A kommunista filmcenzorok leggyűlöltebb filmje

Negyven évvel ezelőtt mutatták be az egyik legszebb, egyúttal legnyomasztóbb háborús filmet. Michael Cimino második rendezése, A szarvasvadász egy évvel később tarolt az Oscar-gálán: öt díj, köztük a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb mellékszereplő elismerése. A díjátadón azonban kisebb botrány is volt. Jane Fonda, a legfontosabb kategóriákban szintén jelölt, három Oscarral jutalmazott másik poszt-Vietnám-film, a hagyományosan hollywoodi, didaktikus-baloldali Hazatérés főszereplőnője, amikor átvette a legjobb színésznőnek járó szobrot Hal Ashby filmjében nyújtott alakításáért, kritikusan beszélt Cimino filmjéről. Lerasszistázta. A korábban épp a vietnámi háború elleni tiltakozási akcióiért a „Hanoi Jane" gúnynevet megkapó (kommunista) színésznő feltehetően a korábbi szovjet tiltakozás miatt cirkuszolt. Ugyanis, még az áprilisi Oscar-ceremónia előtt pár héttel A szarvasvadász-t (versenyen kívül) levetítették a Berlini Filmfesztiválon is, ezt pedig a szovjet delegáció kifejezetten nehezményezte, mert szerintük a film „Vietnám hős népét" egyoldalúan rossz színben, szadista gyilkosokként tüntette fel. Tiltakozásképp nem csupán versenyfilmjeiket vonták vissza a Berlináléról, de zsűritagostul- újságíróstul-mindenestül fogták magukat, és hazamentek (Románia kivételével a fesztiválra meghívott összes szocialista ország delegációja így tett). Hazug és álságos politikai hisztéria volt. Mindenesetre, ettől a pillanattól kezdve ez a nagy, humanista alkotás, A szarvasvadász a kommunista országok cenzorai legjobban gyűlölt filmjévé vált.

A szarvasvadász ellentmondásos film. De főleg összetett. Leginkább azért, mert nem háborúpárti, de nem is háborúellenes. Nem mond direkt ítéletet a vietnámi konfliktusról, még akkor sem, ha a cselekmény szempontjából nagyon is indokoltan néhány észak-vietnámi (kommunista) katonát szadistának ábrázol, vagy ha a film végén elénekelt God Bless America (az előzmények ismeretében) tele van szomorú iróniával. A szarvasvadász a férfias rítusok és a trauma filmje, a barátságról, a kötelékekről szól, no meg arról, hogy a háború végleg megváltoztatja a katonáit, hogy akármi történjen is a résztvevőkkel, a csatában csak veszíteni lehet: végtagot, életet, barátot, józan észt (innen nézve egyébként a vietkong gyilkos szadizmusa is felfogható a harcmező személyiségtorzító tüneteként).

A szarvasvadász Forrás: AFP

Ellentmondásos film, mert felismerései bármely háborús konfliktusra helytállóak lehetnek, miközben a filmnek tulajdonított „korszakalkotó” újdonság csak a Vietnám-mozgóképek esetében állja meg a helyét: korábban még egyetlen amerikai film sem hozta ennyire valóságos közelségbe a dél-ázsiai összecsapások poklát.

De a háborús traumáról már korábban is igazi remekművek születtek: a XX. század első világégéséről például 1930-ban rögvest kettő is, és mindkettőt érdemes összevetni Cimino filmjével, ugyanis mindkettő a (történelmi) vesztesek szempontjából (de minden résztvevőre vonatkozó igazságokkal) ábrázolja az első világháborút, ahogy az amerikaiak szempontjából a vietnámi beavatkozás sem volt nyertes kaland.

A német Georg Wilhelm Pabst A nyugati front 1918-ban a hangosfilm történetében először rendezett monumentális csatajeleneteket, egyes beállításait, dokumentarista aprólékossággal kidolgozott, gránátfüstös lövészárok-jeleneteit a mai napig másolják; minden túlzás nélkül: Pabst volt az első, aki zsigerig ható erővel festette gyöngyvászonra a modern hadviselés borzalmát. Vége?! - kérdezi az utolsó felirat Pabst opusában, a válasz a látottak alapján pedig pesszimistán egyértelmű: amíg ember az ember, addig bizony háborúzni fog, egyre kegyetlenebbül és egyre értelmetlenebb célokért.

A nyugati front 1918 Forrás: AFP

A másik „német” film: amerikai. A Nyugaton a helyzet változatlan Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent, azonos című regényéből készült. A frissen hatalomra jutó nácik betiltották, az amerikai filmakadémia a legjobb film Oscarjával díjazta, Lewis Milestone rendezői zsenijét szintén aranyszoborral jutalmazták. A Nyugaton a helyzetváltozatlan az első alapos jelentés volt a modern háborúk okozta poszttraumás szindrómáról, a kiábrándulásról és a túlbuzgó patriotizmus öngyilkos szellemiségéről. Főhőse, Paul Baumer hazája dicsőségére jelentkezik a háborúba, a front borzalmát megélve kiábrándul és kiüresedik, szabadsága alatt otthon nem nyer békét, képtelen lenne beilleszkedni, már a csatamező a hazája, ott vesztette el ifjúkori személyiségét, oda tér vissza, hogy önmaga lehessen, és ott is hal meg.

