A film egy tehetős mexikói család életét mutatja be a 70-es évek elején, elsősorban a cselédjük, Cleo (Yalitza Aparicio) szemén keresztül. A történet pedig tényleg ennyi és hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsőre felkeltette a figyelmem.
Persze jöttek a dicsőítő kritikák, hangzatos vélemények, de nem hangzott túl érdekesnek a történet, még akkor sem, ha Cuarón a jelenkor egyik legtehetségesebb rendezője. A kész művet látva ez nagyjából beigazolódott, ugyanis a Roma tényleg csak egy családról szól. Egy realista, emberi dráma, annak minden előnyével és hátrányával. Ez utóbbival egyértelműen a film hosszára utalok, a 135 perc indokolatlannak tűnik és valóban lehetett volna kurtítani a cselekményen. Olykor vontatottá válik, holott semmi probléma nincs a lassú folyású drámákkal, illetve a háttérben mindig történik valami, de még így is lehetett volna vágni rajta.
A fekete-fehér képi világ autentikusabbá, líraibbá teszi a látnivalót, a Cuaróntól megszokott hosszú snittek és gyönyörű beállítások pedig önmagukban, szavak nélkül is képesek mesélni. De mi is történik Cleoval és munkáltatóival, bő két órán keresztül? Kis túlzással, teljesen átlagos dolgok. Előkerülnek a családi problémák, az apa máshol keresi a boldogságot, a cselédlány a munka mellett a magánéletben is problémákba ütközik, a szürke hétköznapokat tüntetések zaja rázza fel és így tovább. Nem kifejezetten hangzik izgalmasnak és a szó klasszikus értelmében nem is az. Mi több, Cuarón kerüli a hatásvadászatot, nem melodrámázik, sokkal inkább a hitelességre törekszik. Ennek fő oka, hogy a Roma önéletrajzi ihletésű film, mely a rendező gyermekkorát eleveníti fel, ez a személyesség pedig tökéletesen érződik művén. Voltaképp ebben rejlik az igazi ereje.
A komplett mű egyfajta kivetülése Cleo karakterének. A visszahúzódó cselédlány, aki sokszor felemelhetné a hangját, de inkább csendben marad, mégsem kérdőjelezhető meg a lelki ereje, ami borzasztóan szerethetővé és példamutatóvá teszi. Cuarón alkotása a főhősével egyetemben végtelenül érzékeny. Intim pillanatokba enged betekintést, amik egyszerre hétköznapiak, mégis fajsúlyosak. Kevés olyan történést látunk, ami ténylegesen kiszakít a mindennapok monotonitásából, ugyanakkor ettől válnak pokolian erőssé ezek a jelenetek. Úgy képes sokkolni, empátiát ébreszteni és érzelmeket előcsalni a Roma, hogy kerüli a direkt ingereket, ez pedig önmagában is ritkaságszámba megy, főleg manapság, amikor az átlag mozizó minimum várospusztulást vár egy filmtől. Az itt jelenlévő árnyalt szimbolika és visszafogott stílus egy teljesen más világba kalauzol el, de nincs szüksége kommersz elemekre ahhoz, hogy elérje célját.
Cuarón legújabb művével végleg beírta magát a filmtörténelembe. Műfajtól függetlenül képes maradandót alkotni, erre pedig csak a legnagyobbak képesek. A Roma egy olyan alkotás, amit elsőre talán fel sem fogunk, sőt, lehetséges, hogy nem is kifejezetten fog meg, illetve nem tudjuk mit akart elérni. Mégis, ahogy egyre többet gondolkodunk rajta, visszaidézzük képsorait, úgy érik össze egy olyan élménnyé, amire sokáig emlékezni fogunk és szívünkbe zárjuk.
Péter Zsombor