Rejtély, hogy ezt a filmet a magyarországi forgalmazója miért thrillerként promotálja, pláne misztikus thrillerként, amikor nyilvánvaló, hogy paródiáról van szó, ez egy fekete komédia elejétől végig. Mi az a PR-szöveg, hogy Paul Feig itt új oldaláról mutatkozik meg? Erről szó sincsen. Paul Feig ugyanaz a hervasztóan középszerű vígjáték-rendező maradt, aki eddig is volt, és akinek igen nagy gondot okoz, hogy tempót tudjon adni a filmjeinek.
Pedig egy komédia megfelelően pergő ritmus nélkül nem tud elég hatásos lenni.
Paul Feig rendezői ténykedésének állandó színésze Melissa McCarthy. Vele kapcsolatban meg az a rejtély, mit esznek rajta a mozinézők. Azt, hogy nagyon kövér? Sok kövér színész volt-van-lesz népszerű, de ehhez a háj kevés, színészet is kell hozzá. Melissa McCarthy-nak igen csekély érzéke van a színészethez, a magyarországi forgalmazásban mázlija van, mert megtalálták a kiváló Börcsök Enikőt hozzá szinkronhangnak. Egyszer érdemes lenne összeszedni azt a nem rövid listát, hogy kiknek a gyakori szinkronhangja nagyságrenddel jobb, érzékenyebb, technikásabb színész és egyszerűen észrevétlenül megemeli az alakítás minőségét.
Paul Feig tipikusan az a fajta színész, akit annyit rendeztek már, hogy elhitte magáról, ezalatt ő is megtanult rendezni. Színészként és rendezőként is a sitcom sorozat az ő igazi terepe, ott nincsen olyan magasan a léc. A sorozatok egy-egy része mérsékeltebb iramban bonyolódik, nincsenek akkora elvárások a kompozícióval kapcsolatban. A sitcomos színészek is túlzóbb gesztusokkal, elnagyoltabb figurákkal dolgoznak. Bár egyre záródik az olló: a mozifilmek minősége romlik, a sorozatbiznisz meg fellendülőben van, szerencsére az egészséges versenyben egyre kidolgozottabb, igényesebb sorozatok születnek. Míg régebben a sorozatiparból igyekezett mindenki a mozifilmek világába tovább lépni, most már nagyvásznon bizonyított színészek és rendezők adják a szaktudásukat sorozatokhoz. Paul Feig több sorozatban is bevált mint rendező (A hivatal, Jackie nővér, Az ítélet: család és még lehetne sorolni), aztán kitalálta magának, hogy női vígjátékokat fog rendezni: Koszorúslányok, Női szervek, A kém, a Szellemirtók női remake-je.
Az alpáribb humor korábban a férfiak hatáskörébe tartozott, nem olyan régen terjedt el a találmány, hogy nők is lehetnek tahók egy filmben.
Megvan erre a fogadóképes közönség, és amíg igény lesz, azt az igényt ki is fogják szolgálni. Paul Feig az Egy kis szívesség-nél annyiban került új helyzetbe, hogy ilyen erős irodalmi anyagon még nem dolgozott. Nem is boldogult vele. Ez a történet megérdemelte volna, hogy a filmipar egy magasabb kasztjához tartozó szakemberek dolgozzanak vele. Legalább Melissa McCarthy nem került bele, ennek örülhetünk.
A marketinges verzió szerint Chuck Palahniuk egy kamionszerelő műhelyben dolgozott, amikor megírta első regényét, a Harcosok klubjá-t. A valóság kicsit bonyolultabb, dolgozott ő újságíróként is és túl volt már néhány irodalmi kudarcon. Pontosan az emiatt érzett dühöt tette bele a Harcosok klubjá-ba. Nagy szerencséje volt, hogy elsőligás producerek vágtak bele a projektbe, ami együtt járt azzal, hogy David Fincher a rendező, Edward Norton, Brad Pitt és Helena Bonham-Carter a főszereplők. Így született meg egy klasszikussá vált film.
A kamionszerelő Chuck Palahniuk sztorijához hasonlóan szívhez szóló történet, hogy egy chicagói óvónő első regénye az Egy kis szívesség.
Darcey Bellnek Chuck Palahniukhoz hasonlóan sikerült érzékeltetnie a látszólag rendben lévő karrierek és családi életek mögött tátongó ürességet. Mintha szakadék fölé hajolnánk. Persze ez nem azt jelenti, hogy az élet úgy ahogy van értelmetlen, csak mindenkinek munkát kell fektetni bele, meg kell vívnia a maga harcát, hogy ne legyen tartalmatlan az élete. A Szex és New York című sorozatban Samantha ugyanaz a mindenen átgázoló, szexmániás PR-szakember, mint Emily. Samantha jól érzi magát a bőrében. Emily pedig nem: első dolga, ha hazaér, hogy keverjen magának egy gin-martini koktélt. Sajátos receptje van, nem kell hozzá martini.
