Más kérdés, hogy a bemutatóhoz közeledve egyre többen támadták a filmet, mondván erőszakra buzdít és egy alapvetően negatív karaktert tüntet fel jó színben. A végeredményt látva ez teljesen nonszensz, a tipikus hollywoodi túlérzékenység mintapéldája. Ennyi erővel A keresztapa, a Nagymenők vagy a Taxisofőr, mind pocsék alkotások, mert hőseik szörnyű tetteket követtek el és inspirációul szolgálhatnak bizonyos embereknek. Tudni kell a helyén kezelni az olyan műveket, ahol egy antagonista, netán antihős áll a történet középpontjában, nem elég csak a felszínt kapargatni. Phillips munkája szerencsére messze áll ettől és mélyen beleás egy romlott elme bugyraiba. A lényeg ugyanis pont ebben rejlik.
Arthur (Joaquin Phoenix) nem ártatlan áldozat, akit a társadalom taszított az erőszakba. Tragédiájának megvan ez az oldala, természetesen sajnáljuk, amiért bántják, ám eleve sérült, rapszodikus ember, egy időzített bomba.
A történet lassan építkezik, bemutatja Arthur mindennapjait. Kapcsolatát beteg anyjával, ahogy bohócként dolgozik, majd komikusként próbál boldogulni. A betegségét némiképp felszínesen szemléltetik, de remek húzás a krónikus nevetés behozatala, illetve a fikciós képzelgés, mint menekülőút ábrázolása. Szintén bravúros lépés, hogy az erőszakosságig vezető ösvény bár fel van vezetve, mégis nagyon spontán és naturalista módon történik meg.
Ez a komplett cselekményre teljes mértékben igaz – központi alakjához hasonlóan egyszerű, mégis kiszámíthatatlan, ám következetesen ejt zavarba és tart sakkban. Felesleges a zsáner más résztvevőihez hasonlítani, mert bár visszatér néhány ismerős név és szituáció, Phillips műve sokkal inkább hajaz a Taxisofőr-re vagy A komédia királyá-ra. Ha mégis a tematikai műfajon belül maradnánk (vö. képregényfilm), akkor Christopher Nolan Batman-trilógiájának realistább vonalát lehetne kiemelni, noha a Joker annál is sokkal életszagúbb.
Phillips figyelmen kívül hagyta a képregények világát a saját víziójának érdekében, ugyanakkor a főszereplő vitathatatlanul ennek a szcénának a szülötte. Ennek fényében örvendetes, hogy egy ennyire emberközpontú, bőr alá kúszó krimi-dráma készülhetett, a talán legismertebb „rajzolt" gonoszról. Mindazonáltal részben érthető, hogy sokan miért vannak a filmben ábrázolt erőszak ellen. A társadalmi rétegek érdekellentétei, a gazdagok és szegények harca valós problémák, de Phillipsnek esze ágában sincs uszítani. Pont olyan ütemben lép közbe, hogy ne romantizálja a főhőst és még véletlenül se adjon neki igazat. A célja a szemléltetés, egy állapot diagnózisának felmérése, felesleges ebbe belelátni valami sátáni összeesküvést.
Azt valószínűleg már a forgatás idején sem vonta kétségbe, hogy Joaquin Phoenix könnyedén elviszi a hátán a filmet. Amit nem lehetett tudni: az általa életre keltett Jokert oda lehet-e majd állítani Jack Nicholson és Heath Ledger alakításai mellé. Nos, nem melléjük, hanem eléjük. Tény, hogy egy másféle szerepről, jellemről van szó, de Phoenix Jokere, a nagybetűs karakter. Ahogy megelevenedik előttünk a bűn bohóca, az a színészet magasiskolája.
Ugyanakkor, aki egy klasszikus adaptációt, netán akciófilmet vár, csalódni fog. Bár nem tökéletes alkotás, a cselekmény olykor kissé túlmagyaráz dolgokat és apróbb logikai bukfencek is előfordulnak, az összképbe nem rondítanak bele drasztikusan. A mentális betegségre épülő koncepció, megszórva némi társadalomkritikával és a folyamatosan egyre fenyegetőbbé váló atmoszférával, olyan nyomasztó eleggyé állnak össze, amire nehéz felkészülni. Mindezt megspékeli a fakó, mocskos képi világ, a zseniális zene és persze egy tökéletes Joaquin Phoenix. A gonosz megszületett és hős legyen a talpán, aki felveszi ellene a kesztyűt.