Két Oscar-jelölés (Egy hatás alatt álló nő és Glória), egy életműdíj az amerikai filmakadémiától, nyolc Golden Globe-jelölésből két díj (Egy hatás alatt álló nő és a The Betty Ford Story című 1987-es tévéfilm), nyolc Emmy-jelölésből három tévés szobor (The Betty Ford Story, Face of a Stranger, Hysterical Blindness), vagy épp a berlini Ezüst Medve a Premier-ért – csak a legfontosabb elismerések, amelyek alátámasztják Gena Rowlands színészi nagyságát.
Ugyanakkor érdemes leszögezni: Rowlands elmaradt Oscar-díja egyike az amerikai filmakadémia legnagyobb mulasztásainak, amelyet az (akkor már 85 éves, jóformán visszavonult Rowlands számára "odaítélt") életműdíjjal sem lehet jóvátenni. Ahogy a rendezőzseni, színészóriás John Cassavetes meg nem kapott három Oscarja (legjobb mellékszereplő: A piszkos tizenkettő, legjobb forgatókönyv: Arcok és legjobb rendezés: Egy hatás alatt álló nő) is mintha azt mutatnák: a tehetséget a jelöléssel részben elismerő Hollywood a díjak oda nem ítélésével igyekezett büntetni a házaspárt, amiért keresetlenül őszinte remekműveikkel szélesre tárták a lehetőségek kapuját az amerikai független film előtt.
John Cassavetes filmjei rendre a szeretetről, a szabadságvágyról, a hétköznapi konfliktusokról, a lehetőségek kereséséről és elszalasztásáról, az emberi kapcsolatok, érzelmek és erőfeszítések bonyolultságáról szólnak – s ezek életszerű ábrázolásában (már az improvizáción alapuló alkotófolyamatban is) az első helyre, a középpontba helyezte a színészt, aki azonosulva szerepével voltaképp önmagát, az embert alakította.
Gena Rowlands a férje filmjeiben tehát kendőzetlenül tárulkozott ki: szó szerint a lelkét adta. Minden mozdulata, gesztusa, mimikája: a belső folyamatok pontos és hiteles külső, fizikai megnyilvánulásai – de valóban, olyannyira hitelesek, hogy a nézőnek az a benyomása támad: ezek a megnyilvánulások csak és kizárólag valós tapasztalatok alapján rekonstruálhatók, s hogy az életrajzi adatok, a magánélet hullámvölgyeinek ismerete nélkül is biztosan érezhető, a színész valóban megjárta a lelki pokol összes bugyrát (s persze: sikerrel vergődött ki azokból).
Mindent egybevetve: Gena Rowlands a modern film legnagyobb amerikai színésznője.
Persze, a bátor alakítások a nézőtől is bátorságot kívánnak, mert nem egy nagy történet egyszerű igazságával (vagy épp fordítva), hanem a valóságos élettel és az érzelmek nyers valóságával szembesítenek, amit olykor kifejezetten kellemetlen nézni, legyen szó az Egy hatás alatt álló nő háziasszonyának összeomlásáról, a Minnie és Moskowitz csalódott múzeumi kurátornőjének vívódásairól vagy a Premier színésznőjének totális életválságáról.
Rowlands Cassavetes filmjeiben tudta legjobban megmutatni páratlan tehetségét, de már az első közös film (ha nem számoljuk a New York árnyai-t), a stúdiómegrendelésre készült Gyermeki várakozás (1963) előtt brillírozott. 1953-ban végzett a New York-i Amerikai Színművészeti Akadémián (egy évvel azelőtt, hogy Cassaveteshez feleségül ment), és hamar befutott a Broadway-n, valamint a korszak népszerű televíziós műsoraiban (Top Secret. The United States Steel Hour, Armstrong Circle Theatre etc.), hogy aztán a filmipar is felfedezze magának: 1958-ban debütált a nagyvásznon Jose Ferrer The High Cost of Loving című kapcsolati komédiájának főszereplőnőjeként. Majd jött David Miller (Dalton Trumbo forgatókönyvéből készült) kiábrándult modern westernje, Az utolsó cowboy (1962) és a The Spiral Road című egzotikus kalandfilm (1962, r: Robert Mulligan), a férje rendezte Gyermeki várakozás, majd a Tony Rome (1967, r.: Gordon Douglas) című neo-noir Frank Sinatra oldalán, hogy aztán az egy évvel későbbi Arcok-kal (a filmtörténet egyik legszebb és legösszetettebb prostituáltszerepe az övé) végleg eldőljön: Gena Rowlands nem a stúdiófilmek üdvöskéjeként, hanem az amerikai független film nagyasszonyaként alkosson maradandót.
