Keresés: végre egy jó krimi!

Vágólapra másolva!

Együtt lélegzik a nézőtér a filmmel. Ez a legfontosabb. Klasszikus krimidramaturgia: új nyom, új gyanúsított, új nyom, új gyanúsított. De úgy vannak csepegtetve az információk, hogy 1 óra 42 percen keresztül sikerül fenntartani az érdeklődést, hogy mi történt az eltűnt 16 éves lánnyal. Hogy digitális eszközök körül bonyolódik a történet, az már nem új találmány. Amiben kiváló ez a film, és amivel több, mint egy krimi, hogy folyton magunkra vagy másokra ismerünk: igen, így szoktuk/szokták használni az internetet.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

John Cho Aneesh Chaganty Keresés (film)Timur Bekmambetov Debra Messing

Az apa egyedül neveli 16 éves lányát, de az egy este nem jön haza. A rendőrség nyomozni kezd, eredmény nincsen. Az aggódó apa nem bírja tétlenül, feltöri a lánya internetes fiókjait és maga kezd el nyomozni, a film túlnyomó részében a laptop képernyőjét látjuk.

Az egy helyben nyomozás elég régi találmány.

Agatha Christie egyik Poirot-történetében a detektív fogadásból úgy old meg egy esetet, hogy nem mozdul ki az irodájából. Sőt Rex Stout megteremtette Nero Wolfe figuráját. Érthetetlen, hogy Magyarországon miért nem alakult ki kultusza, hiszen 33 regény és 39 novella szól a nyomozásairól, ezekből rengeteg tévés és mozis feldolgozás készült. Nero Wolfe egy undok zseni, 150 kiló, nehezen mozog, nem hagyja el a házát. Különben is ott van helyben mind a három dolog, ami őt érdekli a világon. A magánszakácsával újabb és újabb recepteket próbálnak ki, az üvegházban párját ritkító orchideagyűjteménye van, és jelentős könyvtára van jó minőségű szépirodalomból, sokszor könyvek inspirálják a rejtélyek megoldásában. Nero Wolfe kifejezetten utál nyomozni, viszont valahogyan pénzt kell szereznie kényelmes élete fenntartásához. Ezért aztán magas tiszteletdíjért a házából ki sem mozdulva igyekszik minél gyorsabban megoldani bonyolult bűnügyeket.

Az egy helyben való nyomozásnak van egy filmes remekműve is 1954-ből rendezői, forgatókönyvírói és operatőri Oscar-jelöléssel. A Hátsó ablak 1998-as remake-je felejthető, nehogy valaki tévedésből azt nézze meg

Alfred Hitchcock hátborzongatóan hatásos, minimalista mestermunkája

helyett. A James Stewart által alakított főszereplő terepen mozgó, bevállalós fotóriporter, aki ötödik hete van otthon begipszelt lábbal. Majd megőrül az unalomtól, naphosszat annak a háznak az ablakait nézi, amire rálát a lakásából, már személyes ismerőse az összes lakó. Egy helyben ülve kezd gyanakodni egy bűntényre és információkat gyűjt. Úgy van megkomponálva minden (lásd az Oscar-jelöléseket), hogy egy lendületből, pillanatnyi üresjárat nélkül szaladunk végig a történeten. Hitchcock méltó tanítványának bizonyulnak a Keresés alkotói a feszültség fenntartásában.

Ne feledkezzünk meg róla, hogy a digitális eszközök bevonása nemcsak jobban a mához köti, aktuálisabbá teszi a történetet, de rendkívül költséghatékony megoldás is. Ennek is megvannak a maga hagyományai (mármint a költséghatékonyságnak), kézikamerás horrort olcsó forgatni, viszont a mozijegy ugyanannyiba kerül rá. Az Ideglelés-nek (The Blair Witch Project) és a [REC] című spanyol horrornak is már több folytatása készült. Itt jön a képbe Timur Bekmambetov, aki orosz filmjeivel szerzett hírnevet (Éjszakai őrség, Nappali őrség), mára már hollywoodi rendező (Abraham Lincoln, a vámpírvadász, Ben-Hur remake) és producer lett (nemcsak a saját rendezésében készülő filmeké).

Timur Bekmambetov finanszírozta 2014-ben Levan Gabriadze filmjét. Az Ismerős törlése (Unfriended) tényleg csak laptopok képernyőjén játszódik, a szereplők Skype-on tartják egymással a kapcsolatot.

