Napszállta: Kalaposlány a történelem mozgószínpadán

Jakab Juli a Napszálltá-ban.

Ha egy rendező első nagyjátékfilmjével páratlan sikereket ér el, két dolog történhet vele: alkotása – remekműként felcímkézve – gyorsan kanonizálódik, és ezzel párhuzamosan, óhatatlanul, megnőnek a következő filmjével szemben támasztott elvárások. Mintha csak a művészet valamiféle sport lenne, mindenki arra kíváncsi, lesz-e újabb rekord. Nemes Jeles László 2015-ben a Saul fiá-val magasra tette maga számára a lécet, magyar film még soha azelőtt nem gyűjtött be ennyi rangos elismerést, mintegy 60 díj (és legalább ennyi jelölés), Cannes, Golden Globe, BAFTA, Oscar... A Napszállta ebből a szempontból eleget is tett az efféle – egyéni ízlés dolga, mennyire reális – elvárásoknak, velencei premierje máris siker. Ennél persze sokkal fontosabb, hogy a Napszálltá-val a rendező azt is bizonyította, hogy első nagyjátékfilmjének formanyelvi bravúrját és történelemszemléletét képes továbbvinni: újabb látványos, kíméletlen, szikár történetű, de szerteágazó képeslapfilmet forgatott. De nem a Saul fia 2-őt.

A Napszállta, a Saul fiá-hoz hasonlóan, a szó legnemesebb értelmében véve: képzőművészeti történelmi film. Képeslapfilm, mozgóképpé továbbgondolt, teljes kiterjedésében bejárható, művészi igénnyel megkomponált fotográfia, amelyben az apró részletek sötét titkokat rejtenek, de amely sötét titkok valójában nem megismerhetőek, ám közelebbi vizsgálatuk elmélyíti azt a lelkiállapotot, amelyet a képzelt fotográfus a megfelelő pillanatban ügyesen megragadott, hangulatában is dokumentálva nemcsak egy jelenséget, de korának szellemét. A Saul fia esetében – ha lehet így fogalmazni – könnyebb dolga volt Nemes Jeles Lászlónak. Ott egy nagyon is konkrét jelenetet bontott ki (a koncentrációs tábor poklába kalauzolta el nézőjét), és egy apró kétely alibijét használta fel arra, hogy kíméletlen erővel ábrázolja az elmondhatatlan borzalmat, illetve hogy – nem annyira nagy ívű történetben, mint inkább mozgalmas cselekmény, főhősre fókuszált, mégis részletgazdag képsorain – mutassa meg, hogyan képes az egyén ember maradni embertelen körülmények között, körömszakadtáig ragaszkodva a létezés szépségéhez. A nehézséget épp az adta, hogy a haláltáborokról megannyi film szólt már, Nemes Jeles bravúrja az volt tehát, hogy sikerrel tudott autentikus, művészi következetességről tanúskodó alkotást létrehozni, úgy megmutatni azt, amit már ezerszer megmutattak, ahogy nem mutatta még senki.

A Napszálltá-val a rendező emelte a tétet. A kisfilmjeiben (Türelem, The Counterpart, Az úr elköszön) részben kikísérletezett és a Saul fiá-ban tökélyre fejlesztett formanyelvet vitte tovább, sőt, érvényesíteni igyekezett a most már egyértelműen kitapintható történelemszemléletét is. Csakhogy ami működött azokban, nem törvényszerűen működőképes az 1913-as Budapesten játszódó Napszálltá-ban, ahol monumentálisabb a kulissza, több az apró titok és kétely, több a cselekmény és több az alibitörténet. És éppen ezek okán is szélesebb az értelmezés dimenziója.

Ha tehát működőképes Nemes második nagyjátékfilmje (márpedig az), akkor leginkább azért, mert a rendező nem az egyetemes történet logikája mentén tesz (alkotói szándék szerint érvényes) megállapításokat, hanem korszellemet idéz, nyugtalanító és csontig hatoló atmoszférát teremtve inkább kérdéseket tesz fel és sugalmaz válaszokat.