Persze a Cassavetes-évek alatt is vállalt "más jellegű" munkákat – már csak azért is, mert színész-rendező férje elsősorban a saját és felesége ilyen, bőséges színészi feladataiból származó bevételeiből finanszírozta rendezői életművét, ráadásul gyakran szerepeltek közösen mozgóképekben, legyen szó tévés munkáról (Alfred Hitchcock Presents: Murder Case), olasz bűnfilmről (A sérthetetlenek), nagy kiállású, de alacsony nívójú akciófilmről (Rémület a stadionban) vagy épp Paul Mazursky modernizált Shakespeare-adaptációjáról (Vihar) – s ez utóbbi talán még közel is áll a Cassavetes-Rowlands opusok szellemiségéhez, még ha nem is ér fel azok színvonalához.
A Premier-ben – Cassavetes legnehezebb, a nézőpontokat megsokszorozó művében – olyan elsöprő erővel, hátborzongató mélységgel és tiszta természetességgel alakítja a középkorú színésznő válságát, hogy ebben, a színházat a filmbe ültető alkotásban úgy tűnik, végképp elmosódik a határ a szerep és a valóság között: mintha Rowlands valóban azt érezné, elvesztette vonzerejét, nem csupán színésznőként, de nőként is.
Fáradtnak és depressziósnak éreztem magam
– mondta még legemlékezetesebb alakítása, az Egy hatás alatt álló nő után. Ezt a fáradtságot és depressziót más formában vitte tovább a Premier-ben, hogy aztán a két utolsó Cassavetes-film, a Glória és a Szeretetáradat, majd a Woody Allen rendezte Egy másik asszony (1988) főszerepeivel bizonyítsa: színésznőként szó sincs válságról, nincs az amerikai filmjátszásban még egy olyan asszony, aki pusztán a hallgatásával, egyetlen ajakbiggyesztésével, orrának ártatlanul természetes, mégis jelentőségteljes megérintésével képes lenne hozzá hasonló szuggesztív erővel magára vonni a figyelmet, uralma alá vonni a vásznat.
Cassavetes halála után (1989) az amerikai független filmezés legújabb hullámának egyik jeles alakja, Jim Jarmusch taxis szkeccsfilmjében tért vissza a gyászból: az Éjszaka a Földön (1991) a Los Angeles-i jelenetben szakmai (és talán magánéleti) nehézségekkel küzdő hollywoodi színészügynököt alakít, akit az őt otthonába szállító sofőrlány (Winona Ryder) egyszerű, de határozott jövőképe zökkenti ki egy pillanatra a szórakoztatóipar lélekölő monotonitásából. Túl a hatvanon is: Rowlands gyönyörű, de itt, Jarmuschnál kezdődik a színésznő bölcs öregedése. Amelynek újabb és újabb lenyűgöző állomásait például a nem túl jelentős, de erős jelenléte miatt mégis emlékezetes Lasse Hallström rendezte könnyed romantikus film, a Szóbeszéd (1995), a Zsigmond Vilmos által fotografált Szeress, ha tudsz! (1998) vagy épp a Párizs, szeretlek! részben általa írt, Gérard Depardieu rendezte epizódja mellett főként gyermekei, Nick és Zoe Cassavetes filmjeiben mutatta meg.
John Cassavetes és Gena Rowlands mindhárom gyereke (Nick, Alexandra és Zoe) követte a szülőket a színészi, rendezői pályán, s hogy Rowlands nem csupán a férje, hanem gyerekei számára is ihletadó múzsa volt, azt öt további Cassavetes-film, a Nick által rendezett Csillagot az égről (1996), az Életem szerelme (1997), a Szerelmünk lapjai (2004), a Yellow (2012) és Zoe Cassavetestől a Tört angolsággal (2007) bizonyítja. De főként a Csillagot az égről és a Szerelmünk lapjai – a rendezői debüt "alkalmi nagymama" főszerepére nem is választhatott volna Nick Cassavetes alkalmasabb és hitelesebb színésznőt, miközben a Szerelmünk lapjai-ban főként neki és James Garnernek (és nem annyira a nézői érdeklődést szító Ryan Gosling és Rachel McAdams kettősének) köszönhető, hogy a sírig tartó nagy szerelem története nem fullad hollywoodias giccsbe, s valóban úgy érezzük, két ember igazán és őszintén megismerheti egymást.
A Glória sikere után (a film elnyerte a velencei filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt) mondta Rowlandsről rendező férje:
Gena egy csoda, aki bármire képes. Eltökélt és tiszta. Nem érdekli a filmszerűség, hogy hol a kamera, hogy jól mutat-e – egyetlen dolog érdekli, hogy hiszel-e neki
A 90 éves Gena Rowlands az amerikai filmjátszás legőszintébb és legtermészetesebb színésznője. Aki megnézi legjobb filmjeit, hisz neki – és nem tud kibújni a hatása alól.