A maga idejében kifejezetten rendhagyó, minden szempontból bátor vállalkozásnak számított Wolfgang Petersen 1981-ben bemutatott filmje, A tengeralattjáró. A 20. századi német filmgyártás legdrágább produkciója (32 millió márka, ami ma körülbelül 12 milliárd forintnak felel meg) ugyanis nem is elsősorban üzletileg számított kockázatos produkciónak (sőt: bemutatásakor a költségvetés ötszörösét fialta a jegypénztáraknál).
Petersen filmje egy olyan háborús tematikai alműfajban, a tengeralattjárós filmek terén – és általában a második világháborúval foglalkozó filmeket illetően is – igyekezett radikálisan újat mutatni és mondani, ahol a fő csapásirányt az ötvenes évek jellemzően hollywoodi alkotásai jelölték (Csendes hadművelet, Inferno, Alattunk az ellenség, Csendben fut, mélyen fut), amelyekben a tengelyhatalmak katonái leginkább embertelen ellenségként jelennek meg, akiket legyőzni: erkölcsi kötelesség.
A német Petersent érthető módon nem kötötte a győztesek világmegváltó pátosztól sem mentes ábrázolásigénye, eleve a vesztesek – mi több: a rosszak – szemszögéből készíthette el az U-96-os tengeralattjáró 1941-es bevetésének történetét, ugyanakkor minden erejével arra törekedett, hogy hús-vér emberként mutassa be a legénység tagjait, ezzel pedig jelentősen árnyalta a német katonákról a hollywoodi filmek által is felerősített negatív képet.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy A tengeralattjáró ki akarná forgatni, vagy legalábbis relativizálni igyekezne a történelmi tényeket – már csak azért sem, mert Petersen kerüli a hollywoodi "előképekre" jellemző szájbarágós moralizálást, ennek megfelelően nem is foglalkozik az U-96-os ellenfelei, a brit flotta jellemrajzával, nem gyártja le az angolszász háborús filmek "minősítő" ellenségképének inverzét.
Mi több – a történelmi tényekhez igazodva – a rosszat elsősorban saját térfelén keresi, legyen szó Hitlerről, a német elvakultságról, vagy a vezérkar elhibázott taktikai döntéseiről.
1941 ősze. Az atlanti-óceáni harcok egyre erősödnek. A német tengeralattjáró-flotta – melynek segítségével Hitler ki akarja éheztetni Angliát – több vereséget is elszenved. Egyre kevesebbet sikerül megsemmisíteniük a konvojokban haladó angol teherhajók közül. A francia kikötőkből mégis egyre újabb tengeralattjárókat küldenek csatába. A második világháborúban a német tengeralattjárókon szolgáló 40 ezer tengerészből 30 ezer soha nem tért vissza
– tudatja a filmet felvezető inzert, rögvest azt az érzést keltve a nézőben: nem a háborús filmek szokásos diadalmeséjét kapja. A feszültségnek pedig már az inzert után a "zöld semmiből" bálnaként feltűnő tengeralattjáró képe megalapoz – s ezt a feszültséget Peterson mindvégig sikeresen fenntartja, már a bevetés előtti tivornya jeleneteivel.
Az „Atlanti-partvidék gyöngyének" is nevezett francia kikötővárosból, La Rochelle-ből, ahol a német U-flotta állomásozik, csak két végletet látni: a mulatót és a dokkot. Élet és halál: a bevetés izgalmát alkohollal oldó legénység másnap parancsra vaskoporsóba száll.
A La Rochelle-i jelenetsorral Petersen nem mellékesen igyekszik a néző szimpátiáját is elnyerni hősei, de legalábbis az U-96-os parancsnoka (Jürgen Prochnow) számára: a 30 éves kora ellenére – tapasztalata miatt, és mert a legénység minden tagja fiatalabb nála – "Öregként" emlegetett tiszt elnézően mosolyog, amikor a mulatóba tartva a matrózai csoportosan levizelik az autóját, és ő azon kevesek egyike, akit nem botránkoztat meg, amikor egy másik kapitány (Otto Sander), akit épp vaskereszttel tüntetnek ki hősiességéért, részeg köszönőbeszédében Hitler "hadvezéri" képességeit gúnyolja.
