Szomjas György: A periféria krónikása

Kopaszkutya

A 81 éves korában meghalt Szomjas György a magyar filmművészet sajátos látásmódú alkotója volt – a groteszk dokumentarizmus egyik legjelesebb hazai képviselője, és a hazai eastern műfajteremtője. 

Szomjas György egységes életművet hagyott hátra – ha nem is feltétlenül a minőséget, sokkal inkább a gondolatiságot illetően. Sokszor riportszerű, a dokumentumot a fikcióval közös nevezőre hozó játékfilmjeinek kisiklott sorsú hősei egytől egyig a helyüket keresik a világban, többnyire a társadalom peremére szorulva, miközben a szociálpszichológiai alaposságú Szomjas a társadalom perifériáját bemutatva a periféria társadalmába kalauzolja nézőjét. Legjobb filmjeit tekintve: kis idők nagy krónikása, de legalábbis kisemberek nagy portréfestője.

Kopaszkutya (Földes László, Schuster Lóránt, Szász László, Deák Bill Gyula és Póka Egon) Forrás: Filmarchívum

A centrumtól távolabbi sorsok ráadásul nem csupán a valóságot ábrázolni kívánó alkotóként, de a filmkultúra legtágabb és legszorosabb értelmében vett alakítójaként is izgatták. Épphogy lediplomázott, amikor a Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagjaként csatlakozott a még bemutatkozás előtt álló fiatal rendezők (köztük Magyar Dezső és Bódy Gábor) szociológiai filmcsoportot sürgető kiáltványához (Filmkultúra, 1969. május), de nem aláíróként, hanem az elvont esztétizálást elvető, a közvetlen ábrázolás iránti igény "gyakorlatias" kiegészítőjeként, mintegy a periféria pereméről vitacikket közölve (Filmkultúra, 1969. szeptember), amelyben a "gyorsan változó, differenciált valóság nyomon követésére" a 16 milliméteres technika szélesebb körű használatát javasolta.

Eltekintve a technológiai okfejtésektől, Szomjas vitacikke (ha nem is kimondva) csatlakozik ahhoz a godard-i észrevételhez (és eleve a francia újhullám indulásához), hogy a filmművészet megújulása legtöbbször és leginkább az "amatőröktől" (tágabban: a kívülállóktól) várható – nem véletlen, hogy miután 1974-ben Szomjas távozott a BBS-ből, a Kőbányai Amatőr Stúdióban vállalt pozíciót, és lett hosszú időre aktív szervezője a magyar független filmezésnek.

Roncsfilm Forrás: Filmarchívum

Ami a szociológiai filmprogram gyakorlati megvalósulását illeti, Szomjas a hetvenes évek első felében a Budapesti Iskola egyik megteremtője és a groteszk dokumentarizmus első számú rendezője volt, olyan, a valóságot komikus fénytörésben ábrázoló dokumentumfilmek alkotója, mint a budapesti "digózás" jelenségét (azaz amikor a szocialista szürkeségből külföldi házassággal kitörni igyekvő fiatal nők elsősorban olasz turistákkal udvaroltattak maguknak) nem kevés fanyar humorral bemutató Nászutak (1970) vagy a Füredi Anna-bál (1972), amelyben keresetlenül rögzíti, miként süllyed az egykori polgári esemény az olcsó slágerzene és a szocializmus népünnepévé.

A nagy idők elmúltak

– ez már Szomjas első nagyjátékfilmjében, a Talpuk alatt fütyül a szél-ben (1976) hangzik el. A western dramaturgiáját követő betyárfilmmel Szomjas műfajt teremtett: a magyar easternt (vagy másképp: a gulyáswesternt). Az 1830-as évek betyárvilágában játszódó, Sergio Leone és Sam Peckinpah világát (kiváltképp a Pat Garrett és Billy, a kölyök esetében) a magyar viszonyokra alkalmazó filmmel – amelynek hőse, Farkas Csapó Gyurka (Djoko Rosić) megszökik a börtönből, hogy visszatérve a karcagi pusztákra bosszút álljon feladóin, de csendbiztossá lett egykori barátja, Mérges Balázs (Bujtor István) üldözőbe veszi – Szomjas ugyan új utakra lépett, de csak felszínes megítéléssel távolodott el a korábbi szociológiai alaposságtól.

A Talpuk alatt fütyül a szél kifejező pusztai képeivel, kevés szóval is beszédes (de régies szóhasználatú), az erkölcs (a betyárbecsület) hanyatlásán eltűnődő hőseivel, lassú és aprólékos, de az erőszaktól sem visszariadó elbeszélésmódjával Szomjas realista és hiteles történelmi filmet készített a társadalomból kiszorult emberekről – amelyben ráadásul felsejlenek a 20. század elvesztett illúziói is.

