Mank: az író, Hollywood és az ellopott hírnév

Amanda Seyfried mint Marion Davies és Gary Oldman mint Herman J. Mankiewicz a Mank c. filmben

David Fincher – apja, Jack Fincher forgatókönyvéből készült – legújabb rendezése furcsa életrajzi film. Nem pusztán azért, mert a Mank az egyetemes filmtörténet legjobb alkotásának tartott Aranypolgár  (1941) keletkezéstörténetét az alkoholista, epésen sziporkázó, igazságmegszállott (társ-)forgatókönyvíró, Herman J. Mankiewicz "megpróbáltatásain" és személyes élményein keresztül meséli el, ezzel pedig jóformán elvitatja a filmesek generációit 1941 óta leginkább inspiráló mű szerzőségét a rendező, főszereplő és ugyancsak forgatókönyvíró Orson Wellestől – hanem azért is, mert miközben az író fontosságát hangsúlyozza, voltaképp nem is az íróról mesél: a Mank egyszerre szerelmes levél és vádirat az 1930-as évek "politikacsináló" Hollywoodjának címezve.

A legfontosabb ember Hollywoodban az író, de ezt soha nem szabad elmondanunk azoknak az anyaszomorítóknak

– mondta állítólag az 1920-30-as évek legnagyobb producer tehetsége, Irving G. Thalberg, aki mindig biztos kézzel választott forgatókönyvet, rendezőt, bátran teremtett új sztárokat, egyszerre szem előtt tartva a művészi igényességet és a közönségsikert.

Arliss Howard mint Louis B. Mayer és Ferdinand Kingsley mint Irving Thalberg a Mank c. filmben Forrás: Netflix

A 23 éves korában Hollywoodba berobbanó, az Álomgyár addigi működését számos újítással megreformáló, az 1924-ben (részvételével) alapított Metro-Goldwyn-Mayer-t a gyártási osztály vezetőjeként alig három év alatt az aranykorszak legsikeresebb stúdiójává varázsoló, munkatempója miatt is korán, 37 éves korában meghalt Thalberg fontos mellékalakja David Fincher új filmjének, de mellette feltűnik egy másik, későbbi "csodagyerek" is: Orson Welles, akit színházi és rádiós sikerei okán már 21 éves korában megpróbált elcsábítani Hollywood, de csak két évvel később mondott igent az RKO Pictures ajánlatára, hogy megrendezze első játékfilmjét, az Aranypolgár-t. Azt az alkotást, amit egy évtizeddel később már mint egy új alkotói szemléletmód megteremtőjeként kezdtek emlegetni a teoretikusok, és állították a mozgókép első számú alkotójaként a rendezőt megjelölő szerzői elmélet példáinak középpontjába.

Az Aranypolgár forgatókönyvén dolgozik éjt nappallá téve a Mank címszereplője, Herman J. Mankiewicz egykori újságíró, akit 29 éves korában fedezett fel magának a filmipar, s aki egy év múlva már a Paramount stúdió forgatókönyvíró részlegének vezetőjeként csábította maga mellé korábbi hírlapíró kollégáit, főként olyanokat, akik nemcsak tehetségében, de az alkohol és a szerencsejáték iránti olthatatlan szenvedélyében is osztoztak (köztük a hőskorszak legnagyobb hollywoodi írózsenijét, Ben Hechtet) – s aki filmírói pályafutása zömében mások könyveit szedte rendbe, kiváltképp a dialógusokba becsempészve azt a szókimondó, cinikus és szatirikus humort, amelyért többnyire kreditet sem kapott a stáblistán, de amellyel jelentősen hozzájárult az amerikai hangosfilm egyszerre fanyar és sziporkázó kontrákon nyugvó "párbeszéd-hagyományának" megteremtéséhez.

