Sanghajban feketén-fehéren is imádják Tom Hardy Mad Maxét

Mozivásznon még filmfesztiválokon is ritkán látható a Mad Max: A harag útja fekete-fehér – pontosabban Black & Chrome – utalva arra, hogy a filmbeli apokalipszistúlélő törzs számára a krómnak szakrális szerepe van – változata, nekünk viszont volt szerencsénk bejutni rá a 22. Sanghaji Nemzetközi Filmfesztiválon. De csak azért, mert bár ötször vetítették a fesztiválon, olyan jól fogytak rá a jegyek, hogy egy hétfői estén, 23 órától pótvetítést tartottak egy másik (de hasonlóan nagy) moziteremben is, ami szintén megtelt helyi nézőkkel. A sanghajiak lenyűgöző mozibajárási kedve mellett arról is megbizonyosodhattunk, hogy így éri meg újranézni George Miller rendezését.

Voltak persze kétségeink afelől, nem egyszerű marketingfogás, blikkfang-e ez a fekete-fehér verzió, más kérdés, hogy még ha így is lett volna, egyfelől akkor is érdekes filmművészeti kísérlet mozivásznon újranézni egy filmet ilyen változatban, másfelől teljesen érthető, ha George Miller nehezen tudta elengedni a negyedik Mad Max-projektet, amit 1997 óta próbált tető alá hozni. Most ugyanis másodszor is meggyőződhettünk róla, hogy mennyi energiát ölt bele ebbe a filmbe, ami persze rétegfilm, nem több egy akciófilmnél (tíz Oscar-jelöléséből – köztük a legjobb filmnek járóval – hat díjat technikai kategóriákban gyűjtött be), de a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége 2015 legjobb filmjeként díjazta, és amellett is lehet érvelni, hogy Miller visszatért a filmművészet legesszenciálisabb hagyományaihoz azzal, hogy elkészítette a Buster Keaton-féle burleszkklasszikus, A generális hangos, de ugyanúgy képekkel és mozgással mesélő változatát. Miller ugyanis amellett érvel, hogy a filmművészet fő erőssége a mozgó képekkel való történetmesélés – ez az, amire sem a színház, sem az irodalom nem képes, és ez szorult háttérbe a filmtörténetben, miután feltalálták a hangosfilmet, és a némafilmeknek leáldozott.

A Mad Max: A harag útja faék egyszerűségű film: egyetlen nagy akciójelenet, egy szünettel a két felvonása között. Az emberi civilizációnak már befellegzett, amikor egy végeláthatatlan sivatag közepén Furiosa (Charlize Theron) megszökteti Immortan Joe (Hugh Keays-Byrne) feleségeit, az önkényúr viszont a nyomába ered a renegátnak, egyik harckocsiján emberi pajzsként használva Max Rockatanskyt (Tom Hardy). Furiosa konvoja némi csetepaté árán lerázza az üldözőket, de rá kell döbbenniük, hogy az oázis, ahová elindultak, régen kiapadt. A hozzájuk csapódó Max javaslatára elindulnak az egyetlen másik ismert oázisba: ahonnan megszöktek. Ezzel alaposan meglepik az üldözőiket, de az összecsapást így sem odázhatják el többé. A második felvonásra gyakorlatilag csak térfelet cserélnek, mint egy sportmeccsen.

A filmet akár némán is lehetne nézni, minden kiderül ugyanis a karakterek tetteiből. Ami a fekete-fehér képi világot illeti, Miller azt mondta, az 1981-es Mad Max 2. – Az országúti harcos zenéjének felvételei közben – spórolásból – egy fekete-fehér kópiát használtak a filmből, és bevallása szerint megdöbbentette, mennyivel „elementárisabbak, absztraktabbak, autentikusabbak és ikonikusabbak” így a film képei. Látva a Mad Max: A harag útja fekete-fehér változatát, értjük, mire gondolt: a film posztapokaliptikus miliője fekete-fehérben még szürreálisabb. A film eredeti változatának harsány színvilága ehhez képest túlságosan ismerős. A fekete-fehér kép kevésbé rágja a szánkba a látnivalókat, így jobban vonzza a tekintetet, és ezzel kihangsúlyozza a film Oscar-díjas kosztümjeit, sminkjeit és látványtervezését.

Pedig volt miért aggódni: könnyen előfordulhatott volna, hogy fekete-fehérben követhetetlenné válik egy-egy jelenet, de csak egy-két momentum erejéig szúrta a szemünket, hogy a film eredetileg nem fekete-fehér koncepció mentén forgott. Összességében így volt tehát adekvát újranézni ezt a filmet. És látva a Shanghai Film Art Centerben összegyűlt tömeget, a saját szemünkkel győződhettünk meg arról, hogy Kína napjainkra a világon a legtöbb filmet fogyasztó nemzetté avanzsált. Itt van a világon a legtöbb mozivászon, már 2017-ben lehagyták a negyvenezernél is több vásznat számláló Amerikai Egyesült Államokat. Nekünk az volt a benyomásunk, a moziba járás amolyan népszokássá vált Kínában: a nézők szabadon mobiloznak (olykor játszanak is) a film közben, mintha csak a tévé elé ültek volna le. Az okostelefonok fénye persze zavaró, de e nélkül a népszokás nélkül nem lehetne ekkora a sanghaji filmfesztivál sem a maga 522 filmjével (és azok átlagosan két ismétlésével), köztük olyan különleges vetítésekkel, mint a Mad Max: A harag útja Black & Chrome verziója.