Nyugaton a helyzet változatlan Forrás: AFP

Milestone és Pabst brutális képei köszönnek vissza minden frontmoziban, és Remarque szelleme lebeg A szarvasvadász felett is, nem csupán a Nyugaton a helyzet változatlan, hanem a háború utáni beilleszkedés nehézségét (lehetetlenségét) vizsgáló, évekkel a világégés után játszódó Három bajtárs is (ugyanezt a témát kissé optimistábban bontotta ki William Wyler 1946-os szívszorító filmjében, az Életünk legszebb évei-ben, csak hogy bővítsük az előzmények körét, s cáfoljuk a Ciminót támadókat, akik remekművét leginkább John Wayne propagandamozijához, A zöldsapkások-hoz mérték).

Cimino monumentális filmeposza is három barát történetén keresztül mesél a háború lélekölő természetéről.

Mindez három nagy fejezetben kibontva, esküvőtől temetésig, s csak a középső, voltaképp legrövidebb rész kalauzolja el a nézőt Vietnámba (a jeleneteket Thaiföldön vették fel, az emlékezetes bambuszkalickát a Kwai-folyón építették fel). Az első rész szociológiai alapossággal mutatja be egy festői hegyek által körbeölelt szürke, pennsylvaniai acélváros baráti társaságát. Amerikai orosz-ukrán emigránsok leszármazottait, akiket köt őseik szokásrendszere, és buzog bennük az új hazájuk iránti elkötelezettség, hárman önként jelentkeztek a vietnámi háborúba. A bevonulás előtti estén egyszerre tartják meg Steven (John Savage) menyegzőjét és a hadba vonulók búcsúztatóját, majd elmennek vadászni. Egyetlen lövés, ez Michael (Robert De Niro) filozófiája, és ugyanez a mondat egészen más jelentéssel bír, amikor a film végéhez közeledve a háború szörnyűségétől megtébolyodott Nick (Christopher Walken Oscar-díjas alakításában) a saját halántékához emeli a fegyvert.

A szarvasvadász (John Cazale és Robert De Niro) Forrás: AFP

Lassú tempóban hömpölyög a film első órája, izgalmassá a színészi játék, a mikrokörnyezet minden részletre kiterjedő bemutatása, a zseniális magyar operatőr, Zsigmond Vilmos felejthetetlen képei és finom kameramozgása teszi. No meg a folyamatosan megbúvó feszültség, ami a lagziban (a közelgő frontszolgálatra vonatkozóan) direkt módon csúcsosodik ki. A kocsmába betéved egy katona, akit Michael arról faggat, milyen az élet „odaát”. „Kapd be” – válaszolja a fásult zöldsapkás, akit Michael legszívesebben darabokra szedne, éppolyan csalódott indulattól vezérelve, ahogy Remarque regényében Paul Baumer, amikor egykori iskolájában nem arról mesél a harcias hazafiasságtól csillogó szemű kamaszoknak, hogy a fronton szolgálni a legnagyobb dicsőség és a legszebb dolog, ami ember fiával megeshet.

A szarvasvadász három önkéntese hasonló utat jár be, mint Paul Baumer, mindegyikük elveszíti korábbi személyiségét, aki túléli a poklot, az is meghal Vietnámban.

Cimino zseniálisan érzékelteti a front borzalmát, az egész háború olyan gyorsan szakítja ketté a korábbi „idillt”, akár egy baleset. A kimért tempójú első óra végén törzshelyük tulaja (George Dzundza) ül a zongoránál, Chopin-noktürnnel búcsúztatja barátait, aztán éles váltás, Michael Vietnámban tér magához, holttestek között, felocsúdva lángszóróval végez egy vietkonggal, aki agyonlőtt egy dél-vietnámi anyát és gyerekét.

De az igazi pokol bemutatásához Ciminónak elég volt egyetlen fegyver.

A hatlövetű revolver forgótárában egyetlen golyó, a fegyver csövét a „játékos” a halántékához emeli, és meghúzza a ravaszt. A túlélés esélye 1 a 6-hoz. A harcmezőn több a fegyver és több a lőszer is, akkor vajon mekkora az esély az életben maradásra?! Semennyi. A háborút nem a valószínűségszámítás rideg képletei szerint játsszák, a katona mindenképp rajtaveszt: ha nem hal meg, akkor sem marad ugyanaz, aki volt. Az egyes ember számára a háború az abszolút kiszolgáltatottság legborzalmasabb helyzete. Cimino pazar, az eseményeket szervező szimbólumát sokat támadták, mondván, nem felel meg a történelmi tényeknek, a vietnámi hadifogolytáborokban nem kényszerítettek egyetlen amerikai katonát sem ilyesfajta öngyilkos játékra.

A szarvasvadász (Robert De Niro) Forrás: AFP

Meglehet, csakhogy Cimino nem dokumentumfilmet, hanem filmkölteményt forgatott a háborús traumáról, ahol az efféle „tévedések” éppoly annyira elfogadhatóak, mint ahogy az is, hogy az ellenséget egyértelműen ellenségként ábrázolják (és ez oda-vissza igaz), mert a trauma szempontjából teljesen mellékes, hogy egyébként vannak emberséges ellenfelek is, vagy hogy milyen célok vezérelték a katonákat hadba küldő hatalmasokat.

Cikkünk a következő oldalon folytatódik!