Halomra gyilkolták az indiánokat, a nőket és a gyerekeket sem kímélték

A kék katona

Háborúellenesség, az amerikai történelem és az "indiánpolitika" újragondolása, a civilizációs konfliktusok nyers és gyomorforgató ábrázolása – ötven éve mutatták be Ralph Nelson A kék katona című, kíméletlen revizionista westernjét. 

„Az írásos civilizáció ötezer éves fennálása óta az emberiség vérrel írja a történelmét. Az emberi faj legnemesebb tettei magasztos eszmékből fakadnak. De Káin testvérgyilkossága óta a lélek sötét oldala is mindig bennünk él. A film végkimenetele hűen ábrázolja a csata borzalmait – amikor az emberi vérszomj félresöpri a józan észt. Nemcsak a harcosok válnak a brutális kegyetlenség áldozataivá, hanem az ártatlanok is: a nők és a gyerekek. És az a legrémületesebb, hogy ez valóban megtörtént" – ezzel a felvezetővel indul Ralph Nelson ötven éve (1970. augusztus 12-én) bemutatott, Theodore V. Olsen regényéből készült (forgatókönyv: John Gay) vadnyugati filmje, A kék katona. Majd rögvest a kezdeti inzert tényszerű eligazítása után, festői tájképek kíséretében felcsendül Buffy Sainte-Marie filmhez írt Soldier Blue című (nagysikerű) dala, amelyben a kanadai indián (mikmak) énekesnő rekedt hangon énekli: „igen, ez az én hazám".

A kék katona Forrás: Katzka-Loeb Productions

A Magyarországon Chayenne alkony címen is forgalmazott, az 1860 és 1890 között lezajlott indián háborúk – kiváltképp az 1864-es, coloradói Sand Creek-i mészárlás – őslakos áldozatainak emléket állító A kék katona több szempontból is radikális alkotás. A western, de önmagában az amerikai film fősodrában ugyanis ez volt az első alkalom, hogy a történelmi tényeken alapuló fikcióban az indiánok szemszöge érvényesült, azzal a céllal, hogy leszámoljon a kék uniformisba öltözött úriemberek mítoszával, nézői arcába dörgölve a keserű igazságot: az amerikai Vadnyugat meghódítása kegyetlen népirtással járt.

Ezzel összefüggésben A kék katona ábrázolásmódja is radikális, legalábbis, ami a film végére tartogatott csatajelenetet illeti. Nem is csatajelenet ez tulajdonképpen: miután a katonák végeznek a falujukat védő sájen harcosokkal, lemészárolják a nőket és gyereket. Tizenhárom perc az első ágyúlövéstől odáig, hogy a civilizáció nevében ("bosszú a vadembereken") elkövetett pusztítás – több tucatnyi gyerek és asszony holttestének – láttán a címszereplő kék katona, Honus Gant közlegény (Peter Strauss) elhányja magát.

A kék katona (Candice Bergen) Forrás: Katzka-Loeb Productions

Valóban gyomorforgató szűk negyedóra – azóta sem vetemedett senki arra, hogy ilyen töménységben mutassa meg a népirtást. Nelson és operatőre, Robert B. Hauser aprólékosan, minden szörnyű részletre kitérve mutatja meg, hogyan fordul ki önmagából az ember: premier plánban lövik szét egy gyerek arcát; másik kettőt, akik a rájuk gyújtott sátorból menekülnének, lovasok tipornak agyon; a csecsemőjét menteni igyekvő asszonyt futtában fejezik le; más nőket megerőszakolnak, mielőtt karóba húznák őket (egyikük mellét le is vágják;); majd a szabadban csoportosan remegő védtelenekre sortüzet nyitnak. Hiába a mai CGI-hiperrealizmushoz képest olykor esetlen, szembetűnő analóg trükkfogás (amit bőven ellensúlyoz a pergő vágás, az örjöngő katonák és a kétségbeesetten sikoltozó nők és gyerekek puszta látványa): a hatás hátborzongató.

Mindezt aztán Nelson megtoldja a támadást – a törzsfőnök, Pöttyös Farkas (Jorge Rivero) békekötési szándéka ellenére – elrendelő Iverson ezredes (John Anderson), karóra tűzött indiánfejekkel büszkén feszítő emberei előtt lóháton tartott beszédével:

Önök ma itt sikeresen civilizálttá tettek egy új darabot hazánkból. Olyan leckét adtunk az indiánoknak, amit egyhamar nem felednek. Ráadásul Önök egész életükben mindig büszkék lehetnek, ha a mát említik, mert elmondhatják: én is ott voltam

Az amerikai filmtörténet talán legcinikusabb hadi beszéde ez.

A kék katona (Jorge Rivero) Forrás: KATZKA-LOEB PRODUCTIONS

Nem csupán az őslakosokkal szimpatizáló látásmódja (és sokkoló, az amerikai katonákat dicstelen fenevadként bemutató ábrázolásmódja miatt) nevezték bemutatása idején (és olykor azóta is) Amerika-ellenesnek Nelson filmjét, hanem mert a rendező interjúkban sietett leszögezni: alkotását a filmvégi inzertben megidézett, több száz sájen és arapaho indián áldozattal járó Sand Creek-i mészárlás, és tágabban az őslakosok ellen elkövetett bűnök mellett a vietnami háború túlkapásai – kiváltképp az akkoriban óriási botrányt kiváltó, 500 civil (idősek, nők és gyerekek) életét kioltó, 1968. március 16-án történt Mỹ Lai-i mészárlás – is ihlette.