Állítólag a gyártási költség hatvanszorosát hozta be a film. Erre Timur Bekmambetov producer befektetett egy olyan szoftver fejlesztésébe, ami jól kiszolgálja a digitális eszközökön játszódó filmek „forgatását”. Kezdenek jönni kifelé az ilyen filmek. Készen van az Ismerős törlése folytatása (Unfriended: Dark Web), Timur Bekmambetov megrendezte a Profil-t. Majd kiderül, mennyi van ebben az irányvonalban, hányszor lehet Budán kutyavásár.

A Keresés-ben lévő történetanyag körülbelül annyi, mint egy igényesebb krimisorozat jobban sikerült részében lenni szokott. Két kezdő filmes, Aneesh Chaganty (ő a rendező is) és Sev Ohanian professzionális munkát végzett forgatókönyvíróként. Nagy újdonságra ne számítson senki, de van egy épkézláb történet, ami nem bicsaklik meg sehol.

Érezni, ahogy a teljes nézőtér visszafojtott lélegzettel figyel egy-egy fordulatnál,

és hallani, ahogy egyszerre vesz levegőt sok-sok ember. Nagy dolog ez, amikor odáig fajultak a dolgok, hogy folyamatos popcorn- és nachoropogtatás undorító zajában kénytelen az ember filmeket nézni.

A krimi, a rejtvényfejtés dramaturgiája valamiért megunhatatlan. Bele lehet vinni a nézőt abba, hogy maga is kombináljon, próbálkozzon. De a logikai konstrukció csak a csontváza egy kriminek, amitől igazi élménnyé válik, hogy pontos társadalomrajz társul hozzá. Agatha Christie 1920-tól 1975-ig írt krimiket, fokozatosan lett sikeres, nem mindjárt az elején. De egy idő után már bármit írt, megvették és többször annyira besokallt a szerinte tökegyforma regényeitől, hogy abba akarta hagyni. Hogy enyhítsen a monotonitáson, Poirot mellé kitalálta segítőnek nyolc regényben Ariadne Oliver krimiírónőt, akivel

folyton azon vitatkoznak, hogyan szoktak történni a dolgok egy krimiben és hogyan a valóságban – teszik mindezt egy krimiben, amiben nem úgy történnek a dolgok, ahogy a valóságban.

Aztán Agatha Christie kitalálta Miss Marple figuráját, akivel kapcsolatban az a csavar, hogy amatőr nyomozó, nem rendőri rutin szerint dolgozik. Ami egyedülállóvá teszi Agatha Christie-t, hogy a több mint öt évtized alatt megírt temérdek regénye mindig abban az évben játszódik, amikor megírta és tele van aktualitásokkal. Piszkálták is miatta, hogy Poirot és Miss Marple is elmúlt már száz éves. Erre Agatha Christie úgy vágott vissza, hogy legközelebb egy koravén iskolásfiút talál ki nyomozónak, akkor majd nem kell életben tartania még 110 évesen is.

Agatha Christie életműve bizonyos szempontból egyedülálló irodalmi teljesítmény: senki más ilyen terjedelemben nem foglalkozott a huszadik századi angol társadalommal és annak változásaival.

Persze keressük, hogy ki a gyilkos, oldjuk megfele a rejtvényt, de közben részletesen ki van dolgozva, hogy milyen típusú emberek a szereplők, hogyan élnek, milyen szokásaik vannak, mi foglalkoztatja őket. Egyik „komoly” író sem alkotott meg ilyen hatalmas tablót Nagy-Britannia hétköznapjairól, mint Agatha Christie. Grigorij Cshartisvili irodalomtörténész teljesen tudatosan megtervezte Agatha Christie-t követő projektjét. Borisz Akunyin néven írt tizenhat könyvet Eraszt Fandorin nyomozásairól, az elsőben húsz éves és az utolsóban hal meg 1922-ben, 66 évesen. Negyvenhat év orosz történelmét, társadalmi és kulturális változásait ismerhetjük meg. Rengeteg valós információt tartalmazó könyvekről van szó, legalább annyira ismeretterjesztés is ez, mint krimi.

A Keresés hatásosságának is ez lehet a kulcsa amellett, hogy mint krimi izgalmas: pontos látlelet arról, hogyan használjuk az internetet, milyen szerepe van az életünkben. A most futó krimisorozatokban általában a nyomozó csapat tagja egy számítógépes zseni, aki a történetmesélés meggyorsítása érdekében három kattintással megtalál olyan információkat, amiket nem lehet megtalálni a neten. Ilyen idegesítő, blőd dolgok nincsenek a Keresés-ben, ami elkerüli a másik végletet is, hogy van a 16 éves „digitális bennszülött” és az apja, aki ezt az egészet nem érti.