Amanda Seyfried mint Marion Davies és Gary Oldman mint Herman J. Mankiewicz a Mank c. filmben Forrás: Netflix

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Mank e három ember harcára hegyezné ki a hollywoodi filmek szerzőségét illető – elméleti síkon ellentétes – teóriáinak összeütközését (leegyszerűsítve: kié a film: a stúdiót képviselő, sőt minden részletre gondosan ügyelő kreatív produceré, a rendezőé, vagy az íróé?), márpedig Fincher filmje részben arról szól, hogy a tehetségét másokra pazaroló "háttérember" megírja legszemélyesebb és legjobb forgatókönyvét, amelynek szerzőségéről a korábbi szerződése ellenére sem hajlandó lemondani.

A szerzői ellentétekre vonatkozó állítás már csak azért is túlzásnak tűnhet, mert bár Mankiewicz más okokból vele is összetűzésbe került, az Aranypolgár gyakorlatban megvívott alkotói harcában Thalbergnek nem volt szerepe: a film nem az MGM-nél, hanem az RKO-nál készült, ráadásul mikor Welles 1939-ben leszerződött a stúdióval és felkérte Mankiewiczet a forgatókönyv első vázlatának megírására, Thalberg már három éve halott volt.

Mégis, azzal, hogy a film úgy állít emléket Mankiewicznek, hogy a rendezői talentum szimbólumát (Welles) a saját tehetségébe szerelmes öntelt hólyagként, a mindenkori hollywoodi producer prototípusát (Thalberg) pedig érzelemmentes, politikai és pénzügyi hasznot szem előtt tartó rideg üzletemberként ábrázolja, a Mank nem csupán főszereplője (minden hétköznapi gyarlósága ellenére is) emberi és alkotói nagyságát, de általában a forgatókönyvírók megkerülhetetlenségét is hangsúlyozza.

Sőt. Feltéve, hogy a filmben mindhárom konkrét személy saját hivatását általánosságban is jelképezni hivatott, a Mank optikája kifejezetten azzal a határozott okkal torzít, hogy túl az Aranypolgár-on, a producerek és rendezők szorításában alkotni kényszerülő forgatókönyvíró elsődleges szerzőségét érzékeltesse (legalábbis a klasszikus hollywoodi történetmesélő filmekre vonatkoztatva).

Mank Forrás: Netflix

Ebben az esetben pedig a Mank mindenképp az egyik legizgalmasabb – gyakorlati példával szemléltetett – teoretikus film, amit az elmúlt időben Hollywoodról készítettek. S talán az első, ami alátámasztani igyekszik David Kipen (a kaliforniai egyetem, a UCLA oktatója és az amerikai művészettámogató alap, a NEA egykori irodalmi igazgatója) 2006-ban könyv formában közzétett íróközpontú filmteóriáját (The Schreiber Theory), amely provokatív módon vitatja a rendezők szerzői elméletét.

Kipen teóriája természetesen nem előzményektől mentes az amerikai filmelméletben, az 1960-as évektől fogva például egymást tépázva, de ezzel kölcsönösen egymás hírnevét építve vitatkozott a szerzői elmélet legnevesebb propagálója, Andrew Sarris és a film kollektív alkotói folyamatát hirdető (s általában mindenki más véleményével szembemenő) Pauline Kael. Kael ugyanakkor a klasszikus hollywoodi történetmesélő film vonatkozásában leginkább az írót emelte ki – legalábbis nagy port kavart, terjedelmes (1971-ben a The New Yorker magazin két egymást követő számában közölt, kötetnyi hosszúságú) esszéjében (Raising Kane), amelyben épp Welles szerzőségét vitatta el az Aranypolgár forgatókönyvének kapcsán, nem kevesebbet állítva, mint hogy a forgatókönyv teljes egészében Mankiewicz zsenijét tükrözi, miközben a stáblistán mindketten íróként szerepelnek, s így a szkriptért járó Oscar-díjat is (az egyetlent a 9 jelölésből) megosztva kapták.

