Magányos képíró a Tisza-parton

Gaál István a filmszakma minden területén kipróbálta magát – a 11 évvel ezelőtt meghalt, 85 évvel ezelőtt született alkotó írt forgatókönyvet, vágott, világított, fényképezett és rendezett, Kézdi-Kovács Zsolt kérésére még színészkedett is (Az a nap a miénk). De nem tartotta magát operatőrnek vagy forgatókönyvírónak, de még rendezőnek sem: önmagát a film témáját önmagán átszűrő képíróként definiálta. Dokumentaristaként indult, és dokumentumfilmesként fejezte be pályafutását. Korai kis- és nagyjátékfilmjei magukon hordozzák a dokumentaristákra jellemző igényt, hogy a valóságról a lehető legalaposabban számoljanak be, még akkor is, ha a Gaálra jellemző fikciós filmnyelv leginkább a képzőművészettel és a zenével rokonítható, irodalmi műnemek közül pedig a költészettel: azaz líraian objektív filmeken keresztül igyekezett generációjának kérdéseit feldolgozni. Később egyre „elvontabb” metaforákat alkotott, végül lehetőségeinek és érdeklődésének megfelelően készített zenei portrékat és szubjektív városfilmeket.

Gaál István negyedik játékfilmje, a Magasiskola (1970) a Sodrásban mellett a játékfilmrendezői pálya másik csúcsa. Ez volt Gaál első színes filmje, és élt is a színhasználat adta lehetőséggel: a Ragályi Elemér által fotografált alkotásban a filmidő előrehaladtával változik meg, "hidegül el" a színvilág, a tompa sárgából a fagyos kékbe, a szereplők öltözetének színe pedig lélektani jelentéssel is felruházható.

A Magasiskola szakított a korábbi Gaál-filmek szociografikus megalapozottságával, kilépve a realisztikus társadalomtörténeti nézőpontból inkább metaforikus és pszicholologizáló. A Mészöly Miklós szűkszavú kisregényéből készült, egy elzárt solymásztelepen (sajátos modellvilágban) játszódó film érzékeny parabola, ami a diktatúra természetét igyekszik megragadni. Gaál hetvenes években készült filmjeinek épp a metaforikus filmnyelv, és a lélektani érzékenység a sajátossága, közös vonása. A Holt vidék (1972) a magányossága miatt depressziós parasztasszony fokozatos lelki összeomlásán keresztül az elnéptelenedő, pusztuló magyar falvak tragédiáját ábrázolja.

A hetvenes években Gaál egyre inkább eltávolodott a nagyjátékfilmtől: már csupán két ilyet forgatott: 1977-ben a Legató-t és 1980-ban a Cserepek-et, amelyek némiképp visszatérnek a hagyományosabb epikai szerkezethez, de leginkább belső logikájuk és a Gaálra jellemző egyéni szerkesztési módszerek miatt emlékezetesek. Valamint forgatott egy mesteri operafilmet, az Orpheusz és Euridiké (1985) páratlan képorgia Gluck zenéjére.

Utolsó játékfilmjei is a nemzetközi kritika kitörő lelkesedésére találtak, mégis, Gaál (lehetőségeinek és érdeklődésének megfelelően) erőteljesen fordult olyan műfajok felé, ahol kiteljesíthette (mozifilmen egyre kevésbé „népszerű”) képköltészetét: tévéfilmeket, de leginkább dokumentumfilmeket készített.

Ezeket soha nem tekintette „alantasabb” műfajoknak, nem panaszkodott, hogy nem jut nagyjátékfilmhez: szakmai alázatának, páratlan kreativitásának és precizitásának köszönhetően újabb remekműveket alkotott.

Gaál istván Forrás: [origo]

A zene iránti mérhetetlen rajongásának (de szimbolikus értelemben voltaképp egész életművének) kiteljesedése például a Gyökerek (2000). A háromrészes, a tévé számára készült portréfilmben Gaál Bartók Béla zenéjén keresztül, személyes dokumentumok felhasználásával rajzolja fel Bartók életútját és jeleníti meg szellemiségét, mellőzve az utólagos, értékelő visszaemlékezéseket.

A néző olyan lírai, de objektív zenei portrét kap, ahol a lehetőségekhez mérten a portré alanya szól a nézőhöz – ezt az érzést nem csupán a „külső, értékelő szemlélet” elhagyása, de a Gaálra jellemző asszociatív játék is erősíti. A Bartók-film a Gaál-életmű utolsó 25 évének kiemelkedő csúcsa, drámai tisztaságú, szimbolikus és tárgyilagos, emocionálisan és intellektuálisan egyaránt megfogja nézőjét. A film elején és végén kenyeret dagasztanak – a teknő falához ütemes, zenei ritmikával csapják a tésztát asszonyi kezek. Az ősi, az élet ciklikusságát magában foglaló rítus nem csupán keretbe foglalja a Gyökerek-et, de metaforikus üzenet az utókornak, nem csupán Bartók zenéjére, de Gaál művészi hitvallására vonatkoztatva is:

a művészet, ahogy az élet is, csak akkor lehet előremutató, ha nem feledkezik meg legelemibb hagyományairól.