Nero és Redgrave a Camelot című 1967-es film forgatásán szerettek egymásba, fiuk is született, Carlo Gabriel Nero, akiből aztán író-rendező lett. Rövidesen új közös filmbe fogtak, ez volt az 1968-as A Quiet Place in the Country (Egy nyugodt vidéki helyecske) Elio Petri rendezésében. Ezt az alkotást szerzői filmként, horrorként és giallóként is szokás kategorizálni (bár utóbbival Vanessa Redgrave ezúttal nem értett egyet, mint kiderült, nem szereti az erőszakos olasz thrillereket). Amikor a filmről kérdeztük őket, elárulták, hogy eredetileg egy másik olasz rendezővel akartak dolgozni a Camelot után. Nero nevet nem árult el, csak annyit, hogy
csodálatos rendező volt, de sajnos ivott. Ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen ki Vanessa elé a reptérre. Vanessa ezek után nem akart vele dolgozni többé.
Vanessa Redgrave elmondta, hogy azért szeretett volna Elio Petrivel dolgozni, mert látta az előző filmjét, a Szicíliában forgatott Mindenkinek a magáét (A ciascuno il suo) címűt, bár az A Quiet Place in the Country nagyon más lett, mint amire számított. Franco Nerót emlékeztettük rá, hogy egy interjúban a legjobb olasz rendezőnek nevezte a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében című filmjéért Oscar-díjjal jutalmazott Petrit, amit ezúttal finomított:
Ő a legalulértékeltebb olasz rendező, hiszen mindenki hallott Felliniről, Antonioniról, Viscontiról, ők viszont hasonló filmeket készítettek, Petri pedig sosem csinált kétszer ugyanolyat. Ő volt az olasz Kubrick, nem készített sok filmet, de azok nagyon különbözőek.
Franco Nero a forgatásról azt mesélte, hogy mivel különc festőt alakított, kérte, hogy vegyenek fel mellé egy igazi festőt, aki amolyan szakértőként segít neki hitelesen festeni. A nemzetközi forgalmazó, az United Artists egy ismeretlen fiatal amerikait küldött neki, bizonyos Jim Dine-t. Dine a forgatás után megkérdezte Elio Petrit és Franco Nerót, hogy akarják-e megvenni a forgatáson készült festményeit. Akkoriban óriásinak számító összeget, 10 millió lírát kért, amiről hallani sem akartak, és ez Franco Nero szerint nagy hiba volt, bár itt Vanessa Redgrave közbeszúrta, hogy
amúgy sem volt annyi pénzetek!
Franco Nero mindenesetre évekkel később szembesült vele, hogy Dine-ból óriási sztár lett, de próbálta humorral kezelni a csalódását:
jobb festő vagyok, mint ő, hiszen engem ő tanított.
Franco Nero már korábban is ismerte Petrit, sőt a rendező javasolta neki annak idején, hogy vállalja el a Django címszerepét. Elmondása szerint Sergio Corbucci rendező westernt akart készíteni, hogy meglovagolja az Egy maréknyi dollárért sikerét, Franco Nerót pedig a forgalmazó cég választotta ki, három fiatal színész portréfotója közül böktek rá az övére.
Ültem a kocsiban Elio Petrivel, és mondtam neki, hogy én a milánói Piccolo Teatro színésze vagyok, nem akarok westernben szerepelni, mire ő megkérdezte, hogy ismeri bárki is a nevemet? Nemet mondtam, mire ő azt mondta, hogy vállaljam el a filmet, nincs vesztenivalóm.
A forgatás nem zajlott zökkenőmentesen: rendes forgatókönyv és büdzsé nélkül kezdték el, de aztán leálltak, Sergio és Bruno Corbucci a karácsonyi ünnepek alatt írtak egy treatmentet, illetve szereztek egy spanyol koprodukciós partnert, így január elején már Spanyolországban forgattak (számos olasz spagettiwestern felvételei készültek itt), közben pedig előkészítették nekik a legfontosabb helyszínt, a sárban fürdő falut Rómához közel.
Nagyon erőszakos film volt, nem gondoltuk, hogy sikeres lesz
- mondta Franco Nero. Számára a film politikától sem mentes, mivel mexikóiak, déliek és északiak konfliktusára épül.
Corbucci zseni volt, és Tarantino is ezt mondta nekem
- fogalmazott, és elmondta, hogy az olasz rendező találta ki Django ikonikus karakterét is, a maga után vonszolt koporsóval és a benne rejtegetett gépfegyverrel együtt. A film óriási siker lett, annyira, hogy világszerte ezzel a címmel reklámozták Nero többi filmjét is. Tarantino is tisztelgett előtte a Django elszabadul alkalmával, a színészt pedig egy rövid cameószerepre hívta meg. Franco Nero szerint
Tarantino hű maradt az eredeti Django szellemiségéhez, csak a mexikóiakat cserélte le benne feketékre. Azóta láttam a Volt egyszer egy...Hollywood-ot, abban is tisztelgett előttem egy moziplakáton.
Vanessa Redgrave is szerepelt hasonló körülmények között készült filmben: az 1971-es Ördögök kis költségvetésű, brutális film volt, ami a színésznő szerint
a történelemben folyton visszatérő társadalmi konfliktusokról szól, amilyen a nácik zsidóüldözése is volt. Ken Russell remek rendező volt, de sosem csak a rendező érdeme a siker, például igen jól választott látványtervezőt Derek Jarman személyében.
Találtunk egy érdekes párhuzamot Franco Nero és Vanessa Redgrave románca, illetve közös filmjük, a Levelek Júliának cselekménye között: 1966-os megismerkedésük után pár évvel szakítottak, majd 2006-ben házasodtak csak össze. A 2010-ben bemutatott filmben szintén évtizedek elteltével találnak újra egymásra. Megkérdeztük őket arról, honnan ered ez a párhuzam, és a válasz egyszerű volt:
Vanessát kérték fel először a női szerepre, és ő javasolt engem
- mondta Franco Nero. A forgatást élvezték ugyan, de a filmmel nem elégedettek maradéktalanul, ugyanis több közös jelenetük is a vágószobában végezte.
A film első vágása túl hosszú volt, és a producerek a fiatalokat célozták meg, úgyhogy a két szál közül a mi románcunkat kurtították meg
- mondta Franco Nero. Hozzátette, hogy sok olyan visszajelzést kapott, melyek szerint belőlük kellett volna több a filmbe, de így is sikeresnek tartja a produkciót, gyakran belefut a tévében.
Olvastuk az IMDb.com-on, hogy épp közös filmre készülnek, amit Franco Nero rendez is. Megerősítette, hogy L'uomo che disegnò Dio (A férfi, aki lerajzolta Istent) címen készít elő egy filmet, ami egyfajta médiaszatíra lesz.
Igaz történet, egy vak emberről szól, aki az emberek hangja alapján képes megrajzolni az arcukat, viszont aztán felfedezi őt a televízió.
- zárta vészjóslóan.