Mank (Lily Collins és Gary Oldman) Forrás: Netflix

Az Aranypolgár forgatókönyvének keletkezését körbejáró Mank Kael esszéjének szellemiségében készült – Mankiewicz és Welles vonatkozásában annak állításait közvetíti. A Mank írómozi: a zsenit a forgatókönyv szerzőjében keresi, s nem csupán a rendezőt (ebből Welles mellett rögtön kapunk még egyet: a főhős később 2-2 írói és rendezői Oscar-díjat nyert öccse, Joseph L. Mankiewicz személyében) kicsinyíti, de szó nélkül elmegy például az operatőr (a világítás, perspektíva és mélységélesség dolgában újat hozó Aranypolgár esetében: Gregg Toland), a zeneszerző (Aranypolgár: Bernard Herrmann) vagy például a vágó (Aranypolgár: Robert Wise) szerepe mellett – márpedig a hivatkozott remekmű minimum e három területen is újított. Persze, érthető, hogy egy, a forgatókönyvre és annak szerzőjére fókuszáló film sutba vágja a kollektív alkotás elvét – ezzel egyébként is csak a filmtörténet megszállottjait hergeli vitára, esetleg azokat, akik sejtik, hogy rossz rendezővel és dilettánsok közreműködésével a világ legjobb forgatókönyvéből is lehet pocsék filmet készíteni.

Ugyanakkor a Mank elsősorban épp azok számára lesz maradéktalanul érthető, akik jártasak az amerikai film- és társadalomtörténetben, ugyanis minden "célszerű" torzítása és "szükségszerű" sűrítése ellenére (vagy épp ezért) bőséges utalásokkal behálózott történet alkotói nem csupán azt feltételezik a nézőről, hogy látta, sőt, betéve tudja az Aranypolgár-t, de tisztában van azzal is, ki volt William Randolph Hearst, Louis B. Mayer, Marion Davies, Charles Lederer, David O. Selznick vagy épp Upton Sinclair.

Gary Oldman, Arliss Howard és Tom Pelphrey (mint Joseph L. Mankiewicz) a Mank c. filmben Forrás: Netflix

Mindez mégis csak keveset von le a film élvezeti értékéből (leszámítva, hogy az átlagnéző nehezen szállhat vitába annak merész állításaival), ugyanis a Mank nem csupán utalásokkal és kikacsintásokkal, de játékos flashback-narratívával, lenyűgöző vizualitással (operatőr: Erik Messerschmidt) és pazar alakításokkal (a címszerepet játszó Gary Oldman mellett főleg Amanda Seyfried és Arliss Howard játékát érdemes kiemelni) kifejezetten megigézően idézi meg az 1930-as évek Hollywoodját.

Maradva a filmtörténetnél: elsőre meglepő lehetne, hogy az a David Fincher rendezte a Mankiewiczet mennybe menesztő filmet, aki eddigi pályafutása során egyetlen alkalommal sem dolgozott saját forgatókönyvből (ezúttal sem), sőt még csak nem is kért ötleteiért társ-szerzői kreditet. Ugyanakkor rendre olyan filmeket készít, amelyek, így vagy úgy, fonákjáról mutatják a világot: például a kulturális utalásoktól hemzsegő Hetedik-ben (forgatókönyv: Andrew Kevin Walker) a sorozatgyilkos világít rá a 20. század végi társadalom legkártékonyabb erkölcstelenségére, a mindent behálózó közönyre; a Harcosok klubjá-ban (forgatókönyv: Chuck Palahniuk regényéből Jim Uhls) a századvégi értékválság "megváltó" állatias erőszakban oldódik fel; vagy a Social Network – A közösségi háló-ban (forgatókönyv: Aaron Sorkin) a közösségimédia-alapító Mark Zuckerberg jóformán képtelen arra, hogy valódi, értékes emberi kapcsolatokat ápoljon. Ennek megfelelően egy, a filmkánont újraértelmező alkotás nagyon is illeszkedik Fincher életművébe – pláne, ha annak épp ahhoz a filmhez van köze, amely elsőként mutatta fonákjáról az amerikai sikermítoszt, és későbbi esztétikai sikere mitikus magasságokba emelte alkotóját.

