Hidegháború: daljáték kommunizmusra és szerelemre

Pawel Pawlikowski hamisítatlan szerelmes filmet készített. Valamint hiteles kor- és körképet a kommunizmus legkeményebb időszakáról. És, nem utolsósorban, a Hidegháború pazar zenés (vagy még inkább: zenei) film, amelyben példás tudatossággal kerül egymás mellé a lengyel népzene, a szovjet típusú mozgalmi dal, az „emigrációs” jazz, no meg Chopin és Bach, mintegy tükrözve a szereplők belső állapotait és igazodva a külső (politikai és környezeti) valósághoz. 

Pawel Pawlikowski az Oscar-, BAFTA- és Európai Filmdíjas Ida (2013) után ismét a kommunizmus idején játszódó, feszes és hiteles lélektani drámát, afféle spirituális roadmovie-t készített a lengyel identitásról, de nem pusztán lengyel kontextusban, hanem a közép-kelet-európai nemzetek önismerete szempontjából is tanulságosan. Míg a hatvanas években játszódó, de a negyvenes-ötvenes évekre is erőteljesen visszautaló Ida két nő (egy apácanövendék és a családja pusztulásához vezető zsidópogrom emlékét, illetve sztálinista vérbíró múltjának terhét alkohollal és alkalmi szexszel feledni igyekvő nagynénje) közös önismereti utazásában tárt fel izgalmas lélektani és történelmi összefüggéseket, addig a Hidegháború egy szerelem történetén keresztül ábrázolja azt, milyen küzdelmes volt a kommunizmus legsötétebb első két évtizedében lengyelnek lenni, és leginkább: embernek maradni.

Felületes olvasatban a Hidegháború egyszerű szerelmi tragédia, keserédes, másfél évtizeden (valamint ideológiákon és országhatárokon) átívelő „se veled, se nélküled” románc. De sokkal több annál: a sajátos történelmi időbe helyezett párkapcsolat ábrázolása okán foglalkozik a kommunizmus elnyomó közegével, a diktatúrák emberi létezést (konkrétabban: a művészetet és lelki életet egyaránt) megnyomorító természetével, az emigráció előnyeivel és hátrányaival (az el- és visszavágyódással), vagy a nők kiszolgáltatottságával is. Olyasmikkel, amelyek önálló jogon kitöltenének egy teljes filmidőt, itt viszont nem türemkednek előtérbe, de finom felskiccelésük is éppen elég érzékletes.

Hidegháború (Tomasz Kot és Joanna Kulig) Forrás: Mozinet

Persze, már a lecsupaszított történet is összetett, és Pawlikowski szándéka is oda-vissza értelmezhető: a szerelem ürügyén szól a történelemről, vagy épp fordítva, a történelmi kort ábrázolja a legszemélyesebb érzelmi kapcsolat szűrőjén keresztül. Ahogy a cím is egyaránt utal a szerelem természetére és a történelmi időszakra.

Az újonnan alakult Mazurek népiegyüttes zenei vezetője, Wiktor (Tomasz Kot) 1949-ben beleszeret az általa felkarolt énekesnőbe, Zulába (Joanna Kulig). A többévnyi kutatómunka eredményeként száz százalékig autentikus lengyel népzenét és -táncot előadó csoport első nagy sikere után a pártvezetés az együttest a kommunista propagandagépezet részeként képzeli továbbműködtetni, s bár Wiktor nem tiltakozik különösebben, a proletárforradalmat és Sztálint éltető mozgalmi műzene elől a kelet-berlini turné alatt Párizsba szökik, míg Zula inkább marad. Majd egy olasz férfival kötött érdekházasságnak köszönhetően mégis követi az imádott férfit, de szerelmük a szabadabb világban is akadályokba ütközik, leginkább az érvényesülésről alkotott eltérő elképzeléseik miatt. A nő visszatér Lengyelországba, ezúttal a férfi követi, vállalva a disszidenseket sújtó következményeket is.

Hidegháború Forrás: Mozinet

A film csúcspontjain tehát egy fontos, az identitást érintő probléma generálja a feszültséget. A menni vagy maradni kérdése ugyanis nem merül ki annyiban, hogy van-e az emberben annyi bátorság, hogy átszökjön a szigorúan ellenőrzött határon, de még csak nem is pusztán a szabadság választását jelenti. Legalábbis akkor, ha az ember elsősorban a saját hazájában szeretne szabad lenni, vagy ha a hazájához, kultúrájához, megszokott közegéhez való ragaszkodás erősebb a szabadságigényénél.

Hidegháború Forrás: Mozinet

Pawlikowski a Hidegháború-val erőteljes „így jöttem” filmet is forgatott. Ismét, mert az Ida esetében is bőven volt életrajzi ihletés: a film hősnőjéhez hasonlóan a rendező is későn tudta meg, hogy egyik hozzátartozója (anyai nagyanyja) a holokauszt áldozata volt, és nem véletlen, hogy az 1957-ben született Pawlikowski a hatvanas évekről (gyerekkoráról) készítette el első lengyel filmjét. Pawlikowski 14 éves volt, amikor az anyjával Londonba emigrált, Oxfordban járt egyetemre, első dokumentum- és játékfilmjeit (Az utolsó menedék, Szerelmem nyara) Angliában forgatta, s csak első felesége halála (2006) után települt vissza Varsóba. Tehát miközben a Hidegháború-ban megidézi szülei (az orvos apa és az irodalomprofesszor anya) szerelmét, nem pusztán annak a döntésnek a politikai hátterét mutatja meg, ami miatt ő egy szabadabb világban nőhetett fel, hanem azt is, hogy saját hitvallása szerint, aki Lengyelországban született, az csak ott teljesedhet ki igazán nemzettudatában. Márpedig úgy fest, hogy Pawlikowski két lengyel filmjének ihletforrása voltaképp az alkotó személyes identitáskeresése, az Ida és a Hidegháború az alkotó saját lengyelségéről, emigrációjáról, zsidóságáról, katolicizmusáról és művészi érvényesüléséről (és persze: a szerelemről) alkotott elképzeléseiről árulkodik.

