75 éves lett Sylvester Stallone

Rambo: Első vér (Sylvester Stallone)

Sylvester Stallone 75 éves lett. Drámai színésznek indult, végül a klasszikus akciófilm egyik leghíresebb alakjaként ragadt meg az emlékezetünkben. Két legemlékezetesebb szerepe a hazafiság tagadhatatlanul szép példája: Andy Vajna producer legendás Rambója egy vesztes háború után nem törődik bele, hogy sokan gyűlölik saját országukat és a hazatért katonáikat, Rockyval pedig legyőzte először saját gyengeségét, később voltaképpen a kommunista birodalmat, a Szovjetuniót is. De ő az, aki visszaállította a nyolcvanas-kilencvenes évek akciófilmjeinek becsületét: a 2010-es évek elején, amikor a nézők már újabb típusú akcióhősökért rajongtak, a Feláldozhatók-sorozattal bebizonyította, hogy a hozzá hasonló régi vágású sztárok még az időt is képesek legyőzni. Portré.

Az 1993 és 1996 közötti időszak egy kisebb Stallone-reneszánszt hoz, négy év alatt 6 akciófilmet forgatott, amelyek fogadtatása és színvonala egyaránt hullámzó ugyan, mégis Stallone eredményesen veszi fel a versenyt a kilencvenes évek olyan új típusú, a bicepszméretet egyéb különleges képességeikkel ellensúlyozó akciósztárjaival, mint Nicolas Cage vagy Keanu Reeves (nem is szólva a Hollywoodban is egyre erőteljesebben jelenlévő ázsiai harcművészekről).

A Cliffhagger - Függő játszma (1993) kicsit sablonos, de feszes akcióthriller, ráadásul saját forgatókönyvből, A pusztító (1993) kissé bugyuta sci-fi-akció, de mára mindkettőnek meglett a maga kultusza (utóbbi kapcsán sajnos szó van egy folytatásról is). A filmek olyannyira jól teljesítenek a jegypénztáraknál, hogy jóformán az egész évtizedre megerősítik Stallone helyét az A-ligás akciósztárok között.

Ráadásul 1994-ben következik A specialista, amelyben Stallone telefonszexelő bombaszakértőt játszik. A film nagyban épít Sharon Stone és az Elemi ösztön (1992) sikerére, Stallone és Stone furcsán erotikus zuhanyjelenete pedig világszerte 170 millió dollárt hoz a készítőknek.

A specialista (Sharon Stone és Sylvester Stallone) Forrás: Warner Bros

1995-ben mutatták be a Dredd bíró-t, ami már nem teljesít ilyen szépen, főleg a kultikus képregény karakterének rajongói körében keltett némi felháborodást azzal, hogy a készítők (ez Stallone és Carolco utolsó együttműködése) a Terminátor-szerű Dredd bírót megpróbálták Stallone karakteréhez igazítani, és érzőszívű szenvedő hőst faragni a kíméletlen igazságosztóból.

Ugyanebben az évben az illusztris alkotógárdával – a producer az akciópápa Joel Silver, a rendezői székben a Halálos fegyver-filmeket is jegyző, éppen most meghalt Richard Donner ült, az operatőr Zsigmond Vilmos, míg a forgatókönyvet a Wachowski-testvérek és Brian Helgeland írták – készült Bérgyilkosok ugyanolyan triviális történettel bír, mint a legtöbb 90-es évekbeli Stallone-akció: van benne legalább egy markáns ellenlábas (korábban John Lithgow, Wesley Snipes, James Woods is szórakoztató volt, ezúttal Banderas latin temperamentuma áll szemben Stallone búskomor tekintetével) és egy csinos női főszereplő, akit meg kell védeni (Sandra Bullock, Sharon Stone vagy Diane Lane után most éppen Julianne Moore, akivel sajnos semmilyen kémiát nem sikerült kicsikarniuk egymásból), ugyanakkor Antonio Banderas és Stallone egymást kiegészítő játéka, sőt dinamikája, illetve Donner értő rendezése a szórakoztatóbb akciófilmek közé sorolják.