Az U-96-os parancsnoka mellett ugyanakkor az azonosulás legfontosabb személye a tapasztalatlan, de annál lelkesebb haditudósító Werner hadnagy (Herbert Grönemeyer), aki fokozatosan válik eggyé a legénységgel, ahogy megtapasztalja a mélytengeri szolgálat borzalmait. Ő tulajdonképpen annak a Lothar-Günter Buchheimnek a mása, akinek 1973-ban megjelent, azonos című dokumentumregénye alapján A tengeralattjáró készült (s amelyben szintén Werner hadnagy a mesélő).
Az újságíró Buchheim 1940-ben jelentkezett a Kriegsmarine kötelékébe, egy évvel később pedig kihajózott a Heinrich Lehmann-Willenbrock parancsnoksága alatt álló U-96-os tengeralattjáróval, hogy beszámolhasson annak hetedik atlanti-óceáni küldetéséről.
Petersen filmjének mai napig erőteljes, a későbbi háborús filmek szempontjából is útmutató keresetlen realizmusa részben a regény riportjellegéből is ered, ugyanakkor Petersen jóval kevesebb teret adott szereplői erkölcsi dilemmáinak: a regény kifejezetten háborúellenes következtetéseit mellőzve (ezzel kiváltva Bucheim haragját) olyan filmet készített, amely a morális tanulságok erőltetése nélkül igyekszik bemutatni a háború embertelen természetét, egész pontosan azt, hogy milyen élmény lehetett egy német mélytengeri lélekvesztőn szolgálni.
A csontig hatoló realizmus mellett Petersen filmjének óriási erénye a kiszámíthatatlanság, az, ahogy a legénység tagjainak a kiszolgáltatottságát – egymásnak, a természet erejének, a technika ördögének, a felsőbb utasításnak, és az ellenség egyre nyilvánvalóbb fölényének – bemutatja. A bevetés kezdeti izgalmát néhány nap alatt egyszerre írja felül a várakozás demoralizáló fásultsága és a klausztrofób pszichózis, majd később, a gibraltári "lehetetlen küldetés" során a túlélésért folytatott kétségbeesett küzdelem. Az utazás társas magányában pedig különös jelentőséget nyernek a leghétköznapibb jelenetek is – nem is szólva az olyan, jellemábrázoló momentumokról, mint például a megejtett francia lánynak írt levelek története, vagy a gépész függelemsértő neurózisa, majd szolgálatkész megbánása.
Petersen filmjében nyoma sincs a korábbi, hollywoodi tengeralattjárós filmek élére vasalt, frissen borotvált hősiességének. Az események előrehaladtával a legénység 40 tagja (akikre a szűk és zsúfolt fedélzeten mindössze egy mellékhelyiség jut) egyre elhanyagoltabbá válik, testüket tetvek lepik el, arcukat szakáll fedi (Gibraltár után már a hithű náci első tiszt is feladja tüntető pedantériáját) – mintha a mélytengeri pokolban a legénység szándékosan eggyé akarna válni a mind több megpróbáltatást átvészelő hajó testével (nem mellékesen a minden szempontból realizmusra törekedő Petersen a forgatást színészei arcszőrzetének növekedéséhez is igazította).
S mintha valóban egyetlen szerves egészet alkotó tengeri szörny anatómiájába kapnánk bepillantást – az operatőr Jost Vacano kamerája, akár egy orvosi szonda, úgy hatol be a tengeralattjáró szűk tereibe; a gépház morajlása a szívhang, amelynek ritmusát a brit flottákról aláhulló bombák szaggatják (s ennek megfelelően: Klaus Doldinger sejtelmesen melankolikus főtémája a hajó gyászmiséje); a lélek pedig: a maroknyi tengerész. Elválaszthatatlanok a tengeri szörnytől: saját életük a hajó épségén múlik.
