A kémnő, a szeretője és a náci férj

Forgószél

Hetvenöt évvel ezelőtt mutatták be az amerikai mozik Alfred Hitchcock Forgószél című remekművét, amelyben tökéletes összhangba hozta a kémfilmet a szerelmi drámával.

A Forgószél története a kötelesség és a szerelem közötti ősrégi konfliktus. Cary Grantnak az a feladata, hogy Ingrid Bergmant Claude Rains ágyába irányítsa. Igazán ironikus alaphelyzet... Egy egész sor lélektani drámába illő motívum, melyek mind kémtörténetre vannak áthangolva

– mondta a Forgószél-ről Alfred Hitchcock a kritikusból rendezővé lett Francois Truffaut-nak, a közösen készített, 1966-os interjúkötetben (Truffaut–Hitchcock).

A Forgószél-lel Hitchcock tökéletes, hézagmentes műfaji hibridet alkotott. Az alaphelyzet (két férfi szerelmes egy nőbe: az egyik kémkedni küldi, a másik után kémkedik) és az uralkodó téma (bizalom) egyaránt bázist teremtenek a melodráma és a kémfilmek eltérő hatásfokú izgalmaihoz – a brit rendező végeredményben a kémfilm keretébe ágyazta a hollywoodi romantikus film cselekményét, amivel egyszersmind azt is elérte, hogy a korszak melodrámáira jellemző negédességet teljes egészében kilúgozza, s a túlfokozott érzelmi hatásvadászatot a lehető legmesszebbre elkerülve ábrázoljon egy nagyon is komoly, lélektanilag összetett szerelmi történetet, amelynek kiindulópontjául a második világháború utáni nácivadászat szolgáltatott apropót.

Forgószél (Calude Rains, Cary Grant és Ingrid Bergman) Forrás: AFP

A háborús bűnösöket, ellenséges hírszerzőket és (a műfajban nóvumként) atomfegyverkezést magában foglaló kémfilmes keret valóban csak apropó – Hitchcockot és forgatókönyvíróját, Ben Hechtet jobban izgatta a történetben rejlő mély lélektani feszültség (a pszichoanalízissel elsőként komolyan foglalkozó hollywoodi filmet, az Elbűvölvé-t is közösen készítették).

A film tárgyilagos inzerttel indul: Miami, Florida, 1946. április 24., délután 3 óra 20 perc. A nyitóképen újságírók és fotoriporterek várakoznak a miami bíróság egyik tárgyalóterme előtt, ahol hazaárulás és kémkedés miatt éppen 20 év börtönbüntetésre ítélik John Hubermant – a sajtó az elítélt lányát, Alicia Hubermant (Ingrid Bergman) próbálja nyilatkozatra bírni, de a nő sietve távozik, nem sokkal később kisebb mulatságot rendez a barátaival fényűző otthonában. A baráti iszogatáson jelen van egy jóképű, idegen férfi is, T. R. Devlin (Cary Grant), akit a nő próbál elcsábítani, részegen kocsikázni hívja, s csak amikor egy országúti járőr megállítja őket, derül ki számára, hogy a férfi szövetségi ügynök. A másnapos nőnek Devlin megbízást ajánl: utazzon vele Rióba és épüljön be a Brazíliába menekült nácik közé.

Forgószél (Cary Grant és Ingrid Bergman) Forrás: AFP

A finom eszközökkel és néhány nagy hatású beállítással (operatőr: Ted Tetzlaff) kivitelezett első negyedóra egyaránt megágyaz a lélektani drámának és a kémfilmnek – gyorsan kiderül, hogy a német-amerikai Alicia Huberman könnyűvérű és iszákos, de hazaszerető nő, aki gyűlöli azt, amit az apja tett, s az is, hogy Devlin vonzódik a nőhöz, de meg is veti életvitele miatt: a nőt egyaránt alkalmassá teszi a feladatra a hazaszeretete, az apjától "örökölt" kapcsolati tőke, no meg az, hogy könnyedén ismerkedik férfiakkal.

De nem hiába alakítja a főszerepet a korszak két legnagyobb sztárja, Hitchcock szerelmi hullámvasútra ülteti a nézőt: a két ember egymásba szeret, de miközben a nő igyekszik elnyerni a férfi bizalmát, az vonakodik átadni magát az érzéseinek, és gyanakodva közelít a nőhöz.

Forgószél (Cary Grant és Ingrid Bergman) Forrás: AFP

A kötelesség és szerelem Hitchcock által ecsetelt konfliktusa akkor ér a csúcspontra, amikor a brazíliai náci csoportot vezető Alex Sebastian (Claude Rains) feleségül kéri Aliciát – voltaképp az újdonsült szerelmespár mindkét tagja a másiktól reméli, hogy a szerelmet választja a kötelesség helyett. Csakhogy épp Devlin ridegsége, sőt, érzelmi brutalitása teszi lehetetlenné a szerelmi álmot.

A mindvégig cinikus és elutasító, a szeretett nőt az ellenség karjába lökő, majd sértetten duzzogó Devlin mellett a hölgytársaságban talpig úriember Sebastian egy csapásra szimpatikussá válik, hiszen úgy tűnik, ő igenis jobban szereti a nőt, s hiába a náci háttér, rövid időre s bizarr módon, mégis szánnivaló tragikus hőssé lesz, amikor kiderül számára: amerikai kémnőt vett feleségül, aki ráadásul másba szerelmes. Hitchcock korszakos bravúrja, hogy a gonoszt is emberinek mutatja, a csalódott Sebastian egyszerre félelmetes és elesett, aki retteg a társaitól, s még a feleségének szánt arzént is a zsarnok anyjának kell a kávéba csepegtetnie.