A Daylight - Alagút a halálba (1997) című katasztrófafilm 159 milliós összbevételével újabb szolid siker Stallone számára, de egyben az egyik legjellegtelenebb filmje is, mindenféle humor, önirónia, vagy feszültség nélkül, a 90-es évek katasztrófafilmjeire jellemző tolakodó CGI-effektekkel. Zsinórban a negyedik filmje, amit cafatokra szed a kritika.

 

A már-már általánossá vált kritikai megvetésből egy visszafogott krimi rángatja ki Stallonét (még ha csak rövid időre is): a Copland, szakítva az akciósztárra jellemző egyszemélyes mutatványok látványparádéjával, a történetre és a mellékszerepben is lubickoló színészóriásokra (Robert De Niro, Harvey Keitel) és kiváló karakterszínészekre (Ray Liotta, Peter Berg, Michael Rapaport vagy épp Noah Emmerich, Robert Patric és John Spencer) helyezi a fókuszt

 

A James Mangold által írt és rendezett rendőrfilm az első (és lényegében az egyetlen) film, amiért Stallone lemondott a megszokott sztárgázsijáról (ami ebben az időben 15-17 millió dollár volt, de ezúttal megelégedett 60 ezer dollárral), hogy eljátszhasson egy olyan szerepet, amivel megelőlegezi a 10 évvel későbbi, öregebb és bölcsebb Stallone-karaktereket. A Copland kisvárosi seriffje egy visszahúzódó, a múltban sokat vesztett karakter, aki mégsem tudja megadni magát a keserűségnek, alázatos és segítőkész, és amikor az élet mentőövet dob elé, vonakodva ugyan, de végül megragadja azt.

Freddy karaktere egyszerre hordozza magában az fiatal Rocky kívülállóságát, és az idősebb Rocky melankóliáját, aki még egyszer utoljára megpróbálja, miközben Stallone egyáltalán nem lóg ki a kiemelkedő drámai színészekkel bőségesen megtámogatott filmből.

Ez az értő és átélt játékról bizonyságot adó drámai szerep könnyen új pályára állíthatta volna az ekkor már 51 éves színész karrierjét, ám végül nem ez történt.

A következő években a frissen megházasodott Stallone nem forgatott (leszámítva a Z, a hangyá-ban vállalt rövidke szinkronszerepet), 2000-ben a Get Carter remake-jével tér vissza az akciófilmekhez (az eredetiről itt írtunk), amit olyan filmek követnek, mint az autóversenyzős Felpörgetve (2001), a sorozatgyilkosos D-Tox (2002), és a már csak videós forgalmazásba kerülő Késő bosszú (2002).

Ironikus módon Stallone ekkor keres a legjobban, filmenként 20 millió dollárt visz haza, viszont mindegyik filmje óriási bukás, anyagi és kritikai értelemben egyaránt. A Felpörgetvé-től ráadásul különösen sokat várt a sztár: Renny Harlin rendezte, aki még a Cliffhanger alkalmával instruálta a színészt, a maga 100 milliós költségvetésével ez a valaha készült legdrágább Stallone mozi, ráadásul nemcsak Stallone írta, hanem producerként is közreműködött benne, amire az Életben maradni óta nem volt példa.

2003-ban még elvállalt néhány cameo szerepet (Taxi 3, A nagy trükk, Kémkölykök 3-D), de utána ismét elvonult újabb három évre, és a legtöbb rajongó számára úgy tűnt, hogy a nyolcvanas évek fékezhetetlen akciósztárjának legszebb napjai végleg leáldoztak. Nem is tévedhettek volna nagyobbat:

 

1976, 1985, és 1993 UTÁN 2006-BAN Stallone újra visszalavírozta magát az izommozi képzeletbeli csúcsára, és Rocky, majd Rambo "rehabilitásával" egy újabb Stallone-reneszánsz vette kezdetét.

