Parkinson-kóros erdélyi brácsásról készült magyar dokumentumfilm látható a BIDF-en

A január 27. és február 2. között megrendezett Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatják be László Barna Isteni kéz című filmjét, ami akár "BIDF-filmként" is jellemezhető, ugyanis a rendező fél évtizede a fesztiválon mutatta meg a projektet az egyik fesztiváligazgatónak, a Balázs Béla-díjas dokumentumfilm-rendező Sós Ágnesnek (Szerelempatak), aki aztán a producere lett. A film főhőse Csángáló, az erdélyi cigány brácsás mester, akinél Parkinson-kórt diagnosztizálnak, emiatt elveszíti a helyét a Szászcsávási Zenekarban, de egy agyműtét megmenthetné.

Az Isteni kéz már csak azért is moziba való alkotás, mert láthatóan megihlette a játékfilmek hagyományos dramaturgiája, azaz egészen hasonló moziélményt hivatott nyújtani, mint amihez a nagyközönség szokott. Egyetlen főhőse van: Mezei Ferenc „Csángáló", a világhírű erdélyi Szászcsávási Zenekar idős brácsása. A bonyodalmat az életében az jelenti, amikor a Parkinson-kórtól a keze remegni kezd, és nem képes többé zenélni. Kiteszik az együttesből, mégpedig a játékfilmes antagonistának is beillő prímás, Jámbor István „Dumnezeu", akinek még a neve is Istent jelent.

Mezei Ferenc „Csángáló" Forrás: Isteni kéz

Mintha valóban Isten bánna el Csángálóval, aki ráadásul nem csak komoly válságot él át, hanem - ismét a játékfilmek kötelező eleme - dilemmával néz szembe, két rossz közül kell választania, nagy nyomás alatt kell döntést hoznia, ami felfedi az igazi jellemét. Felcsillan ugyanis számára a remény: egy agyműtét jó eséllyel megszabadíthatná a kezét a remegéstől. Kérdés, vállalja-e a műtéttel járó kockázatot, mivel a beavatkozás az életébe is kerülhet. Mélyen vallásos ember, de alighanem nem csak ezért kerülné el a műtétet, talán fél is, illetve pontosan tudja, hogy mi forog kockán.

Nincsenek beszélő fejes interjúk, nem szólalnak meg a Szászcsávási Zenekar és a Parkinson-kór szakértői, hanem szinte játékfilmként látjuk az eseményeket, kivéve persze, hogy ami történik, az valóság, és ennek köszönhető, hogy az Isteni kéz filmélményként sem alakul kiszámíthatóan. Egy hollywoodi drámában egyértelmű lenne, hogy hová fog kifutni a történet: Csángáló megváltozik, fejlődik a jelleme, a kezdeti vonakodás után - jobb esetben nem egyik napról a másikra, hanem valamiféle reveláció vagy újabb bonyodalom hatására - végül ráveszi magát a műtétre, és jó eséllyel felemelő happy end a zárlat.

Az Isteni kéz végkifejletéről csak annyit árulnánk el, hogy nem ilyen egyszerű, hanem sokkal valószerűbb. Miután a játékfilmes dramaturgia már bevonzotta a nézőt, a játékidő múlásával egyre árnyalódnak a karakterek (például Dumnezeu sem marad ellenszenves), és végül a valóságra való nézői ráismerés hoz katarzist: hogy igen, ez már csak így szokott lenni. A jellemfejlődés nem marad el, csak gyökeres transzformáció helyet hitelesebb, realisztikusabb alkalmazkodás képében valósul meg.

Bár "csak" egy ember sorsának fordulatát mutatja be, ezen keresztül a film az univerzalitás kritériumát is könnyedén teljesíti. Amin Csángáló átesik, alighanem az vár a legtöbb emberre: ahogy idősödünk, a betegségek szép lassan győznek, hivatásunkat és kedvenc tevékenységünket sem művelhetjük már olyan színvonalon és olyan felhőtlenül, mint fiatalon, és elkezd minket foglalkoztatni a kérdés, hogy mit hagyunk az utókorra. (Erre már a film is hoz egy újabb példát, Dumnezeut, akinek a története legalább annyira drámaian alakul, mint Csángálóé).

Összességében profi, ambiciózus és figyelemreméltó dokumentumfilm az Isteni kéz, pláne egy elsőfilmes rendezőtől. A filmet stílszerűen ott lehet megnézni, ahol született: kétszer vetítik a BIDF-en, tizenegy Oscar-díjra nevezett, valamint Sundance-, és Európa-díjas alkotások mellett. Melyek közül a nyitófilm, a Honeyland közben két Oscar-jelölést is kapott, legjobb dokumentumfilm, és - szokatlan módon - legjobb nemzetközi film kategóriában, kiszorítva az Akik maradtak-at.