és sötét atmoszféráját, miközben azt is megmutatja, hogy a művészsorsokban is van alternatíva (például a trombitás Dizzy Gillespie személyén keresztül, Samuel E. Wright remek alakításában), azaz, a tehetség nem feltétlenül kell párosuljon önpusztítással (az más kérdés, hogy a mintaszerű életet élő, tragédiáktól mentes muzsikusok sorsából szinte lehetetlen filmet csinálni, ezért szükségszerűen csak epizodisták lehetnek egy klasszikus felfogású történetben).

Forest Whitaker és Samuel E. Wright Forrás: Warner

A Bird – Charlie Parker élete jazztörténeti szempontból nosztalgikus időben készült el. A nyolcvanas végén épp lecsendesült a free és a fúziós irányzatok iránti lelkesedés, az útkeresés helyett a legtöbben visszatértek a tradicionálisabb jazzhez, az ötvenes évek muzsikája (bebop és cool) a műfajon belül ismét nagyobb figyelmet követelt. Mindeközben a műfaj klasszicizálódott is: 1987-ben fogadta el az Egyesült Államok szenátusa John Conyers Jr. törvényjavaslatát, amely szerint a jazzt nyilvánítsák az amerikai kultúra örökségének. Ebben az évben kapott filmzenei Oscar-díjat Herbie Hancock (a post-bop, a jazz-funk és az elektronikus zene úttörője) a Jazz Párizsban (1986) ötvenes éveket megidéző soundtrackjéért (benne egy Parker-kompozícióval: Now's The Time; ami nem mellékesen például David Fincher Hetedik c. thrillerében is felcsendül). Bertrand Tavernier filmjének főhősét, az alkoholizmusával viaskodó tenorszaxofonost a bebop másik óriása (szó szerint: 198 centiméter volt), Dexter Gordon alakította (Oscarra jelölték érte), aki nem sokkal később, 1990-ben halt meg. 1988. május 13-án viszont – épp a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál idején, ahol a Bird debütált – a Parkeréhez hasonlóan hányatott sorsú Chet Bakert találták holtan. A drogok miatt zuhant két emeletet amszterdami hotelszobájából – nem sokkal azelőtt, hogy Bruce Weber befejezte a róla szóló (Oscar-díjra jelölt, egyebek mellett a Cheryl című számmal Parker zenéjét is felelevenítő) dokumentumfilmjét (Let' Get Lost). 1988-ban így aztán két kiváló jazzfilmet is bemutattak a nemzetközi közönségnek, s mindkettő ugyanarról szól:

a jazz maga a mennyország, egyes jazzisták élete maga a pokol.