Sőt. Sebő Ferenc tekerőlantos zenéje és recitatív éneke nem csupán emeli a magyar eastern hangulatát és hitelességét, de kapcsolja is a filmet az 1970-es évekhez, lévén ekkoriban élte újbóli virágkorát a hazai táncházmozgalom, nagyrészt Sebő munkásságának is köszönhetően, nem is szólva arról, hogy Szomjas számos fontos, az autentikus népi zene megörökítését célzó dokumentum- és portréfilmet készített (Mulatság, A szívben még megvan, Pista bácsi, dudáljon kend etc.).

A népzene mellett a rock a Szomjas-filmek meghatározó muzsikája – olyannyira, hogy a második betyárfilm, a Rosszemberek (1978) után már az új "urbánus népi zene", a rock kitaszítottjairól mesélt egy fiktív zenekar viszontagságait bemutató (de nagyjából a Hobo Blues Band tagjaival készített) Kopaszkutya (1981) című filmjében.

Itt is igaz a Talpuk alatt fütyül a szél megállapítása: a nagy idők elmúltak. Kőbánya, blues, sikertelenség, vidéki haknik üres művelődési házakban – a betyárokhoz hasonlóan a külvárosi zenekar tagjai is azzal szembesülnek, hogy kimaradtak a javak elosztásából: a könnyűzenei piacot már felosztották. Mentőötletként saját kitaszítottságukhoz és csalódottságukhoz keresnek közönséget, ehhez pedig "le kell menni kutyába", a külvárosi "gyerekek" életérzését – a nyomort és a kilátástalanságot – igyekeznek megragadni, akkor, amikor a rock and roll és a hippik ellenkultúrája nyugaton már rég elvirágzott, de a szociológiai hitelességű rockzene a magyar kultúrpolitika által állított három T-ből még mindig inkább a tiltott, mintsem a tűrt (pláne nem a támogatott) körébe esett (ezt támasztja alá az a tény is, hogy a filmben elhangzott dalokból készült HBB-albumot betiltották, s csak 1993-ban jelenhetett meg).

A Kopaszkutya nem csupán az egyik legfontosabb magyar könnyűzenei film (amelyben feltűnik a beatnemzedék atyja, a költő Allen Ginsberg is), de nyitány is egyben Szomjas későbbi játékfilmjeihez: itt alkalmazta először a szinte védjegyévé vált, a történethez igazodó, szándékosan "roncsolt" képminőséget, amely önmagában azt sugallja, hogy ebben a kisszerű világban csak elbukni lehet (ugyanígy a történetet szaggató szöveges inzertek "módszere" más Szomjas-filmekben is visszaköszön: Mr. Universe, Gengszterfilm, Vagabond; ahogy itt lép elő Szomjas-dramaturgból kéretlenül közbekotyogó, furcsa és idegesítő rezonőr Szomjas-színésszé a filmesztéta Bikácsy Gergely is).

A Kopaszkutya zenekara az arculatváltásnak köszönhetően befut – de a siker egyfelől széthúzáshoz vezet, másfelől pedig a fejük felett lebeg, amit egyikük korábban keserűen megfogalmaz: "végül a részévé válsz mindannak, amit utálsz".

A következő Szomjas-film szereplői már épp olyanok, akikről és akikhez a Kopaszkutya zenekarának dalai szólnak, Szomjas csupán egy budapesti kerülettel beljebb költözteti hőseit, Kőbányáról a Józsefvárosba. A megtörtént események (egész pontosan egy újsághír) ihlette Könnyű testi sértés (1983) alaphelyzete a létbizonytalanságból és árulásból fakadó feszültség: a kocsmai verekedés miatt 28 hónapra ítélt Csaba (Eperjes Károly), miután letölti börtönbüntetését, hazatér a feleségéhez (Erdős Mariann), de az addigra már másik férfival, Miklóssal (Andorai Péter) él együtt, s mivel mindhárman jogosultak a nyolcadik kerületi bérlakásra, muszáj együtt élniük.

A szocialista lakáshelyzet szatírájában a rá jellemző elidegenítő eszközökkel Szomjas úgy ötvözi a dokumentarizmust a fikcióval, hogy nemcsak bemutatja a valóságot, de rá is kérdez arra: például a különböző nézőpontok egyenjogúságát hangsúlyozza a rövid snittek többszöri lejátszásával, illetve azzal, hogy a cselekményt ún. dokumentumfilmes "beszélő fejek" akasztják meg (egyes szereplők egy bűnügyi riportmagazinnak kommentálják az eseményeket), miközben a dramaturgiához hasonlóan a képi világ is roncsolt, a színekkel való játék például egyetlen jeleneten belül több érzelmi hangulatot ütköztet.

