Fellini felesége, múzsája és lelke

Cabiria éjszakái

Száz évvel ezelőtt született – 1921. február 22-én, a Bologna melletti San Giorgio di Pianóban –Giulietta Masina, férje, Federico Fellini talán két legérzelmesebb filmjének, az Országúton (1954) és a Cabiria éjszakái (1957) főszereplőnője. 

A senki mással össze nem téveszthető külsőhöz senki mással össze nem hasonlítható, kiemelkedő játékmodor párosult – Giulietta Masina a vásznon maga az emlékezetből kitörölhetetlen, erős és mégis megfejthetetlenül légies jelenlét. Apró, törékeny alkata ellenére: a humánum, az emberi lélek legnagyobb színésznője. Legalábbis férje, Federico Fellini filmjeiben, kiváltképp az Országúton Gelsominájaként és a Cabiria éjszakái örök optimista utcalányaként. E két szerep tette halhatatlanná az egyetemes filmtörténet számára – és épp e két szerep okán kezdték mégis másokhoz hasonlítani, mert a méltatás természetéből fakad, hogy viszonyítási pontokat keres. Masina esetében elsősorban Charles Chaplin számított efféle "összevetéshez szükséges" előképnek.

Országúton (Giulietta Masina) Forrás: Criterion

A szoknyás Chaplin, mondták sokan a színésznőről az Országúton után (de vélték a pantomimos Marcel Marceau vagy Harpo Marx női megfelelőjének is) – persze Masina eleve okot is adott az efféle összevetésre: amikor a vándormutatványos Zampano (Anthony Quinn), akinek Gelsominát az anyja eladja, a lány fejébe nyom egy keménykalapot, Masina vidám fintorral, s kacsázó csípőmozdulattal, Chaplin csavargóját idézve, bohóckodva nyugtázza sorsát.

Olyan színésznek tartom, akit egyedülálló tehetséggel áldott meg az Isten: rendkívüli közvetlenséggel tudja kifejezni egy bohóc csodálkozását, rémületét, kirobbanó vidámságát és komikus szomorúságát. Giulietta ugyanis bohóc-színész, valódi női bohóc. Az én szememben ez nagy dicséret, sok színész azonban bosszankodva fogadja, lekicsinylést gyanít mögötte, nem tartja elég méltóságteljesnek, inkább gorombának érzi. Tévednek: szerintem a bohóctehetség a legnagyobb adomány, a lehető legarisztokratikusabb adottság a színészmesterségben

– írta felesége egyszerre kirobbanóan energikus és kifinomultan érzékeny művészetéről Fellini a Mesterségem, a film című önvallomás-kötetében.

Fellini Giulietta Masinát rendezi a Cabiria éjszakái c. filmben (1957) Forrás: AFP

Masina ösztönös tehetség volt, aki már gyerekkorában jóformán minden előadó-művészeti ágban kipróbálta magát, mégsem a színiakadémián folytatta tanulmányait, hanem a római La Sapienza bölcsészkarán szerzett diplomát (valamint 1943-ban doktorátust). Első komolyabb színészi tapasztalataira mégis az egyetemen tett szert: a diáktársulat tagjaként az egyetemi színpadon sorra játszotta a főszerepeket, majd kisebb-nagyobb színházakban is kipróbálta magát, miközben a rádió is foglalkoztatni kezdte.

Fellinivel is a rádióban ismerkedett meg: 1942-ben megkapta a Cico és Pallina című folytatásos hangjáték női főszerepét, Fellini pedig beleszeretett az általa írt rádiójáték hősnőjének hangjába. 1943-ban, kilenc hónap jegyesség után keltek egybe. Házasságuk első éveit nem csupán a második világháború árnyékolta be: az esküvő után pár hónappal Masina leesett a házuk lépcsőjéről, és elvetélt első gyerekükkel, majd 1945 tavaszán újszülött fiuk, Pierfederico is meghalt háromhetes korában, ráadásul Masina gyermekágyi lázat kapott, aminek szövődményeként nem szülhetett többé.

Cabiria éjszakái (Giulietta Masina) Forrás: AFP

Filmkarrierje a háború után kezdődött, először Roberto Rossellini Paisá című neorealista remekművében (1946) kapott aprócska statisztaszerepet (a film egyik forgatókönyvírója és rendezőasszisztense Fellini volt), majd második filmjében, az 1948-ban Alberto Lattuada által rendezett (és ugyancsak részben Fellini által írt) Nincs irgalom tragikomikus utcalányaként elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Szalag díjat.