Darcey Bell nem fogott hozzá teljesen naivan ahhoz, hogy óvónőből bestsellerszerző legyen. A könyveket olvasók nagy többsége nő, szívesen fogadják, ha női írók erős nőkről írnak. Emily eleve erős, Stephanie azzá válik. Darcey Bell körülnézett, hogy mi divatos mostanság. Gillian Flynn első könyve sikeres regény lett, megfilmesítették: Holtodiglan. Paula Hawkins első könyve sikeres regény lett, megfilmesítették: A lány a vonaton.
Darcey Bell azt találta ki, hogy úgy használja ki a divatot, hogy paródiát ír. Nagyon jónak bizonyult a fekete humorban.
Biztos meglepődtek az óvodások szülei, hogy az óvónéninek milyen gondolatok jártak a fejében, miközben a gyerekeikkel játszott. Az Egy kis szívesség sikerkönyv lett. A megfilmesítés jogát még a regény megjelenése előtt megvették Paul Feig és üzlettársai. Ebből is látszik, hogy a film mennyire uralja a szórakoztatóipart. A regények szerzői is eleve filmben gondolkodnak. Egy-egy író ügynöke még a könyv megjelenése előtt piacra dobja a megfilmesítés jogát. Bizonyára örültek, hogy van vevő, és végül is a mainstreamből, hiszen Paul Feig filmjeinek megvan a maga közönsége. Nem vártak arra, hogy hátha érdeklődik olyan befektetői kör, hogy mondjuk David Fincher vagy a Coen-testvérpár, esetleg a fekete humor más mesterei közül valaki legyen a rendező és ebből következően erősebb legyen a szereposztás is.
Bár a színészekkel nincsen különösebb probléma. Blake Lively meggyőzően hozza az alfanőstényt és az összeomlásokat is. Anna Kendrick kicsit görcsösen és sitcomban szokásosan eltúlozva játssza a mintaanyukát, de jól jeleníti meg, ahogy Stephanie egyre bátrabb lesz, hatalmába keríti a szenvedély, elkezdi élvezni a veszélyt nyomozás közben. Ott kezdődnek a bajok, hogy Paul Feig vígjátéknak indítja el a filmet, aztán meg mintha komolyan veendő thillerbe akarná átfordítani.
De ahogy bizarrabbnál bizarrabb, őrültebbnél őrültebb fordulatok következnek egymás után, azt nem lehet komolyan venni.
Ez nem a Holtodiglan és nem A lány a vonaton. Ez paródia. A záró narrációban megtudjuk, hogy kivel mi történt később. Emily férje, aki író, megírja a történetet, könyve közönségsiker lesz, de a kritikusok a szemére vetik, hogy túl sok benne a valószínűtlen fordulat.
A másik baj Paul Feig munkájával, hogy leteszi valahova a kamerát, hogy viszonylag jól nézzen ki a kép, és lebonyolítja a jelenetet, pedig zaklatottabb kamerahasználattal sokkal hatásosabb lenne a film. A rendező a leforgatott jeleneteket szépen egymás után rakja, egyáltalán nem komponál. Ahogy a történet egyre őrültebb lesz, úgy kellene egyre vadabb tempót felvennie a filmnek, ehelyett még le is ül itt-ott. Sok összetákolt, gyenge forgatókönyvvel kell küszködnie különböző rendezőknek.
Ebben az esetben jó a történet minden szempontból, bestseller is lett a könyvből. Egy egyéni stílusú, biztosabb kezű rendező ebből az alapanyagból, ha nem is egy Harcosok klubjá-t, de emlékezetes filmet tudott volna kihozni.
A film elején sokkal könyörtelenebbül lehetne megmutatni, hogy milyen üresség van a látszólag sikeres vagy erkölcsös életek mögött. Van némi játék az időrenddel, de ezt is radikálisabban kellene csinálni. Így inkább csak trendiskedésnek tűnik (pedig már igen régen volt, amikor ez újdonságnak számított), valódi funkciója nincs. A két nő összecsapásának, életre-halálra való harcának pedig humorosabbnak és keményebbnek is kellene lennie. Mert ugye senki nem olyan naiv, hogy az egyik főszereplője a filmnek viszonylag hamar eltűnik, és aztán soha többet nem kerül elő?