A Könnyű testi sértés a panelvilágban játszódó Falfúró-val (1985) és a nyolcadik kerületi Szigony utca "belvárosi falujában" játszódó groteszk filmnovellafüzér Roncsfilm-mel (1992) sajátos trilógiát alkot Szomjas életművében – e három szatírába hajló film ugyanis ugyanazt a problémakört, az együttélés bonyodalmait járja körbe. Hiába telt el egy évtized a Könnyű testi sértés és a már a rendszerváltozás után készült Roncsfilm között, utóbbi is a szocializmusban korrodált – szellemi, erkölcsi és anyagi nyomorban tengődő – kispolgárság és közegének kór- és körképe.

Nem mintha Szomjas ne próbált volna kitörni a szocializmus fullasztó közegéből. A rendszerváltozás előtt, mintegy a nyugati nyitás jegyében készült Mr. Universe (1988) például road-movie-ba oltott izgalmas dokufikció: két idegenbe szakadt magyar filmes (a szociológiai filmprogram egyik elindítója, Pintér György és a Godard-t és Szomjast színészként összekötő, illetve a Zig-Zig rendezőjeként ismert Szabó László) keresztülautózzák Amerikát, hogy rávegyék a Kőbányáról Los Angelesbe vándorolt legendás testépítő-bajnokot, Hargitay Miklóst, legyen új filmjük főszereplője.

A következő játékfilm, a Könnyű vér (1989) már megelőzi azt a komorabb, a groteszk látásmódot részben lebontó Szomjas-korszakot, amelyben a Roncsfilm számít kivételnek. A rendszerváltozás idején készült "prostifilm" még nem annyira kopogósan kemény ugyan, mint a Mucsi–Scherer párost először moziban szerepeltető Gengszterfilm (1999), de a két képzőművészetis aktmodell (részidőben prostituált) lány története már a korábbiaknál drámaiabb hangvételben ábrázolja a perifériát.

Könnyű vér Forrás: Filmarchívum

Ugyanakkor a kilencvenes években készült filmjeivel fontos témákat feszegetett: a nyolcadik kerületi tabló Roncsfilm-nél komorabb Csókkal és körömmel (1994) azt mutatja meg, hogy a rendszerváltozás utáni szabadság a szexuális szabadságot is magával hozta, a kilencvenes évek elejének legkeresettebb rablópárosának, Bene László és Donászi Aladár története (egészen pontosan Tábori Zoltán Nagyvadak című tényregénye) ihlette Gengszterfilm pedig a Szomjasra jellemző szociopszichológiai alaposságú művel gazdagította a magyar műfaji filmgyártást.

Az évtizedben ugyanakkor Szomjas érdeklődése elsősorban a népzenei portrék és dokumentumfilmek felé fordult (vissza), mintegy tucatnyi alkotásban igyekezett megörökíteni a magyar népzenei örökséget – hogy aztán a Vagabond (2002) című drámájának legfontosabb helyszíne egyenesen a táncház legyen.

Érdemes megemlíteni, hogy ebben a modern, urbánus betyármesében bár a népzene adja az autentikus zenei aláfestést, bizonyos pontokon komolyzene szólal meg – ez pedig csak azért érdekes, mert a főként nép- és kortárs könnyűzenét alkalmazó Szomjas más filmjei kulcsjeleneteinél is (csak részben elidegenítő, nagyobb részben nagyon is tudatos) gondolati "aláfestésként" klasszikus zenét használt: a Falfúró-ban Verdi, a Gengszterfilm-ben Csajkovszkij, a Könnyű vér-ben Puccini műveit.

A Nap utcai fiúk Forrás: Hungaricom

Utolsó játékfilmjét, A Nap utcai fiúk-at (2007) az ötvenhatos emlékév alkalmából készítette – személyessége és tisztasága okán kiemelkedik az ekkor készült ötvenhatos filmek sorából –, majd tíz évvel ezelőtt két zenei dokumentumfilmmel (Kopaszkutya Kettő, Keleti szél: a film) lényegében lezárta rendezői pályafutását.

A forradalmár pesti srácok A Nap utcai fiúk-ban egy mozit foglalnak el, "mi ezt a sarkot vállaltuk" felkiáltással. Másik rendkívül személyes, mintegy önvallomásos alkotásában, a Mr. Universe-ben a végre fellelt Mickey Hargitay rávágja az ajtót a filmesekre. "No movie" – mondja. Meghalt Szomjas György, a szociológiai film grundvédője. Más, égi ajtókon kopogtat, hóna alatt csupa nagybetűs magyar filmmel.