 

Persze az újabb ökölvívó-akciófilm, a Rocky Balboa (2006) önmagában nem is igazán értelmezhető, folyamatos párbeszédet folytat az első résszel, visszatekint, összegez, és csendben ünnepel is. Kedves film, amelybe nemcsak sok szív, hanem rengeteg méltóság is szorult. Két évvel később másik ikonikus karakterének is méltó "aggkori" filmet szentelt: a szintén nagyon melankolikus hangulatú, az akciók méretét tekintve visszafogott, de az erőszakban minden korábbi részre rálicitáló John Rambó-ban (2008) a címszereplő hazatér, s pont úgy sétál ki a képből, ahogyan 1982-ben bevonult.

Mindkét film sikeres lett, Stallone pedig nem sokat ült a babérjain, belevágott a következő nagy projektbe: a VHS-korszak tesztoszteronszagú akcióhőseit összeboronáló The Expendables - A feláldozhatók (2010) ismét nagy költségvetésből készült, és a Cliffhanger óta a legtöbb bevételt hozó Stallone-mozi lett (275 millió dollár). Stallone és Jason Statham akciózása csakhamar trilógiává bővült: 2012-ben és 2014-ben jött a két, ugyancsak kiugró fogadtatású folytatás (ezeket Stallone már nem rendezi, csak társírja), még több – akciórajongó berkekben legalábbis – legendás névvel, de szemben az első felvonás szimpatikus öniróniájával, a folytatások már egyre inkább az önparódia irányába hajlanak.

A Feláldozhatók-trilógia mellett Stallone újabb filmjei ugyanakkor kevésbé meggyőzőek (legalábbis egy ideig). Például a jobb sorsra érdemes Walter Hillel forgatott újabb nagyköltségvetésű, régivágású akciófilm, a Fejlövés (2012) minősége hagy némi kívánnivalót maga után. A Schwarzeneggerrel közös börtönfilmje (Szupercella, 2013) húsz évvel korábban mindenképpen filmtörténeti mérföldkő lehetett volna (bár A feláldozhatók első részében már összefutottak egy rövid jelenetben), talán még akkor is, ha végül középszerű akciófilm lett a végeredmény. Érdekes filmtervnek tűnt a Robert De Niróval közös boxfilm is (A kiütés, 2013), ami nyilvánvalóan egyfajta Rocky vs. Dühöngő bika rangadó, de ez az összecsapás sem válik legendássá.

 

2015-ben aztán egy újabb kellemes meglepetés érte a Stallone-rajongókat: Ryan Coogler elkészítette a Rocky ötletes spin-offját, a Creed - Apolló fia hatalmas sikert aratott, olyannyira nagyot, hogy Stallonét 39 év után, 69 évesen ismét Oscar-díjra jelölték.

 

Stallone korábban hiába mondott búcsút a karakternek, az újabb visszatérést a film igazolta, sokak szerint talán az egész széria legjobbja az Apollo Creed fiát középpontba helyező sportdráma, amelyben a fiatal Adonist Stallone a háttérből támogatja meggyőzően (a film tulajdonképpen a félrecsúszott Rocky V. új variációja, de ott Stallone még nem tudott elszakadni a főszerepléstől).

A Creed egyik nagy erénye, hogy a Rocky-filmek örökségétől függetlenül is működik. Ez több szinten is megjelenik benne: egyrészt Adonis a nagy előd, saját apjának árnyékából igyekszik kilépni, saját identitást teremteni, másrészt a film központi motívuma már nem az alulról feltörekvő, megbecsüléssel és anyagi jóléttel kecsegtető Amerikai Álom beteljesülése, mint a Rockyban, hanem az önbeteljesítés kérdése.

 

A Creed sikeréből Stallone produceri minőségben is kivette a szerepét, ami csak azért érdekes, mert ezt rendszerint meghagyja másoknak, még az olyan kifejezetten sajátnak nevezhető projekteknél is, mint a Rocky II.-VI., Rambo II-IV., Kobra vagy a Cliffhanger.