Tom Burke mint Orson Welles a Mank c. filmben Forrás: Netflix

Fincher számára a Mank ugyanakkor ennél jóval személyesebb ügy, hiszen a forgatókönyvet tulajdon apja, Jack Fincher írta. A rendező már a kilencvenes évek végén leforgatta volna, de hosszú ideig nem talált a finanszírozásban érdekelt stúdiót, majd jóval apja halála után (2003), tavaly sikerült megnyernie azt a Netflixet, amely Orson Welles utolsó, tragikus sorsú szerelemprojektjének befejezését is támogatta, s amelyben feltűnik egy kekeckedő kritikusnő, akit semmi kétség, az "ellenlábas" Pauline Kaelről mintázott Welles.

A Mank–ben viszont épp Kael gondolatai jelennek meg, mintha Jack Fincher legalábbis a kritikusnő botrányt kiváltó esszéjén felbuzdulva kezdett volna bele az írásba. Persze, az egyébként újságíróként dolgozó idősebb Finchert (aki a Life magazin San Franciscó-i kirendeltségének szerkesztőségvezetője volt) minden bizonnyal (s a film is erről árulkodik) ennél személyesebb dolog is megfoghatott Mankiewicz alakjában: az, hogy az Aranypolgár-ral Oscart nyerő Mankiewicz riporterként kezdte karrierjét, s mivel más riportereket más újságírókat is Hollywoodba csábított, minden vonatkozásban megteremtette a bennfentesként is kívülálló "riporteri" szemléletmódot az Álomgyárban.

Mank (Gary Oldman és Amanda Seyfried) Forrás: Netflix

A Mank ennek megfelelően nemcsak írómozi, de riporterfilm is, sőt, revizionista gonzó, amely főhőse benyomásai és a forgatókönyvet szerző Fincher Mankiewiczről szerzett benyomásai alapján festi meg Ó-Hollywood társadalmi tablóját. Egyszerre szerelmes levél és vádirat – rajongva idézi meg a kor szépségét, és fájdalmasan mutat rá arra, hogy az Álomgyár nemcsak azt képes elhitetni a világgal, hogy King Kong hat emelet magas és Mary Pickford 40 évesen is szűz, de azt is, hogy ki az alkalmasabb jelölt Kalifornia kormányzójának. Utóbbi ügyében alakul ki az igazi konfliktus a rezonőr Mankiewicz és a politikacsináló filmesek, Mayer és Thalberg, valamint a befolyásos sajtómágnás Hearst között – s válik Jack Fincher szándéka szerint érthetővé, mi volt az oka, hogy Mankiewicz főként Hearstről mintázza az Aranypolgár hősét.

Arliss Howard és Charles Dance (mint William Randolph Hearst) a Mank c. filmben Forrás: NETFLIX

Különös, hogy miközben az idősebb Ficher forgatókönyve nyilvánvalóan azért tagolja az Aranypolgár-ra hajazó idősíkváltásokkal a történetet, hogy ezzel is az író érdemeit támassza alá, az ifjabb Fincher számos konkrét vizuális megoldással is megidézi Welles alkotását – márpedig ezekhez aligha lehet köze a mégoly alapos leírásokban bővelkedő 327 oldalas Mankiewicz-könyvnek. David Fincher természetesen nem foglal állást (elkerülve, hogy tovább rontsa Welles hitelét) abban a kérdésben, hogy a forradalmi képi stílus Toland vagy Welles érdeme, de a Mank formanyelve olyan elevenen ötvözi az Aranypolgár-t és a harmincas évek hollywoodi alkotásainak glamourját, s ülteti az így kapott egyveleget a kétezres évek stilisztikájába, hogy a néző óhatatlanul úgy érzi, visszarepült az időben, s a filmet épp 1941-ben látja egy füstös moziban. A Mank számos állításával lehet, sőt érdemes vitába bocsátkozni – de egy elkötelezett filmrajongó számára ez ajándék, egy olyan filmtől, amely friss és merész szellemben idézi a múltat, örökérvényű tanulsággal a fikciót a valósággal ötvöző alkotás gyötrelmeiről és az emberi hiúságról.