A befejezésen gondolkozom: A magány allegóriája

A befejezésen gondolkozom

Charlie Kaufman az egyik legegyedibb látásmódú alkotó Hollywoodban. Elsősorban íróként hívta fel magára a figyelmet, az ő nevéhez fűződik a John Malkovich menet, az Egy makulátlan elme örök ragyogása (melyért megkapta az Oscart) és az Adaptáció forgatókönyve, de rendezőként is bizonyított már a Kis-nagy világ-gal és az Anomalisá-val. Most Iain Reid regényét adaptálta, a rá jellemző szürreális köntösben.

Jake (Jesse Plemons), barátnőjével (Jessie Buckley) meglátogatja a szüleit, hogy bemutassa nekik a lányt. A pár hat hete talált egymásra, ám olyan fásultnak tűnnek, mintha egy örökkévalóságot töltöttek volna együtt. Az út során számos dologra ráeszmélnek és a kapcsolat lezárásán filozofálnak.

A befejezésen gondolkozom Forrás: Netflix

Reid könyve önmagában sem volt könnyű olvasmány, Kaufman stílusával kiegészülve pedig főleg nem mondható kommersz darabnak. Az író, rendező persze nem is akarja feláldozni a stílusjegyeit a könnyebb befogadhatóság érdekében, mindenesetre tény, hogy A befejezésen gondolkozom sokak gyomrát meg fogja feküdni. Rögtön egy bő 20 perces autóúttal indítunk, mely bár nem unalmas, az indokoltnál egy fokkal hosszabb. Ez sajnos a komplett műre igaz, a 134 perces játékidőn lehetett volna vágni bő negyed órát, gondolok itt főleg a két főszereplő közti, esetenként funkciótlan eszmecserékre.

Ezt leszámítva maguk a dialógusok jól megírtak, változatosak és sokszor mi nézők is szívesen belefolynánk a beszélgetésbe. Előkerül a magány, a fásultság, egy párkapcsolat minden állomása, így nem nehéz empatikussá válnunk hőseinkkel szemben. Azt hihetnénk, hogy a prológus után jobban belendül a cselekmény és karaktereinket tüzetesebben is megismerjük, de ez csak részben igaz.

A befejezésen gondolkozom ( Jessie Buckley) Forrás: Mary Cybulski/NETFLIX

A látogatás egy roppant nyugtalanító, sokszor kínos, míg máskor thrillerszerűen misztikus agyrúgás, ahol teljes mértékben elvesztjük a fonalat. Kaufman térrel és idővel egyszerre játszik, tudatosan összezavar, ami kezdetben bosszantó lehet, de rengeteg kapaszkodót rejtett el a képsorok közt.

Számos, látszólag nem fontos apróságra érdemes odafigyelni, ezek az utalások ugyanis előrevetítik a megoldást, a „nagyobb képet", mely végül a helyére rakhatja a kirakós darabkáit.

Nem minden elem fog tökéletes összhangba kerülni a végeredménnyel, a rendező hozza a rá jellemző provokatív, zavarbaejtő gondolatiságot és vizualitást, helyenként talán túlzottan is művészieskedőre véve a figurát. A történet emberi oldala ezzel szemben nem sérül annyira, hogy elrontsa az élményt. Ezen segít a finom humor, az önreflexivitás és a filmes kikacsintások, melyek közül a zárásra maradt a leginkább meghökkentő.

Jesse Plemons és Jessie Buckley párosa remek, a színésznő élete alakítását nyújtja, de muszáj kiemelni a szülőket megformáló Toni Colette-et és David Thewlist is, akik egyszerre képesek bájosak és ijesztőek lenni. Igazi jutalomjáték az övék.

A befejezésen gondolkozom tökéletesen illik a direktor életművébe, de talán egy fokkal megosztóbb lesz korábbi munkáinál. A szürreális látásmód ellenére, az Anomalisá-hoz hasonló, emberi alkotás született. A film a magány allegóriája, az elszalasztott lehetőségek fájdalmával, illetve magának az életnek egy melankolikus, depresszív látlelete. Nem könnyű matiné, de így csak Charlie Kaufman képes mesélni.