Jakab Juli a Napszálltá-ban. Forrás: Filmalap

A történet vaskosabb a Saul fiá-énál, de ezúttal is szikár: 1913-ban Budapestre érkezik az árvaként nevelkedett Leiter Írisz (Jakab Juli), hogy tragikus körülmények között meghalt szülei egykori kalapszalonjában dolgozzon. A divatos üzlet új tulajdonosa (Vlad Ivanov) elküldi, de a lány nem enged, főleg miután megtudja, hogy van egy bátyja, akinek a nevétől sokan rettegnek. Leiter Írisz pedig lázasan keresi a fivérét, majd menekül előle, majd ismét keresi, ha másban nem, hát önmagában, és e szecessziós odüsszeia közben újabb és újabb rejtélyek sejlenek fel, amíg be nem következik a tragikus történelmi végkifejlet, az első világháború. Nemes Jeles fellibbenti a fátylat a Monarchia béke- és fejlődéskorszakának nosztalgiájáról, egyszerre megmutatva az arisztokrácia és a felsőpolgárság egyezményes dekadenciáját, illetve a sötét anarchia tomboló haragját, miközben a nők kiszolgáltatottságát hangsúlyozza, legyen szó a mindenhonnan elzavart, de makacs kitartással visszatérő főszereplőnőről, a többi kalaposlány apró ecsetvonásokkal felfestett sorsközösségéről vagy a szadizmusban megtestesülő férfiuralom alatt sínylődő arisztokrata özvegyasszonyról.

A történelmet (és ezzel összefüggésben, bizonyos korokban, a nők sorsát) a férfiak alakítják, ebből indul ki a Napszállta.

Az erősebb által teremtett körülményeknek és maguknak az erősebbeknek kiszolgáltatott, kiszolgáltatottságával megbékélni képtelen főhős alakja is köti tehát a Napszálltá-t a Saul fiá-hoz, de ahogy írtuk, összekapcsolja a két filmet a formanyelv is. A Saul fiá-hoz hasonlóan ezúttal is a főszereplőre tapad a kamera (bár ezúttal olykor eltávolodik, de ezek sem feltétlenül külső nézőpontok, csupán perspektívatágulás). A fiatal lány nem csak főhős, de a néző kalauza is, akivel együtt keresi a helyét az alkotók világlátásához igazodva kitárulkozó történelemben – a Leiter Írisz ennek megfelelően beszédes név, e név viselőjét követi kitartóan a kamera, ő a vezető: a kalauz optikáján keresztül szemléljük a világot (a szimbólumokkal és metaforákkal megtűzdelt film egyik, az ismét doktort alakító Zsótér Sándor által kiejtett, „impresszionista" kulcsmondata is erre vonatkozik: a történéseket lelkivilágunknak megfelelően értelmezzük és alakítjuk szubjektív-logikus történetté).

A színészi játékot ezúttal is "felülírja" az enigmatikus szereplőkhöz méltó erős színészi jelenlét, a finom arcjáték és testbeszéd, a gyakran csak titkos-suttogva kimondott dialógusok. Ahogy Erdély Mátyás kamerajátéka ismét bravúros, sőt, talán a korábbiaknál is érettebb – 35 mm-en biztos kézzel előadott virtuozitása elengedhetetlen alkotórésze a nyomasztó atmoszféravarázslatnak (és ugyanez áll Melis László disszonanciában is gyönyörű muzsikájára, és a teljes hangkulisszára is).

Jakab Juli a Napszálltában Forrás: Filmalap

A néző teljes figyelmét követelő Napszállta kapcsán nem csupán a Saul fiá-val lehet párhuzamot vonni, de rokonítható Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmjével, vagy épp Tarr Béla és Jeles András (a rendező apja), esetleg Gaál István vagy Antonioni (ha már korábban körbejárt fotót és titkokat emlegettünk) művészetével is – miközben a zárójelenet Kubrick első világháborús drámáját, A dicsőség ösvényei-t idézi. Mindez jottányit sem von le Nemes Jeles László zsenijéből, csak annak bizonyítéka, hogy saját, autentikus filmnyelvének kidolgozásához megtanulta és elsajátította az elődök szókincsét is, amit felhasznál és újraértelmez.

A Napszállta nem könnyen befogadható, de végig feszültségben izzó film,

és aprólékossága, valamint széles értelmezési lehetőségei okán nem is egyszeri megtekintésre hivatott. Nemes Jeles László az első játékfilmjével elért világsiker után a művészi szabadságot választva sikerrel vette az akadályt: nem áldozta fel a közérthetőség oltárán ambícióit, de nem is csapott át felesleges, hivalkodó művészkedésbe.