A francia író és dramaturg, Florian Zeller saját színdarabját adaptálta filmrendezői bemutatkozásában a nagy vászonra – s a forgatókönyvért (Christopher Hampton társaságában) Oscar-díjat is nyert.
Az apa egy olyan férfi szemén keresztül mutatja be a világot, aki időskori demenciával küzd, és teszi mindezt nagyon érzékenyen és visszafogottan.
Az nyolcvanas éveiben járó Anthonyról (Anthony Hopkins) lánya, Anne (Olivia Colman) egyre kevésbé bír maga gondoskodni, ápolónőt akar felvenni apja mellé, de a férfi nehéz természete és romló állapota lehetetlenné teszi a helyzetet. Látszólag nem segít Anne élettársa (Rufus Sewell) sem, akinek már nagyon elege van nehéz természetű apósából és a vele járó teherből.
Valóság és téveszme mosódik össze egy szívszorítóan hétköznapi szituációban, ami ugyan főleg az apa szemszögét vizsgálja, de érződik a lány belső vívódása is, aki egyrészt gondoskodni akar az apjáról, de a saját életét is szeretné élni.
Az apa egyértelműen Anthony Hopkins jutalomjátéka.
Florian Zeller mással a főszerepben el sem tudta képzelni a filmet: annyira Hopkinsra írta a figurát, hogy a keresztneve is Anthony, és a karakter születési dátuma is megegyezik a színészével. Az élményt csak erősíti a színész előélete, hiszen a legtöbbünk szemében Anthony Hopkins erős és veszélyes; olyasvalaki, akivel nem szívesen maradna kettesben az ember egy sötét utcán. Egyszerűen megdöbbentő Hannibal Lectert gyenge öregemberként - vagy úgy általában emberként - látni. Valóság és művészet ritkán mosódik össze ilyen szerencsésen.
Az apa egy végtelenül egyszerű és személyes film.
Le sem tagadhatná, hogy színdarab alapján készült: nagyrészt egy helyszínen játszódik, kevés szereplővel.
Ugyanakkor jó szívvel sem lehet ajánlani bárkinek: a téma húsbavágó, felkavaró, és megnyugtató feloldozást sem tud adni.
Aki mégis a megnézése mellett dönt, annak letaglózó élményben lesz része – a lehető legjobb értelemben.