80 éves lett Terence Hill

Noha a mozivásznon főként vidám és jóságos pofonosztóként lett ismert, az 1929. március 29.-én, német anyától és olasz apától született Mario Girottinak – azaz, művésznevén Terence Hillnek – minimum három színészi korszaka (nem feltétlenül kronológiai sorrend szerint), és ezekhez tartozó (nem feltétlenül elkülönülő) színészi személyisége van. Leegyszerűsítve: az ötvenes évektől kezdődött az útkereső Girotti-időszak, majd 1967-ben, egy véletlennek köszönhetően megszületett Terence Hill. De utóbbi színészi korszak és személyiség is legalább kétfelé bontható, minimum kétféle megközelítésben. A másfél tucat filmet eredményező Bud Spencer-Terence Hill együttműködés a véresen komoly italowesternek (Cat Stevens-Hutch Bessy trilógia) felől haladt a kacagtatóan könnyed (de morális alapértékeket világgá kürtölő) darabok felé. Míg Bud Spencer nélkül Terence Hill egyaránt játszotta a tőle "megszokott" keménykötésű, csibészes mosolyú igazságtevőt, és keresett "komolyabb" kihívásokat, legyen szó westernről (Viva Django, A szél dühe), idegenlégiós kalandfilmről (Menni vagy meghalni) vagy akár horrorról (ORG). 

Terence Hill "Bud Spencer nélküli" filmográfiájában is a vígjáték foglalja el a központi helyet, s ezekben az általa életre keltett hősök is rendre a jóképű, keményöklű, jószívű és vidám karakternek a variációi. Egy-két kivétellel. Az ördög jobb és bal keze "receptjének" kiötléséig ugyanis két, erőszakos kivétel is akad pályáján: a Viva Django (1968) és A szél dühe (1970). Utóbbi az említésre méltó, mivel a Django-film gyenge utánzata Sergio Corbucci 1966-os kultfilmjének. A Mario Camus által rendezett A szél dühé-ben Terence Hill mindenre elszánt bérgyilkost alakít, aki bosszúhadjáratba kezd, miután öccsét (és egyben társát) a megbízójuk dollár helyett ólommal fizeti ki. Nem ez az egyetlen vérben tocsogó film Terence Hill pályáján, de az egyetlen, amelyben nyílt színen szeretkezik, és amelyben az általa megformált pisztolyhős élete úgy ér véget, ahogy az a Vadnyugaton általában szokott.

A szél dühe Forrás: AFP

Később szintén alakított a közkedvelt "Hill-személyiségtől" kisebb-nagyobb mértékben eltérő figurákat. Az idegenlégiós kalandfilm Menni vagy meghalni-ban (1977) őszinte átéléssel alakítja a kasszafúróból a légióba menekülő harcos-szerelmes hőst, helyenként ismét felvillantva azt a színészi sokoldalúságot, ami miatt Visconti felfigyelt rá (mintegy bizonyítva, hogy minden adottsága megvolt ahhoz, hogy komoly filmek komoly színésze legyen). Filmográfiájának legszokatlanabb és sok szempontból legizgalmasabb darabja a részben általa finanszírozott és az argentin Fernando Birri rendezte ORG (1979). A különös cím egyaránt utal az organizmusra, az orgazmusra és az orgiára – Birri monumentális, több mint 3 órás, 26 ezer beállításból álló filozofikus "társadalmi horrort" forgatott.

A filmet 1979-ben a velencei filmfesztiválon mutatták be, de több mint 10 évig (1967 és 1978 között) készült. A világégés utáni "történetben" egy fehér férfi (Hill), egy fekete másik (Isaak Twen Obu) és egy fehér nő (Lidija Juraçik) szerelmi háromszöge bontakozik ki a lélek, a test és az elme komplexitásában. Kiindulópontja a Thomas Mannt is megihlető ősi, hindu legenda (Az elcserélt fejek), amelynek központi kérdése az, lehetséges-e a fizikai és spirituális teljesség a szerelemben. Az egyik férfiban a szellemi és lelki, a másikban a fizikai adottságok a vonzók a nő számára mindez egyszerre adott. Amikor a két versengő férfi öngyilkos lesz, a nőnek lehetősége adódik, hogy feltámassza őket. Levágott fejeiket azonban (részben ösztönösen, részben zavarodottsága miatt) összecseréli. Az ORG mindenképp a legelgondolkodtatóbb film Terence Hill pályáján, sajátos filozófiai összegzése és kritikája a polgári társadalmak hatvanas-hetvenes évekbeli átrendeződésének.