Vagyis, rendezői szándék szerint A kék katona az amerikai őslakosoknak igazságot szolgáltatni akaró western, és egyben Vietnam-allegória is. Utóbbi csak a korabeli nézők számára lehetett egyértelmű, ha a megidézett történelmi koron túlmenően mindenképp tágabb értelmezést keresnénk, akkor az ma már inkább az általános felé mutat: az egy évvel korábbi, a revizionista western csúcsaként elkönyvelt A vad bandabrutalitását jócskán meghaladó A kék katona pacifista erőszakossága minden háború embertelensége ellen szót emel. Erőszakosan erőszakellenes film (értsd: úgy foglal állást az agresszióval szemben, hogy megmutatja annak legbrutálisabb módjait) – de hogy Amerika-ellenes lenne, az erős túlzás.

A kék katona Forrás: KATZKA-LOEB PRODUCTIONS

Csak a megidézett történelmi időszakot illetően: Nelson direkt módon, minden kertelés nélkül (az ábrázolt indiánöléseken túl érzelmekben fűtött dialógusok formájában) mondja ki, az USA nemzetalapítása (ha úgy tetszik: honfoglalása) más népek terhére ment végbe (a 19. század végére az USA területén élő indiánok száma kevesebb mint felére csökkent, s több millió négyzetkilométernyi földről űzték el, sokszor eredeti élőhelyüktől távol eső rezervátumokba kényszerítve a megmaradtakat), mégis a film elsősorban a kivitelezést, annak mérhetetlen erőszakosságát kritizálja.

A brutális fináléban, a falu lerohanásakor a lovasság átgázol saját nemzete jelképén, a csalódott törzsfőnök által a földre vetett csillagos sávos lobogón. Egy pillanat az egész, mégis erős üzenet Nelsontól: a civilizált hadviselés (írott és íratlan) szabályait felrúgó, embertelenné váló katonák (és az őket harcba szólítók) azok, akik besározták az Egyesült Államok becsületét.

A kék katona Forrás: KATZKA-LOEB PRODUCTIONS

Ráadásul a film erőszakossága korántsem egyoldalú, mivel egy másik, a zárlathoz hasonlóan véres, igaz kevésbé aprólékosan ábrázolt, és csak férfiak ellen irányuló mészárlással indul: az indiánok rarjtaütnek egy pénzszállítmányt, s egy tiszt menyasszonyát kísérő lovascsapaton. A sájen harcosok két tucatnyi katonát ölnek meg (szó szerint felkoncolják őket, a holttest-csonkítások között a skalpolás a legenyhébb). Két túlélő marad csupán: a kissé naiv, de talpig hazafi Honus Gant közlegény és a kocsin utazó Kathy Maribel "Cresta" Lee (Candice Bergen), akit korábban elraboltak a sájenek, két évet töltött közöttük, s ezalatt Pöttyös Farkas asszonya volt.

Csatától csatáig tart a történet, a közel kétórás filmidő tetemesebb részét pedig a vérengzések közé ékelt vándorlás teszi ki, ahogy Honus és Cresta igyekszik épségben, gyalogszerrel eljutni a hadsereg táborába.

A kék katona (Peter Strauss) Forrás: KATZKA-LOEB PRODUCTIONS

Hamisítatlan fejlődéstörténet ez, amelyben a legyilkolt bajtársait sirató, az indiánokra kíméletlen vademberként tekintő Gant közlegény jut el útitársa segítségével ahhoz a felismeréshez, hogy az indiánok kegyetlen rajtaütései tulajdonképpen a hódítókkal szemben folytatott honvédő háború válaszcsapásai – és hogy a harc vérgőzös hevében a civilizált ember is egy pillanat alatt tomboló vadállattá képes zülleni.

Kétségtelen, hogy ehhez a felismeréshez Gantnek is kevés lenne a borzalmak látványa, ha nem szeretne bele a talpraesett, sokszor faragatlan, de vonzó nőbe – Nelson cselekménylogikája szerint legalábbis az érzelmek billentik ki a katonát a holtpontról.

A kék katona (Peter Strauss és Candice Bergen) Forrás: KATZKA-LOEB PRODUCTIONS

Sőt. Cresta nem csupán érzelmi és erkölcsi iránytű. A kezdetektől a végig, a vadont és az indiánokat jól ismerő, tapasztalt nő segíti át a katonát nem egy életveszélyes helyzeten – vagyis a film hősnője jóformán minden szepontból fölé kerekedik a férfinak, ezzel pedig voltaképp Nelson újabb szemléletváltást hozott a westernbe.

Összeségében A kék katona minden szempontból kikezdte a hagyományos vadnyugati film ideológiai és formanyelvi alapjait, de (soha el nem ismert) újító erényeire néhány komolyabb hibája (ellaposodó cselekményvezetés, illetve eseménylogikája olykor furcsa bukfenceket vet: 1876-ban járunk, de az 1864-es csatát elevenítik fel; a katonákkal kíméletlen Foltos Farkas a katonák kíméletére számít etc.) vet árnyékot. Így aztán A kék katona nem lett valódi remekmű, inkább csak mélyen vérbe mártott vastag felkiáltójel.