Az apa egy teljesen normális ember, aki a hétköznapokban használja az internetet. Persze másképp, mint a lánya, de az alapvető dolgokkal tisztában van.

Teljesen reális, ahogy sikerül bejelentkeznie a lánya nevében. Az anya nem rég meghalt rákban, apa és lánya próbálnak összekapaszkodni, mert csak ők maradtak egymásnak. Amikor a lány eltűnik, az első sokk amiatt éri az apát, hogy szembesülnie kell vele, hiába érezte úgy, hogy jó szülő, valójában fogalma sincsen, mivel tölti a lánya a napjait, mi fontos a számára.

A lány netes tevékenységét átnézve az apa (és persze vele a néző is) azt várja, hogy valami nagyon sötét titoknak fog a nyomára bukkanni. De csak azt látja, hogy a lány csetelget, posztolgat, mert tizenévesek között ez a szokás, de közben végtelenül magányos. Persze aztán a neten ráakad az apa a rejtély megoldására is. A Keresés nem okoskodik, nem fontoskodik, ez csak egy feszes tempójú krimi,

de közben szembesít vele, hogy kismillió platformon áramlik brutális mennyiségű, tulajdonképpen érdektelen információ, és ebben a kommunikációs zajban már meg sem halljuk egymást.

Egy csomó ablak egyszerre nyitva van, ömlenek be az üzenetek, és már nem bírja a felhasználó szusszal az információk feldolgozását. Már csak az illúziójában élünk a kommunikációnak. Az internet nagy áldás az emberiségnek, de csak ha ésszel használja, és pillanatnyilag aggasztó jelek arra utalnak, hogy a használói nem tájékozottabbak lesznek az internettől, hanem elhülyülnek. Ha a világ magát kulturáltabbnak gondoló fele arcán bárgyú mosollyal sodródik át a Gutenberg-galaxisból a Zuckerberg-galaxisba, akkor tényleg eljön a nyugat alkonya.

Ahogy az átlagember Miss Marple folyton rámutat hétköznapi jelenségekre, a Keresés ugyanígy örvendezteti meg a nézőjét sok aprósággal. Amikor az apa még azt gondolja, hogy a lánya szó nélkül lelépett a haverokkal bulizni, ír neki egy dörgedelmes üzenetet. Aztán a végén a felkiáltójelet pontra módosítja. Aztán kitörli az egészet, nem küldi el. A lány keresztneve Margot. Az apa rá akar keresni, a Google megpróbál jósolni, felkínálja Margot Robbie nevét, hiszen ő most a legismertebb Margot a világon. Bejutva a Facebook-fiókjába, az apa először a számra pillant, hogy hány ismerőse van Margot-nak.

Tele a film ilyen finom megoldásokkal. Nagy erőssége a forgatókönyvnek az aprómunka.

Régebben úgy szoktak bírálni egy filmet, hogy nem húsvér figurák vannak benne, hanem csak kétdimenziós szereplők. Lassan elérünk az egydimenziós alakok korszakába. Megnyugtató tapasztalni, mennyire díjazza a közönség ezt az ódivatú írói módszert, hogy valaki megfigyeli maga körül a valóságot, és amit tapasztal, azt beledolgozza a művébe.

Az apa tényleg elég jól használja az internetet a nyomozáshoz, sűrűn nyitódnak-csukódnak az ablakok, de azért üdítően hat, amikor mégiscsak kilépünk a laptop képernyőjének a világából. Az Ismerős törlése végig megtartotta ezt a formát, de hát még a dogmafilmek kiáltványával is úgy van, hogy elég hangzatos, de alig készült igazi, telivér dogmafilm. A történet elmesélése mint alapvető cél szétfeszíti az elvi alapon meghatározott formai kereteket. Közvetlenül így sem látunk jelenetet, csak

biztonsági kamerák képét, telefonnal rögzített videót, illetve tévéhíradóból részleteket.

Mivel a digitális eszközök az igazi szereplők, a színészi játék némileg háttérbe szorul. John Cho rutinos sorozatszínész, hihetően aggódik mint apa. A nyomozást vezető rendőrnő szerepében Debra Messing erős jelenlétet hoz, a Will és Grace 223 része és más munkái miatt komikának van elkönyvelve, de most bizonyítja, hogy ott is van keresnivalója, ahol nyoma sincsen a humornak.