Harmadik filmjében félig már férje dirigálta: a Lattuada és Fellini által közösen rendezett 1950-es A varieté fényei-ben energikus és odaadó segédszínésznőt alakított, majd két évvel később (négy kevésbé jelentős film után) öt perc erejéig eljátszotta legszebb szerepének előképét, a Cabiria nevű prostituáltat Fellini első önálló rendezésében, A fehér sejk–ben (amelynek forgatása idején az Országúton ötlete – és Gelsomina alakja – is megfogant Felliniben). Ugyanebben az évben Masina fontos mellékszerepet kapott Rossellini szakrálist és profánt közös nevezőre hozó, a társadalmi felelősségvállalásról készült remekművében, az Európa 51-ben.

A világsikert Fellini és Masina számára is végül az Országúton hozta el: a vándormutatványosok meseszerű tragikomédiájának számos elismerése közül a két legrangosabb, a velencei filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díja és a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díja (a kategória történetének első nyerteseként).

Rajongó híve vagyok Fellini rendezői művészetének, de meg kell mondanom: az Országúton Giulietta Masina nélkül nem lett volna az, ami

– mondta Nemeskürty István a színésznőt köszöntő beszédében, amikor Giulietta Masina 1990-ben a Tavaszi Fesztivál vendégeként Budapestre érkezett. Kétségtelen, a kiszolgáltatott, kissé együgyű és esendő, de tiszta lelkű clown, Gelsomina szerepében – ismét Nemeskürtyt idézve – időtlen érvénnyel hirdeti az emberi szeretet üdvözítő erejét. Fellini számára Masina művészete, az alakításaiból – de akár csak egyetlen, a világra gyermeki tisztasággal rácsodálkozó tekintetéből – áradó szeretet testesítette meg a "tökéletes erkölcs" iránti vágyakozást: ő a durva Zampano eleven lelke az Országúton-ban, a svindler Picasso (Richard Basehart) lelkiismerete a Szélhámosok-ban (1955), az életbe vetett bizalom megtestesülése a Cabiria éjszakái-ban, a tudatosult női szenvedés a Júlia és a szellemek-ben (1965) és a szűnni nem akaró áldozatkészség a Ginger és Fred-ben (1986).

Szélhámosok (Giulietta Masina és Richard Basehart) Forrás: AFP

Mások filmjeiben is remekelt – például Eduardo De Filippo Fortunella (1957) vagy Renato Castellani Pokol a városban című filmjében (1958) –, de elsősorban Fellini színésznőjeként és múzsájaként teremtett nagy műveket.

Nem igazán tetemes filmográfiájának csúcsa, színészetének betetőzése: a Cabiria éjszakái – amelyért a legjobb színésznőnek járó díjjal is kitüntették a cannes-i filmfesztiválon.

Naiv, életmódja ellenére (vagy tán épp azért) legbelül ártatlan utcalány, aki fogolyként vergődik a számító világban, s mindenki csak kihasználja, mégis szentül hiszi, hogy lesz, aki elfogadja és szeretni tudja. S amikor úgy érzi, megtalálta azt, aki kimenti kegyetlen sorsából, kiderül, a férfi csak a pénzét akarja – és ezért még arra is képes lenne, hogy megölje a nőt.

A Cabiria éjszakái tragikus, mégis felemelő fináléjában az összetört utcalány kifelé botorkál az erdőből. Az alkonyodó tájban, a város felé tartva fiatal, vidám társasággal találkozik – az úton karneváli a hangulat, éneklő, gitározó, harmonikázó fiúk és táncoló lányok mosolyognak rá, de Cabiria, kóchajában falevelekkel, elkenődött sminkkel az arcán keserű könnyeit nyeli. Kifosztották, ellökték, végleg tönkre tették, s mások felszabadult boldogsága is csak saját balsorsára emlékezteti. Aztán váratlanul mégis mosolyra húzza a száját. A clown könnyáztatta, fájdalmas grimasza lassan valódi mosollyá alakul, Masina gombszemében erőre kap a fény, egy pillanatra magába tekint, majd biccent a fiataloknak – és igen: a kamerának, az életét kémlelő közönségnek is. Ez a vállrándító optimizmus több színészetnél: az élet reményének megélt költészete.

A Cabiria éjszakái elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. A szobrot Masina vette át Fred Astaire és Dana Wynter kettősétől. Rövid beszédében a producer Dino De Laurentiis, Fellini és a maga nevében megköszönte a díjat – de nem is az izgalmas, amit mond, hanem az a megilletődöttség, izgalom és büszkeség, ami Masina egész jelenlétét átitatta. A színésznő mögül előretörő magánember egyszerűségének csillogása, ami elhomályosítja a hollywoodi glamourt.