ORG (Lidija Juraçik és Terence Hill) Forrás: AFP

Nem mellőzi a filozófiát a szintén történeti változásokról szóló Nevem: Senki (1973) sem. Ez Hill legjobb westernje, egyúttal pályafutásának személyes kedvence, nem véletlenül. A Sergio Leone ötletéből készült Tonino Valerii (és részben Leone) által rendezett Nevem: Senki három westernmegközelítést hoz közös nevezőre: a 19. század legvégén játszódó történetben a régi világot képviselő párbajhős Jack Beauregard (Henry Fonda) adja át a terepet a fiatal, pimasz, a régi világra áhítattal tekintő, de a konfliktusokat új módszerekkel megoldó kalandor Senkinek (Hill). A régi hollywoodi western kerül összeütközésbe az italowesternnel, és az azt felhabosító western-vígjátékkal – de ez az összeütközés nem törvényszerűen jelenti egyik győzelmét a többi felett. A két főszereplő (már csak filmográfiájuk miatt is) egyszerre képvisel két-két westernvilágot. A Ford-filmek hőse és a Volt egyszer egy Vadnyugat gonoszaként Henry Fonda meghasonlott karakterében ott az ó-hollywoodi western és az azt megújító italowestern, míg Terence Hill Senkije egyaránt magában hordozza a marcona italowestern és a western-vígjáték hőseinek jellemvonásait (miközben a Senki név utalás is Clint Eastwood "Man with no Name" hősére, Leone Dollár-filmjeiből).

Sergio Leone, Henry Fonda és Terence Hill a Nevem: Senki forgatásán Forrás: AFP

A Nevem: Senki sok szempontból Leone világlátását követi, műfaj-filozófia szempontjából továbbgondolása a Volt egyszer egy Vadnyugat-nak (ez a gondolati visszautalás Ennio Morricone zenéjében is hangsúlyosan tetten érhető, miközben Morricone parodizálja is saját westernmuzsikáit). A film a régi világ elmúlásáról szól, a régi értékek átmentésének reményében – egyaránt érintve a valóságos világot és a western zsánerét (a műfaj szempontjából: az amerikai western a hatvanas években az olasz rendezők filmjeiben újult meg, majd az évtized végén az italowestern a komikum által kapott új lendületet).

Mostantól te léptél az én helyembe, és ezzel véget értek a vidám, gondtalan napok. De egyvalamit még megtehetsz. Őrizd a régi értékeket, és próbáld meg felrázni az én korosztályomat. Az eredmény szempontjából mindegy, hogy ezt a magad mulatságos módján teszed, vagy másképp

– írja az Európába igyekvő, kiöregedett párbajhős a nyergét, mint angyalszárnyat a hátán cipelő Senkinek (aki közben azért ellop egy almát egy gyerektől).

Terence Hill őrizte a régi értékeket, felrázta nézőit, általában a humor segítségével. És nem csak színészként. A Don Camilló-val 1984-ben rendezőként is kipróbálta magát (a Giovannino Guareschi által kreált, a mozivásznon az ötvenes-hatvanas években Fernandel által népszerűvé tett pap szerepe jól állt Hillnek is, így egy hasonló tévésorozatban vitte tovább). Hódolt képregényszeretetének a Lucky Luke (1991) megrendezésével és eljátszásával, utolsó közös filmjét Bud Spencerrel (Bunyó karácsonyig) szintén ő dirigálta. Legutóbbi rendezését pedig 2016-ban meghalt színészbarátja emlékének ajánlotta. A Nevem: Thomas-ban (2018) Terence Hill főszerepet is játszik, korát meghazudtolva hozza a jóságos pofonosztó figuráját, de nem hazug módon: Hill pontosan tudja, hogy mennyit bír még a szíve és az ökle. Filmjének veleje egyébként sem az akció, hanem az elmélkedés, egy mélyen hívő ember gondolatai szeretetről, lelki békéről, életről és halálról. Egy idős bölcs tanúvallomása, némi kikacsintással egy kihalófélben lévő férfitípusra, akinek neve: Terence Hill.