Forgószél (Leopoldine Konstantin, Ingrid Bergman és Claude Rains) Forrás: AFP

A Forgószél bizalmi alaptémája így lesz teljes: Devlin nem akarja elhinni, hogy a kétes erkölcsű nőt megtisztította a szerelem, Alicia majdnem belehal, mert a férfi nem bízik benne, Sebastian pedig könnyelműen szavaz bizalmat a nőnek, s amikor rádöbben, mennyire csúnyán felültették, csalódottságában (no meg a többi összeesküvőtől való félelmében is) magába roskad.

Hitchcock briliánsan tereli az érzelmeket: a fináléban mindkét férfi rádöbben, mekkorát tévedett, s az egyikből elpárolgó érzés a másikban végre tanyát ver. A bizalom az uralkodó téma – de a kettős balítélet a cselekmény emocionális mozgatórugója.

Hitchcock rendkívül elegánsan veti be a rá jellemző vizuális eszköztárat (csak egyetlen példa: a nászút utáni estély Sebastian szalonjának nagy totáljával indul, a kamera fokozatosan szűkíti a teret, végül megállapodik Alicia kezén: a nő izgatottan szorongatja a férjétől lopott kulcsot, ami a titokzatos borospincét nyitja), miközben felvonultatja kedvenc témáinak és motívumainak zömét a szexuális szenvedélytől és az alkoholizmustól kezdve a szerelmi gyanakváson át az uralkodó anyáig (utóbbihoz: a rendező anyja nem sokkal korábban halt meg, a Forgószél-től kezdve az anyaság és a represszió több neves filmjében – Psycho, Madarak, Marnie – vezérmotívummá vált).

Forgószél Forrás: AFP

Ami a szexuális szenvedélyt illeti, Hitchcock a rá jellemző bravúros utalásokkal kerülte ki a kor, illem felett uralkodó cenzúráját – főként a dialógusokban, de egy-egy formabontó vizuális megoldással is.

A filmben két emlékezetes (s mind a kivitelezés, mind a történet szempontjából: szimbolikus) csókjelenet van. Az első, egy riói hotelszobában zajló intim jelenet hosszú ideig tartotta a filmtörténet leghosszabb csókjának rekordját, holott a 2 és fél perces beállításban Ingrid Bergman és Cary Grant ajkai csak megszakításokkal találkoznak, alkalmanként (a Hays-kódex előírásainak megfelelően) mindössze 3 másodperc erejéig.

Mégis, a csókszünetekben is folyamatos ölelkezésük, beszédes szemkontaktusuk és egymáson pihentetett arcuk látványa, de még hétköznapi dialógusaik is fokozzák az erotikus töltést – jócskán meghaladva ezzel azt az erotikus hatást, mintha a két színész valóban közel három percen át csókolózott volna, ugyanakkor az erkély romantikus látványától a hotelszoba ajtajáig (Grant távozásáig) megtett "csókút" mesterien érzékelteti azt is, hogy a két ember szerelmi kapcsolata közel sem egyértelmű: megbénul a gyanakvó habozás és az érzéki odaadás kettős szorításában.

A második csókjelenet is több érzelmi és narratív funkciót tölt be. Alice és Devlin a Sebastian házában tartott estélyen betörnek a titkokat rejtő pincébe, de már nincs idejük visszatérni: a férj és az inas lefelé tartanak. Annak érdekében, hogy elkerüljék a lebukást, kémkedni mentek, a pince előtt, a férj szeme láttára csókolózni kezdenek. Félig álcacsók, színjáték ez tehát: a nagyobb "bűnt" leplezik vele, de az ölelésben ott a valódi szenvedély, valamint a féltékeny Devlin vetélytársat megszégyenítő szándéka is. Frappáns, ahogy a szerelmi háromszög történet és a kémsztori csúcspontjaként Hitchcock a valódi intimitást a lebukás kettős izgalmával (kémek és szeretők) ütközteti – ahogy Truffaut is megjegyezte a mesternek: minimális eszközökkel éri el a maximális hatást.

Miért szereti ezt a számot?

– kérdezi Devlin a megismerkedésük estéjén Aliciától, miközben negédes dallam szól a gramofonból.

Azért, mert olyan giccses. Semmi sem olyan nevetséges, mint egy szerelmes dal

– válaszolja a nő, először az alkoholtól gurgulázva, majd véresen komolyan.

A néző ekkor még azt gondolhatná, a korszak szokványos hollywoodi melodrámáját látja majd, némi krimiizgalommal fűszerezve. Ha nem egy Hitchcock-filmről lenne szó, a Forgószél könnyen lehetett volna giccses és ma már nevetséges. Csakhogy a brit rendező időtálló remekművet készített, amelyben visszafogott eszközökkel és biztos kézzel fonta össze a kémfilm és a romantikus dráma szerteágazó szálait, de amely műfaji szőttesben a lélektan a sorvezető, és legkevésbé az izgalmas, hogy mit is rejt pontosan a náci összeesküvő borospincéje.