A színésznőt persze hívták Hollywoodba, öt évre szóló szerződést ajánlottak neki, de visszautasította. Nem pusztán azért, mert nem akarta ilyen hosszú időre magára hagyni Fellinit, hanem azért is, mert jól tudta, az Álomgyárban a megismételhetetlen megismétlését várták volna tőle: csupa Gelsominát és Cabiriát, sziruppal nyakon öntve (ha máshonnan nem, hát onnan sejthette ezt, hogy az Oscar-díjak után férjétől is e figurák újabb kalandjait követelték a producerek).

Az 1960-ban bemutatott, Julien Duviever rendezte La Grande Vie után öt évig Masina egyáltalán nem is forgatott, helyette a háttérben segítette Fellini munkáját. A Júlia és a szellemek-ben tért vissza a vászonra – Fellini első színes nagyjátékfilmjében a férje hűtlensége miatt lelki gondokkal viaskodó, naiv, vágyaival és bűntudatával megküzdő polgárasszonyt alakít. A Cabiria éjszakái után egy újabb film, amit Fellini kifejezetten Masinának írt, de ezúttal nem a bohócnak, hanem a drámai színésznőnek. Masina jelenléte ezúttal is átütő, de játékában kevesebb az életigenlő vidám gesztus, több a finom arcjáték mögött meghúzódó befelé tekintő csendes vívódás.

Sokan vélik: a szürreális vizualitású és cselekményszövésű film a hírhedt hűtlenkedő Fellini önvallomása, vezeklése volt. A Júlia és a szellemek kétségkívül tartalmaz önéletrajzi elemeket, de Masina a magánéletben korántsem volt az a visszahúzódó, naiv asszony, akit a filmben életre keltett. Ráadásul Fellini szerint a Júlia és a szellemek nem is elsősorban a női pszichébe kalauzolja a nézőt – mert a Jung gondolatait magáévá tenni igyekvő rendező szerint, amikor egy férfi a nőkről mesél, voltaképp saját lelkének sötét, irracionális oldalát tárja fel.

Júlia és a szellemek (Giulietta Masina) Forrás: AFP

Fellini szándéka szerint a Júlia és a szellemek a korábbi "önvallomás", a 8 és 1/2 (1963) párdarabja – de ugyanígy a Cabiria éjszakái komplementere is. A film végén, amikor már úgy tűnik, a magára hagyott Giulietta leszámol az őt kínzó szellemekkel – a női vágyakozás és a gyerekkorban fogant bűntudat árnyalakjaival –, fejében ismét megszólalnak a hangok. Ahogy a Cabiria éjszakái végén, Masina ezúttal is a kamerába néz, mosolyog. Kétértelmű gesztus ez: ugyan ezúttal is felfedezhető benne az életigenlés vágya, de az őrületé és a lemondásé is. Sőt: a Cabiria éjszakái-ban az erdőből kifelé vezet az út, Giulietta viszont hálóingben – fizikai értelemben magányosan – elindul az erdő felé.

Az életről mondana le? Aligha. Az erdő természetessége a Fellini által szuggesztív és groteszk módon teremtett művilággal áll szemben – Fellini a nagypolgárok szellemi és lelki életének eltorzulását, a túlpörgetett érzékiséggel együtt járó kiüresedést ábrázolja, amelyhez az alávetett nő kétértelmű felszabadulástörténete csak apropó. Masina utolsó gesztusa tehát ezúttal is a tiszta erkölcs iránti nosztalgia.

Ginger és Fred (Marcello Mastroianni és Giulietta Masina) Forrás: AFP

Hasonló eltorzulásokat, a televízió művilágát veszi célba a Ginger és Fred is, Fellini és Masina húsz évvel későbbi, utolsó közös filmje is. A két Fellini-film között Masina alig állt kamera elé, összesen négy filmet forgatott, a Ginger és Fred után pedig már csak Louis Bertucelli Aujourd'hui peut-être című, 1991-es filmjében szerepelt – filmezés helyett életmódtanácsokat adott a rádióban, majd a La Stampa levelezésrovatát vezette (ebből később Mások naplója címen válogatáskötetet jelentetett meg), valamint az UNICEF olasz nagyköveteként tevékenykedett. Interjúiban rendre megemlítette: a Júlia és a szellemek után is elhalmozták ugyan szerepajánlatokkal, de nem akadt kedvére való, fércművekhez pedig nem szívesen adta volna a nevét.

1994. március 23-án, 73 éves korában halt meg Rómában, öt hónappal Fellini, az ötvenedik házassági évfordulójukon bekövetkezett halálát követően. Közös sírhelyben nyugszanak, Fellini szülővárosának, Rimini temetőjében, ahová 1945-ben fiukat is örök nyugalomra helyezték. Ahogy Fellini temetésén, Masina végső búcsúján is Mauro Maur trombitált – Nino Rota keserédes témáját az Országúton-ból, a szeretet örökérvényű példázatából.