 

A következő években Stallone ismét szinkronizált (Ratchet és Clank: A galaxis védelmezői, 2016; Állati jó kekszek, 2017), cameózott James Gunn Marvel-filmjében (A galaxis őrzői Vol. 2., illetve a hangját adja a rendező idei szuperhősfilmjéhez is [Az Öngyilkos Osztag, 2021]), részt vett az első résznél jócskán gyengébb, de a franchise-szappanoperát azért érdekesen továbbgörgető Creed II.-ben (2018) és szerepelt a Szupercella két házimozis forgalmazásra szánt filléres folytatásában is (2018, 2019), illetve a hasonló ligában játszó Visszafejtés (2018) című bűnügyi filmben.

Nem véletlen, hogy ezekről nem igazán hallottunk, mert Stallone lényegében beállt azoknak a szépemlékű hollywoodi sztároknak a sorába akik a fősodorból kikopva jóformán olcsó akcióhulladékokban váltják aprópénzre a hírnevüket (a műfaj legjelesebb képviselője manapság Nicolas Cage és Bruce Willis). Stallone a hetvenen túl nyugodtan tengethetné a nyugdíjas éveit azzal, hogy cameózik pár blockbusterben, rajzfilmeket szinkronizál és szabadidejében leforgatja ezeket az olcsóságokat, ami tulajdonképpen nem is egy rossz hobbi.

 

De az idős akciósztár nyughatatlan. Hiába búcsúztatta már el tiszteletteljesen John Rambót, részben a Creed sikerén felbuzdulva, újabb 11 év kihagyás után, 73 évesen visszatért a vietnami veteránhoz, és készített egy ötödik Rambo-filmet is.

 

A Rambo V. - Utolsó vér (2019) közel sem olyan emlékezetes visszatérés, mint a Creed, sőt. Az előző rész tükrében már-már fölöslegesnek is hat, és a történet tényleg több sebből vérzik, de mégis megvan a létjogosultsága. Az ötödik részben a háború ismét az országhatáron belülre kerül, a mexikói határvidékre, és ismét személyes jelleget ölt, összekacsintva az első résszel. Szimpatikusan konvencióellenes exploitation film, amely lassan építkezik a (már-már szadista) erőszakban elmerülő fináléig, miközben az akciófilmek sztereotip egyszerűségével még politizál is. Bár egy nosztalgikus montázzsal ér véget, nem lehet mérget venni rá, hogy ez valóban Rambo utolsó bevetése, hiszen Stallone szemmel láthatóan nem hajlandó sem visszavonulni, sem "rendesen" megöregedni, ráadásul Harrison Ford még 79 évesen is Indiana Jones-t játszik, tehát Stallone okkal érezheti úgy, hogy van keresnivalója a vásznon.

Stallone minden bizonnyal a 80-as, 90-es évek akciósztárjaként vonul be a hollywoodi történelemkönyvekbe, pedig a nevéhez egészen elképesztő statisztikák, drámai szerepekkel való visszatérések, és komolyabb színészi teljesítmények is társulnak.

Például ő az ötödik színész, akit ugyanazon karakter megformálásáért többször is jelöltek Oscar-díjra. Ezzel olyan színészóriások társaságához csatlakozott, mint Paul Newman, Peter O'Toole és Al Pacino, holott Stallone nyilvánvalóan közel sem olyan sokoldalú színésztehetség.

Mégis megvannak a maga erősségei. Hiába játszott több alkalommal is már-már természetfeletti akcióhősöket, szuperspecialistákat, leginkább a mélyről jövő vagy hátrányos helyzetű népmesei hősök megformálásában jeleskedik a legjobban, s melyek hősök megteremtésében sokszor forgatókönyvíróként és rendezőként is részt vesz, ami egészen egyedülállóvá teszi a nagy filmsztárok között. Stallone 75 éves – Rocky Balboa és John Rambo halhatatlanok.