Petersen rendkívül erős atmoszférájú, nézőjét az örvény erejével beszippantó filmjében egy idő után lényegét veszti, hogy szereplői miért indultak útnak, a jó vagy a rossz oldalon harcolnak, vagy egyáltalán egyetértenek-e a háború céljával. A küldetés ugyanis kötelesség, a tét pedig egyre nyilvánvalóbban nem a győzelem, hanem a szellemi és fizikai túlélés – és a második világháborús filmek közül mind a mai napig A tengeralattjáró mutatja be igazán átélhető módon az elsősorban hivatásuknak elkötelezett katonák (ezúttal: egyre reménytelenebb, s végül hiábavaló) helytállását az egyik leglehetetlenebb hadszíntéren, az óceán mélyén.
Ahogy már korábban megjegyeztük: Petersent nem kötötte a hollywoodi tengeralattjárós filmek győzelmi optimizmusa. A zárlatban a La Rochelle kikötőjébe koszlott pompával behajózó U-96-ost szövetséges bombázók semmisítik meg – ezzel nem csupán helyrebillentve a néző történelmi és erkölcsi igazságérzetét (elvégre sokkal rosszabb jövő köszöntött volna be, ha a Kriegsmarine, benne az U-flottával, megakadályozza a normandiai partraszállást), de rávilágítva a hadviselő ember erőfeszítéseinek sokszor lehetetlen hiábavalóságára is.
Ehhez ezúttal a történelmi tények "meghamisítására" volt szükség, az U-96-os ugyanis jóval később, 1945 márciusában semmisült meg, ekkor már túl volt a 11. küldetésén is, és már két éve kiképző hajóként használták a németek. Sőt, Heinrich Lehmann-Willenbrock, akiről A tengeralattjáró parancsnokát mintázták (s aki az U-96-os kapitányaként nyolc küldetés során mintegy két tucat szövetséges hajót süllyesztett el), sem halt meg La Rochelle-ben: 1945 után roncsmentéssel foglalkozott, majd a kereskedelmi flottában szolgált, s egy alkalommal 57 embert mentett ki egy lángoló hajóból, majd 10 évig egy német nukleáris kutatóhajó parancsnoka volt, s csak 1986-ban halt meg, a Német Szövetségi Érdemrend kitüntetettjeként.
Mindennek csak azért van jelentősége, mert a valóság részben alátámasztja, részben cáfolja Petersen filmjét: hősök úgy létezhettek a német hadseregben, hogy a háború után váltak valóban azzá. Túl kellett élniük a poklot – egyúttal elveszíteni a háborút.
Kérdés, milyen befejezés készül A tengeralattjáró-hoz, ha Buchheim enged a hollywoodi stúdióknak, akik Paul Newman vagy Robert Redford főszereplésével képzelték el a regény amerikai feldolgozását. A végül 1979 és 1981 között, Petersen rendezésében – hollywoodi filmeket megszégyenítő, előremutató technikai profizmussal – megvalósult A tengeralattjáró mindenesetre berobbantotta a korábban német krimisorozatokat (Tetthely), tévéjátékokat és két csavaros játékfilmet (Einer von uns beiden, A következmény) forgató Petersen hollywoodi karrierjét: már következő filmjét, a Michael Ende bestseller fantasy-jét feldolgozó Végtelen történet-et (1984) amerikai-brit-német koprodukcióban készíthette, hogy aztán egy ugyancsak koprodukciós, a hidegháborúra reflektáló sci-fi (Kedves ellenségem, 1985) után olyan amerikai stúdiófilmeken dolgozhasson, mint a Célkeresztben (1993), a Vírus (1995), a Viharzóna (2000) vagy a Trója (2004).
S bár későbbi filmjeiben is igyekezett a hollywoodi felszín alá lemerülni, legjobb filmjének bravúrját nem sikerült megismételnie – A tengeralattjáró egyszeri, lehetetlen küldetés volt, de semmiképp sem hiábavaló.