A világhírű ír rendező, aki szerint nem létezik ír film

Michael Collins (Liam Neeson)

Farkasok társasága, Mona Lisa, Síró játék, Interjú a vámpírral, Michael Collins, A kis véreskezű, Reggeli a Plútón. A legismertebb ír rendező-forgatókönyvíró, az Oscar-, BAFTA-, velencei Arany Oroszlán- és berlini Ezüst Medve-díjas Neil Jordan 70 éves.

Az 1950. február 25-én, az írországi Sligo városában született Neil Jordan szerint nem létezik olyan, hogy ír film. A legutóbbi filmjével, a Greta (2018) című pszicho-thrillerrel tavaly a dublini filmfesztivál kritikusi díját elnyerő rendező-forgatókönyvíró számos nyilatkozatában tért már ki arra, hogy a legtöbb ír film brit vagy amerikai forrásból készül, alig készült ír nyelven mozgókép (a legtöbb ír témájú filmben is angolul beszélnek), így aztán ír filmiparról és filmművészetről beszélni egész egyszerűen nonszensz.

Angyal (Stephen Rea) Forrás: AFP

Markáns véleménye ellenére maga Jordan számos ír, de legalábbis ír vonatkozású filmet készített, kezdve rendezői debütjével, az Angyal-lal (1982), majd olyan filmekkel folytatva a sort, mint A csoda (1991), a Síró játék (1992), a Michael Collins (1996), A kis véreskezű (1997) vagy a Reggeli a Plútón (2005). Igaz, Jordan "ír" filmjei részben igazodnak a brit és amerikai stíluseszményhez, ugyanakkor Jordan egyedisége elsősorban abban rejlik, hogy miközben nagyon is hollywoodiasan nemzetközi filmnyelven mesél, messzire elkerüli a kommersz konvencióit, s rendkívüli következetességgel érvényesíti szerzői látásmódját, sajátosan provokatív témáit.

A kis véreskezű (Eamonn Owens) Forrás: AFP

Voltaképp Neil Jordan filmjeinek közös vonása a provokáció. Műfajilag is sokszínű életművének középpontjában a deviancia és az identitás konfliktusai állnak, ezekhez rendeli a formát és a zsánert – noha minden műfaji kísérletében, legyen szó horrorról (Farkasok társasága, Interjú a vámpírral, Byzantium), thrillerről és krimiről (Mona Lisa, Síró játék, A jó rabló, A másik én), fantasy-ről (Pajzán kísértetek), a tragédia pengeélén táncoló vígjátékról (Reggeli a Plútón) vagy vérgőzös életrajzi filmről (Michael Collins), uralkodik a melodráma.

Farkasok társasága Forrás: AFP

Épp ez a melodrámai felhang teszi lehetővé Jordan számára, hogy filmjeinek sokszor deviáns, kívülálló figuráit elfogadtassa nézőivel, mi több, rokonszenvessé, azonosulásra alkalmassá tegye őket. Csupa olyan, a normalitáson kívül eső, így vagy úgy a társadalom peremére szorult, az "elfogadhatón" kívül létező alakot, akiktől máskülönben (a való életben) a normalitáson belül létező néző megvetéssel fordulna el. A teljesség igénye nélkül: piti gengszter és luxusprostituált a Mona Lisá-ban (1986), börtönszökevények a Nem vagyunk mi angyalok remake-jében (1989), heroinfüggő tolvaj a Melville-remake (Bob nagyban játszik, 1955) A jó rabló-ban, transzneműek a Síró játék-ban és a Reggeli a Plútón-ban, a családi gondok elől álomvilágba menekülő, onnan elmebajba eső embermészáros kisfiú A kis véreskezű-ben (1997) vagy épp vámpírlétüktől és embermúltjuktól egyaránt szenvedő vérszívók az Interjú a vámpírral-ban (1994) és a Byzantium-ban (2012).

Bob Hoskins és Neil Jordan a Mona Lisa forgatásán Forrás: AFP

Persze Jordan a legáltalánosabb emberi vonásokat mutatja meg a kirívón keresztül – nem csupán azt hangsúlyozva, hogy a deviáns (vagy épp a vámpír) is ember, de az átlagostól messze eltérő figurákat mintegy ürügyül használva arra, hogy a legemberibb érzésekről meséljen. Merthogy Jordan filmjei leginkább: identitáskereső (vagy épp identitástagadó) szenvedélytörténetek.