A Hidegháború főszereplői tehát egyfelől az önreflexió miatt zenészek. Másfelől viszont ez a művészsors-ábrázolás lehetőséget teremt arra, hogy a zene a történelmi korszakot és a szerelem időszakait apróbb epizódokra bontó film erős kötőszövete legyen. Tulajdonképpen Pawlikowski filmjét a zene tartja egyben, és a zenét hívja segítségül, hogy megmutassa, milyen nehéz volt szeretni a kommunizmus idején.

Tomasz Kot a Hidegháború-ban Forrás: Mozinet

Már az Idá-ban is erőteljes szerephez jutott a zene (és azon belül is a jazz), ezúttal viszont nem csupán korhű aláfestő jelleggel bír, de szerves része a történetnek. A Hidegháború rögtön erőteljes zenei képpel indít: a történet a második világháború után kezdődik, fekete-fehér, dokumentarista jellegű képsorain lengyel parasztok zenélnek a kamerába nézve, pár perccel később derül ki, ezeket a dalokat gyűjti a főszereplő Wiktor, hogy a Mazurek (amelyet az 1948-ban alapított legendás Mazowsze Állami Népi Együttesről mintáztak) átmentse a népi kultúrát.

A tradicionális népdalok aztán a különböző zenekari feldolgozásban kapnak új színezetet. A film „nem hivatalos” fődala, a Dwa serduszka (Két szívecske) a Mazowsze Állami Népi Együttes repertoárjából származik (három ilyen mazóviai dal is van a filmben), és öt változatban csendül fel, mintegy allegóriájaként szolgálva a szereplők aktuális érzelmi állapotának, valamint igazodva a történelmi periódushoz és megszólalásának helyszínéhez. Először egy parasztlány adja elő, aztán a Mazurek feldolgozásában (Zula szólóénekével) csendül fel, majd Párizsban (a legszabadabb város egy zenész számára az ötvenes években) lesz apró téma Wiktor vad bebop zongora improvizációjában, később ugyanabban a bárban Zula énekli melankolikus szerelmi vallomásként, végül francia változatban is megszólal (Deux Coeurs) Zula francia szólólemezén. A tiltott szerelemről mesélő szomorú dal mind az öt verziójában rendkívül kifejező, miközben végső szalonjazz változatában, francia szöveggel sem szakad el origójától, a lengyel néplélektől – ahonnan pedig a földhöz, kultúrához, hazához való ragaszkodás, vagyis az emigrációs visszavágyódás is eredeztethető.

S ha már lengyel néplélek és emigrációs nosztalgia: a Mazurek számára frissen rekvirált úri kastélyban Wiktor Chopin Fantaisie-Impromptu-ját játssza (Tomasz Kot kézdublőre az a Marcin Masecki, aki a népdalokat is jazzre hangszerelte), mintegy ellenpontozva a kommunizmus álszent „néphatalmi” voltát, és előrevetítve Wiktor sorsát. Később, a film végén a klasszikus zene újból fontos szerephez jut, Bach Goldberg-variációi Glenn Gould előadásában kiváló spirituális kódául szolgál, valamint (újabb ellenpontként) tökéletesen felülírja a korábban (a hatvanas évek álságos látszatenyhülésének illusztrációjaként is) megszólaló negédes Natasza Zylska-slágert, a Baio Bongó-t.

És egy utolsó példa a zenei metaforákra és ellenpontozásokra: Wiktor szökése közben egy kelet-berlini klubban a Katyusa című szovjet katonadal szól, majd éles váltással egy füstös párizsi jazzbarlangban találjuk magunkat, ahol Wiktor a szabadság mámorától megrészegülten, de a szerelem hiányától szenvedve püföli a zongorát.

Joanna Kulig a Hidegháború-ban Forrás: Mozinet

A Hidegháború epizodikus szerkesztésében, ritmusában is zenei mintákat követ, hol a népzenéből, hol a klasszikus formákból, hol pedig a jazz hektikusságából merít. A színészi játék és Lukasz Zal lenyűgöző, 4:3-as arányú fekete-fehér képei viszont a lengyel filmiskola (nagyjából 1955-1962) klasszikusait, Andrzej Wajda, Jerzy Kawalerowicz, Andrzej Munk vagy Janusz Morgenstern filmjeit (tanítani érdemes fény-árnyék játéka pedig az amerikai film noirt) idézik, sokszor azt az érzetet keltve mintha a Hidegháború nem pusztán felelevenítene egy kort, hanem a megidézett korszakban készült volna (ahogy az Idá-ra is jellemző volt ez a fajta hiteles és átélhető „anakronizmus”). Persze, egy ilyen, a szerelmet és kommunizmust illetően is szókimondó filmet Lengyelországban 1964-ben rögvest betiltottak volna. Holott, minden túlzás nélkül, Pawel Pawlikowski opusa az utóbbi idők egyik kimagasló európai alkotása.