Síró játék (Forest Whitaker és Stephen Rea) Forrás: AFP

Első filmjében, az Angyal-ban egy szaxofonista (Stephen Rea, legkedvesebb színésze) akaratán kívül csöppen az észak-írországi konfliktus sűrűjébe, hogy aztán személyiségét teljesen átformálja a terror, második filmjében a – Piroska és a farkas klasszikus meséjét Angela Carter novellái alapján újragondoló – Farkasok társaságá-ban (1984) pedig sajátosan, a horror eszköztárát segítségül hívva illusztrálja a gyermeki ártatlanság elvesztését, a nővé érést. Voltaképp ennek a két, szenvedélyektől fűtött identitáskonfliktusnak a (gyakorta összeölelkező) variációit villantja fel legtöbb filmjében, s ez a tematikai állhatatosság rangos díjakat hozott számára: forgatókönyves Oscart, és a legjobb brit film BAFTA-díját a Síró játék-kal, Berlinben rendezői Ezüst Medvét A kis véreskezű-vel, adaptált forgatókönyves BAFTA-díjat a Graham Greene regényéből készült Egy kapcsolat végé-vel (1999), és a velencei filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt a Michael Collins-szal.

Michael Collins (Liam Neeson) Forrás: InterCom

Az Angyal, a Farkasok társasága, majd főleg a Mona Lisa sikere (BAFTA-jelölés a rendezésért és a forgatókönyvért, valamint utóbbi kategóriában Golden Globe-nomináció) után Jordan az Egyesült Államokban is kapós lett, de első két hollywoodi kísérlete (Pajzán kísértetek, Nem vagyunk mi angyalok) nem járt sikerrel, ezért visszatért az óhazába, valamint a korábbi, szerzői filmes recepthez, s két, nem szokványos szexualitású filmmel aratott babérokat: az incesztust karcoló A csodá-val (1991) és az észak-írországi "bajokat" a transznemű szerelemmel összekapcsoló Síró játék-kal. Azaz: az ír film létezését interjúiban tagadó, prózaíróként az írországi irodalmi új elithez tartozó (első novelláskötete, a legjobb filmjei hangvételéhez és témáihoz nagyon is közelítő Night in Tunisia 1979-ben elnyerte a rangos Somerset Maugham-díjat) voltaképp épp "ír" filmjeinek köszönheti, hogy a kilencvenes évek elején bebetonozta magát a filmiparba, s az elsőszámú ír (származású) rendező-forgatókönyvíróvá lépett elő. Sőt, a soron következő hollywoodi kísérlet, a giccsből erényt kovácsoló Interjú a vámpírral közönségsikere is csak megágyazott a Michael Collins és A kis véreskezű kedvező kritikai fogadtatásának és fesztiváldíjainak.

Interjú a vámpírral (Brad Pitt és Tom Cruise) Forrás: AFP

A két, történelmileg és szociográfiailag is mélyen ír film után Jordan aztán ismét hollywoodi filmekkel próbálta alátámasztani, hogy esetében legalábbis nincs szó ír filmművészetről – miközben újabb amerikai filmjei, az átlagos családanyát egy sorozatgyilkossal telepatikusan összekapcsoló Gyilkos álmok (1998) és a második világháború utáni szerelmiháromszög-történetet az istenkereséssel vegyítő Greene-adaptáció Egy kapcsolat vége szorosan simulnak a rendező életművébe. Ahogy a francia újhullám gengsztertematikája előtt fejet hajtó A jó rabló is, amit aztán újabb "ír" film, az identitáskeresést újfent az észak-írországi konfliktusba ágyazó Reggeli a Plútón követett.

Reggeli a Plútón Forrás: SPI

Ez az intenzív ingázás Hollywood és Európa, illetve azon belül Írország között végigkísérte Jordan alkotói pályáját. A késői szakaszban: A másik én (2007) amerikai bosszúthrillerét az Ondine (2009) ír misztikus drámája, majd a Byzantium angol-amerikai-ír vámpírfilmje és a hasonló felállásban gyártott Greta pszicho-thrillere követte – miközben Jordannek két, általa kreált sorozatra is ideje volt: a Borgiák-ra (2011-13) és a Riviera-ra (2017-). Ezek is épp abban erősek, mint a legjobb Neil Jordan-filmek: a politikai erőszak metafizikája, a deviáns viselkedésformák, a halál és a szerelem, meghökkentő emberi kapcsolatok – és legfőképp: súlyos identitáskonfliktusok a szenvedélyek viharában.